A minap meglehetősen retró hangulatban egy ezeréves kazettát hallgattam, és megállapítottam, hogy bár nem szeretem a Status Quo-t, az In the Army Now ma is tetszik:
Mindig is furcsának találtam, hogy ez a szám mennyire más, mint az, amit a Status Quo-tól várnék. Persze igazából nem ismerem a munkásságukat, de amit hallottam tőlük, jobbára verkli jellegű gitárpop volt - egyet hallottam, mindegyiket hallottam (elnézést kérek a banda rajongóitól, hogy az összes lemezük ismerete nélkül így általánosítok, de mindig így éreztem). De akkor ez a szám mitől ennyire más? Rákerestem, és kiderült, amit tulajdonképpen mindig is sejtettem: ez a szám azért más, mert nem a Status Quo írta, ...
... hanem egy dél-afrikai előadó-páros, évekkel korábban. Bár eddig még nem hallottam róluk, azért ők se akárkik: többek közt Falco Amadeus-ának is társszerzői voltak.
Sokkal kevésbé tetszett annak idején a negédes dalaival még számomra (tizenkevés éves voltam) is ismerős Tom Jones nyolcvanas évekbeli nagy visszatérése Prince Kiss című számával. A feldolgozás tulajdonképpen nem a velszi bárd magánszáma, hanem az Art of Noise nevű formáció műve volt, de irtó modorosnak találtam. Ehhez képest ma már ebben a számban is értékelni tudom, hogy egy befutott, kialakult stílussal rendelkező előadó szakítani akart/próbált/tudott a papírformával, és valami mást csinált, mint amit szokott!
A ZZ Top eredetileg egy jó kis texasi blues-rock banda volt, amely a nyolcvanas években beleragadt az egymásra túlságosan hasonlító slágerek gyártásába. Kivéve, amikor nem. A Rough boy-t emlékeim szerint egy MTV-ről szóló műsorban láttam először az - MTV-ben, még az átkosban; pontosan nem értem, miért reklámozta a szocialista államtévé a kapitalista zenetévét, de a Sky Channel előtti időkben érdekes kitekintés volt ez a vastag piros vonalon túlra! Mélyen megragadt bennem ez a szám, mellyel a ZZ Top eltért attól, amilyennek gondoltam őket. Már hogy zeneileg, mert képileg nyilván direkt bukkant fel a piros kupé (meg a női lábak). Persze lehet, hogy máskor is tettek hasonló kitérőket, illetve az is elképzelhető, hogy azóta is utálni "kell", hogy majdnem átmentek szintipopba, de nekem tetszik. A klip és a hangzás is aaaaaaannyira nyolcvanas évek, hogy még hatjegyű a telefonszáma :)
Van nektek is hasonló zeneélményetek, amikor egy előadó/együttes annyira meglepett benneteket egy számmal, hogy azóta is szeretitek azt, annak ellenére, hogy amúgy az előadó/együttes nem a stílusotok?
Ez megy most