Tudnivalók

Egy Földön ragadt humanoid űrlény benyomásai az őt körülvevő világról, különös tekintettel Budapestre, a villamosokra, vonatokra, repülőgépekre, zenékre. Meg minden másra.
 
Ha tetszenek a bejegyzések, ajánld a blogot/bejegyzést ismerőseidnek - ha csak egy-egy képet mutatnál meg másoknak belőlük, akkor is kérlek, írd oda mellé a készítő nevét, és hogy hol találtad (mondjuk link formájában)! Köszönöm! (A tartalmak publikálása, pláne kereskedelmi célú felhasználása értelemszerűen a készítő(k) engedélyéhez van kötve)
 
A kommentek tartalma nem feltétlenül egyezik meg a blog írójának véleményével. Sőt, néha még a bejegyzéseké sem ;) A trollok/spam/túlzott offolás pedig ki lesz moderálva, ha úgy látom jónak.

  Gyorslinkek:
Hampage.hu frissítések
Énblog
Égitársaság

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Ez megy most

Top 5

  1. Megtalált sínek: a Margit híd régi vágányainak darabjai a DunábanÉveket töltöttem Budapest elvesz(t)ett vágányainak felkutatásával, most azonban - kivételesen - megtalált sínekről fogok mesélni! Száraz időszakokban néha előfordul, hogy a Margit-sziget déli...
  2. Komárnótól Komáromig, avagy az erőd velünk van II.Előzmény: (Rév)Komárom, és az ő naponta kétszer látogatható erődje A komáromi erődrendszer a ma a szlovák oldalon levő Öreg- és Újvárból, a Vág torkolata körüli sáncokból és bástyákból, és három...
  3. A nürnbergi Colosseum és a Birodalmi Pártgyűlés TerületeAz ember nem mindig csak szép vagy kellemes dolgokat lát utazás közben, hanem néha zavarba ejtőeket is. Életem egyik legfurcsább koncertje volt a nürnbergi Rock im Park, melyen a zenekarok a Harmadik...
  4. Mi az: huszonöt emeletes, és átsüt rajta a nap?Természetesen a nyolcvan méteres pécsi magasház, melynek szomorú érdekessége, hogy 1977-től csak 1990-ig laktak benne, azóta üresen áll: A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a magyar városépítőket...
  5. Amikor az utcák keskenyebbek, a villamosok pedig tényleg öregek voltakMúltkor elmeséltem, hogyan kerültem kapcsolatba Tim Boric-kal, most ismét mutatnék néhányat a hetvenes évek második felében készített képeiből. Kezdjük Óbudán, mondjuk a Flórián téren! A...
  6. Kőbánya-Hizlaló: egyről a kettőreAki nem villamosmániás vagy kőbányai lakos, az valószínűleg még sose hallott arról, hogy létezik Budapesten egy "Kőbánya-Hizlaló" nevű vasútállomás. Pontosabban tulajdonképpen már nem létezik, mégis...
  7. Keleti kényelem, nyugati... pályaudvarra megy: MÁV "komfort kocsi"Gyerekkoromban tévéreklám hirdette a MÁV új szolgáltatását, a "Komfort" osztályt. Az akkor még nem retrónak számító faburkolatos közegben nénik és bácsik utaztak, luxusnak tűnő körülmények közt:...
  8. Tanmese a terepjáró villamosokról (dr. Németh Zoltán Ádám írása)NZA barátom ráérzett a műfajra, ami nem is annyira baj, mert a héten nem nagyon volt időm blogot írni :) Beavis and Butthead így kezdené: höhö, höhö... terepjáró villamos? Nos, a villamosvasúti...
  9. "It was a good time to be 27"Már írtam arról, milyen nagyszerű dolog, hogy a különböző külföldi villamosbarátok nem egyszerre jártak Magyarországon, mert így szinte teljesen mást láthatunk Geoffrey Tribe '69-es, Peter Haseldine...
  10. Budapest és Miskolc utcáin járva '76 februárjában1976 fontos év volt a budapesti villamosokról készült képeket illetően: akkor látogatott ide először Ab van Donselaar, Tim Boric, és akkor kezdett rendszeresen idejárni Heinz Heider. Ez egyszerűen...

Címkék

103 (6) 125év (6) 2624 (12) 41-es (6) 424 (7) abszurd (26) Ab van Donselaar (34) agyhúgykő (56) airway (96) álhír (5) állatkert (11) alpok (12) amiga (8) augusztus 20 (6) ausztria (62) autók (66) bach (5) balaton (24) basel (7) bbc (8) bécs (36) belgium (11) bengáli (12) berlin (134) berlini fal (20) bkv (42) blog (27) budai vár (25) budaörs (35) budapest (708) budapesti pillanatok (39) buék (8) busz (65) c50 (6) c64 (12) caf (10) city lights (66) class 56 (7) commodore (16) csak egy kép (34) csak egy videó (238) csehország (17) csehszlovák (5) csörgő (8) cukiság (32) debrecen (24) design (5) díszkivilágítás (31) divat (6) doctor who (43) drezda (7) duna (31) életkép (22) életképek (29) életmód (6) elveszett (31) énblog (306) énzene (17) építészet (61) építkezés (20) épület (13) érdekesség (14) erfurt (7) esti városkép (8) fan fiction (13) favázas (11) feldolgozások (11) felhők (26) felső-szilézia (22) felső szilézia villamos (20) fényvillamos (14) ferihegy (25) film (8) firka (5) fogas (7) fogaskerekű (13) fogyasztói (24) fonódó (10) fotó (5) frankfurt am main (8) freddie mercury (6) füsti (6) gary moore (26) geek (7) Geoffrey Tribe (16) gépsárkány (55) gitár (29) gmap (12) goldtimer (5) gondolatok (10) gőzmozdony (18) gyermekvasút (17) haditechnika (10) hajó (37) hampage (249) hamster (5) hangszerek (9) hármashatárhegy (5) helikopter (10) hév (23) híd (29) (22) hogylehetne (7) hogyvolt (7) house (6) hülyeség (7) humor (116) idegenforgalom (21) ikarus (22) il 14 (9) ipari létesítmények (5) írás (15) it (9) jegyek (5) joe satriani (5) kalef (11) karácsony (8) karikatúra (5) kazetta (6) kecskemét 2010 (6) kép (6) képek (670) képregény (94) kérdés (7) kirándulás (11) kisföldalatti (10) kiskörút (5) kisvasút (39) ki vagy doki (14) klasszikus zene (5) köd (20) köln (33) kölni dóm (5) közlekedés (315) kritika (70) kulfoldi szemmel (60) lánchíd (7) last ninja (5) látnivaló (11) lengyelország (36) lhbs (24) lipcse (12) li 2 (20) ludmilla (13) m4 (15) maci (6) mackó (6) magyarország (7) margit híd (9) már nincs (6) mátyás-templom (6) máv (34) medve (7) metál (9) metró (40) miskolc (23) mittudoménmi (9) MOD (7) morál (11) morgás (124) mozdonyok (5) mozi (5) mtp (7) muki (10) münchen (24) műrepülés (8) múzeum (41) nagypolszki (6) németország (280) neon (5) nerd (7) nincsmár (9) nohab (31) nosztalgia (177) nürnberg (19) nyíregyháza (6) nyolcvanas évek (11) NZA (8) olaszország (13) oldtimer (64) orgona (5) orkvadászok (11) ostrava (6) osztyapenkó (5) otthoni turista (36) pályahiba (6) pályaudvar (22) panoráma (105) pécs (12) Peter Haseldine (11) point n click turista (8) pop (11) popkultúra (109) pozitívum (12) pozsony (13) prága (7) programajánló (25) púpos (12) queen (10) r.i.p. (10) rajz (5) redbull air race (8) rejtvény (10) reklám (21) relax (12) repülés (118) repülőgép (40) repülőgépek (59) repülőnap (31) repülőtér (11) retró (29) rock (63) s-bahn (10) semmering (7) SNL (14) sorozatok (15) soundcloud (11) stuttgart (6) svájc (26) szabadság híd (11) szeged (30) szergej (18) szlovákia (26) sztrájk (21) szünetjelzés helyett (185) társadalom (5) tatra (12) taurus (6) technika (32) technikatörténet (33) tehervonatok (5) tél (11) templom (12) természet (6) tévéműsor (27) thin lizzy (6) Tim Boric (13) tömegközlekedés (317) történelem (27) trainspotting (30) trolibusz (46) turizmus (19) tűzvonalban (15) tűzvonalban saját (8) tv (87) überzenészek (16) utazás (261) utcakép (147) uv (29) vár (11) várnegyed (8) város (364) városkép (84) városliget (8) vasút (341) vélemény (11) vicinális (13) vidám park (5) videó (623) villamos (572) vlog (7) wachau (5) wuppertal (7) würzburg (5) xi.ker (30) youtube (232) zene (165) zlin (13) zürich (13) Címkefelhő

"Piedóne"

2016.06.30. 07:00 :: Hamster

Igyekeztem nem azonnal beállni a Bud Spencer haláláról szóló netes írások szerzőinek sorába, de végül csak nem sikerült megállni, hisz mégiscsak gyerekkorom egy része távozott - "Piedóne" ugyanis nem csak egy színész volt néhány könnyed hangvételű filmben...

Az előbb azért írtam Piedónét, mert annak idején a suliban nem Bud Spencer-filmekről, hanem Piedóne-filmekről beszéltünk. Hogy az csak egy konkrét szerep volt 3-4 filmben, nem zavart bennünket, részünkről Piedone tartott sör-virsli versenyt az idegesítő és kék szemű "Terenszhillel", Piedone nem adott pisztáciafagyit az idegesítő (és kék szemű) "Terenszhillnek", Piedonénak adott erőt és mindent lebíró akaratot a Puffin, Piedone járta a seggberúgós táncot az amerikai katonákkal, és így tovább. Jó arc volt, mert mindig csak a rosszakat pofozta szét, és a mai hősökkel ellentétben vele nem kellett tragikus dolgoknak történni ahhoz, hogy előtörjön belőle az igazságosztó - elég volt, ha a rosszfiúk bunkók voltak valakivel. Ugyanakkor mégis katartikus élményt nyújtottak ezek az ártatlan történetek, mert a filmek akkor még nem maguktól "teremtek": el kellett menni értük a moziba, a moziba menésre rá kellett beszélni a nagyit/aput, a moziba menést ki kellett érdemelni. Persze ehhez képest kevés Bud Spencer-filmet láttam így; a csúcsidőszak számomra a nyolcvanas évek közepén következett be, a lakótelepi kábeltévék megjelenésével. A Különben dühbe jövünk például tanítási szünetek idején alapvető műsorszám volt Gazdagréten, míg Vizafogón inkább a spagettiveszterneket adták nyaranta. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor 1988 nyarán másodszorra is (nem vicc) kivették a torokmandulámat: a Madarász utcai gyerekkórházban gyakorlatilag a minden szobában ott villódzó tévé volt az egyetlen szórakozási lehetőség, és amíg ott voltam, végig Bud Spencer filmek mentek a zárt láncú hálózaton. Akit bulldózernek hívtak vagy Bombajó bombázó (ezt a kettőt mindig keverem, nem véletlenül), Seriff az égből, Seriff és az idegenek, meg a többi... A nagy részüket ma már nem tudom egymástól megkülönböztetni, de akkor fontosak voltak, átsegítettek pár szó szerint fájdalmas napon.

7 komment

Címkék: énblog film popkultúra r.i.p.

R.I.P., Lemmy

2016.01.10. 18:00 :: Hamster

Tegnap poppereskedtünk egyet a blogban, ma meg rock'n'rollozunk, Lemmy emlékére. Bár meglepően sokan írtak a haláláról, nehezemre esne nem csatlakozni; nem azért, hogy hátha megszerettetem ezt a rétegzenének nevezhető jelenséget azokkal, akik más műfajokat kedvelnek, hanem azért, mert egy nem mindennapi embert búcsúztattak el tegnapról mára virradóan Los Angelesben, és jár neki ennyi. Minimum!

Tudom, hogy sokan nem szívesen gondolnak így rá, de gyerekkorunkban legtöbben átmegyünk egyfajta "majom korszakon" (akár többször is), amikor hirtelen nagyon tartozni akarunk valahova. Vagy nagyon nem akarunk tartozni valahova. Az én majomságom az volt, hogy sokáig távol tartottam magam a metáltól, mert a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az állítólag a szakadt szipusok műfaja volt a felnőttek (tanárok) és a jobban fésült osztálytársak szerint. "Az arcszeszem is csak Pitralon", meg "Sörivó vagyok", na ne má'! Pedig leeshetett volna, hogy ha a Queen Kind of Magic lemezéről a Gimme the Prize tetszik a legjobban, Gary Moore-tól pedig a gitárreszelős korszak, plusz az iskolai barátok közti metálosok is teljesen jó figurák, akkor nem kéne annyira tiltakozni ellene. '92-ben szakadt át a gát, amikor hirtelen hörcsög módjára kezdtem magamba tömni a haverok által adott magnókazetták tartalmát. Már hogy nem a szalagot, hanem a zenéket :) Rám is lett ragasztva, hogy én vagyok a "Metálhörcsög" - hülye egy becenév, naná, hogy megszerettem! Minden héten felfedeztem magamnak egy új zenekart, egy új stílust, és amikor azt hittem, hogy már mindent hallottam, valaki a kezembe nyomott egy Motörhead feliratú kazit.

Basszus, ez meg mi? (Az: basszus!) Klasszikus rock'n'roll (amit "előző életemben" is szerettem), csak hangosabban, gyorsabban... és ilyen hangon is lehet "énekelni"? Nem voltam az a tipikus feketeruhás, kitűzős gyerek, de a három metálos pólóm közül az egyik a Motörhead 1916-jának borítóját ábrázolta - édesanyám nem kimondott tetszésére :)

Az együttes frontembere, Lemmy egyátalán nem az a figura volt, aki valaha is lenni szerettem volna, viszont pontosan az a figura volt, aki ő szeretett volna lenni. Nem kitalálták, nem megdizájnolták; nem voltak emberei, akik megmondták neki, miről szóljon a következő lemez, és mivel kerüljön az újságokba, hanem egyszerűen csak létezett, és két viszkikóla közt néha zenélt egyet-egyet. Szerintem ezért is tisztelte mindenki: nála nem póz volt, hogy morcos kinézetű rocksztár, hanem egyszerűen így nézett ki, ilyen ruhákat hordott, és nem érdekelte, hogy ez kinek nem tetszik. Pontosan ennek a hozzáállásnak köszönhetően nem is lett kevésbé rocksztár amiatt, hogy imádta az angol humort, a Kinder-tojásokat és az ABBA-t, illetve hogy nyáron farmer rövidnacit hordott papuccsal. Meg lehet nézni, ahogy a nyolcvanas-kilencvenes évek menő rockerei majd' szétfeszülnek, hogy felismerhetőek, divatosak, utánozhatóak legyenek, Lemmy meg csak úgy magától felismerhető maradt az utolsó percéig. Mindeközben mindenki szerint megközelíthető, barátságos, udvarias, és - nem csak a hadtörténet terén - művelt fickó maradt, akinek mindenről volt véleménye (amit szívesen elmondott, csak aztán meg ne sértődjön az, aki kérdezte, mert ő ugyan be nem csomagolja cukormázba, ha valami nem tetszett).

A viszki és a csajok mellett legjobban a rock'n'rollt szerette. És nem csak hallgatni: valamikor '67-68 környékén egy ideig Jimi Hendrixnek roadoskodott, a 70-es évek elején pedig (más együttesek után) a Hawkwind tagjaként végre sikeres lett. Jól futott a szekere, egészen addig, míg kábszerezésért ki nem tették (egy space rock csapatból ilyesmi miatt? nem lehetett egyszerű eset!). Dühös lett: fogta az utolsó számot, amit a Hawkwindnek írt, ...

... és arról nevezte el saját alapítású együttesét - csak tett egy umlautot az egyik "o" betűre. Persze nem ugyanúgy játszotta a régi számot: gyorsabban, hangosabban, zajosabban - és ebben a stílusban is folytatta az életét. Eleinte utálták őket, a 'Head lett az év legrosszabb együttese, megjósolták, hogy hamar szét fognak menni, de ők csak csinálták azt, amit szerettek, és előbb-utóbb sikeressé váltak. Pontosabban a zenekar tagjai néha cserélődtek, de Lemmy mindig maradt. Nem mindenkinek való zene, és az se baj, ha a blog olvasóinak nem jön be, de nekem speciel tetszik.

8 komment

Címkék: énblog zene youtube metál motörhead r.i.p.

R.I.P. Steve Jobs

2011.10.07. 11:00 :: Hamster

Tegnapelőtt meghalt Steve Jobs, az Apple egyik alapítója, és bár az Apple sose érintett meg igazán, pár mondatot azért bőven megérdemel ez az ember ebben a kockafejű blogban. Mert ilyen kaliberű IT-figura nem sok volt: kockának üzletember,  de üzletembernek kocka, úgyhogy bár az Apple termékek meglehetősen túl voltak hype-olva (igen, ez újabban magyar szó), azért a standard marketing bullshiten (ez meg már kicsit régebb óta magyar szó) túl valóban voltak jó dolgok azokban a termékekben, amiket beleálmodott a mindennapjainkba. Mert hát ezt csinálta: kitalálta, mi kellhet a piacnak, aztán el is adta, akkor is, ha a piac nem tudta, hogy az kell neki. Hogy röhögtünk, amikor bemutatták az első iMac-et. És bakker, bejött neki. Ez is!

Amúgy érdekes, hogy csillivilli ikonos, dizájnmunkaállomásos fickóként gondolunk rá, holott  évtizedeken át UNIX alapú termékeket árult. Például amikor összerúgta a port az almás céggel, megalapította a NeXT-et, ahol UNIX-os gépeket terveztek. Egy ilyenen fejlesztették ki a mai WWW alapjait, egy  ilyen gép volt az első webszerver. És ezen futott a NeXTSTEP oprendszer grafikus felülete, melynek dokkolós megoldásait másolta az az AfterStep X-felület, ami éveken át a kedvenc grafikus felületem volt a Linuxaimon. És később persze ez lett az Apple oprendszerének, az OS X-nek is az alapja. Mert, ahogy írtam, nem csak marketinges volt, de elég kocka is: tudta, hogy a UNIX jó alap bármihez, de azt is tudta, hogy az emberek nem akarják látni a UNIX felületét, pontosabban minél kevesebbet akarnak látni a technikai részekből... Úgyhogy ráhúzta az egészre azt a bizonyos csillivilli dizájnfelületet, amit nem ő talált ki, de ő ismerte fel, hogy az a jövő.

Emellett még felfuttatta a Pixar-ral/-rel (vérmérséklet szerint toldalékolandó) a számítógéppel készített rajzfilmeket (Toy Story, Monsters Inc) is, üzleti alapon. Aztán meg (sőt, igazából eközben) visszament az Apple-hez, és újra felvirágoztatta. Valószínűleg az Apple több volt neki sima üzletnél.

A legszebb persze az, hogy bár egyrészt antisznobsági, másrészt UNIX-shell függőségi, harmadrészt pénzügyi okokból kifolyólag mindig távol maradtam az Apple termékektől, mégis, az egyik legkedvencebb használati tárgyam egy 2006-os ipod nano. Elvileg csak egy mp3-lejátszó, de annyira praktikus, és annyira mindent kibírt eddig, hogy az már ijesztő. Szóval bárhogy nézem, Steve Jobs még az én mindennapjaimat is megérintette.

R.I.P.

1 komment

Címkék: it r.i.p.

Még egy zsenivel kevesebb: Gary Moore, RIP :(((

2011.02.06. 19:42 :: Hamster

Most küldte valaki ezt a linket, és nem tudom elhinni, reménykedem, hogy csak tévedés... A gary-moore.com nem elérhető, a Wikipedia-n viszont már azt is írják, hogy álmában érte a halál, spanyolországi nyaralás közben. Igazi ír volt, önromboló, nyughatatlan... Sose ismerték el azon a szinten, ahol megérdemelte volna, de ránézésre ez nem zavarta nagyon... vagy lehet, hogy mégis? Ha egy ilyen kaliberű valaki meghal, az ember óhatatlanul azon kezd gondolkozni, hogy lehet, hogy sose érezte jól magát a bőrében...

Az egyetlen olyan gitáros volt, aki még ha félrenyúlt a gitáron, az is jól tudott szólni. Bár - amennyire az egyetlen alkalommal, amikor élőben láttam (Alsóörsön) megfigyeltem - eleve nem nagyon nyúlt félre. És "nagy emberként" is megmaradt szimpla zenemániásnak: az előzenekari szerepet betöltő Török Ádámékat a színpad széléről nézte-halgatta végig, ritmusra bólogatva-örömködve, a végén gratulált is nekik. Pedig állítólag nagyon hangulatember volt, sokak szerint kiállhatatlan. Nem sok zenész mondhatja el magáról, hogy fellépett a Monsters of Rock-on is, és a Montreux-i jazz fesztiválon is... Ő igen.

Játszott rockot, játszott blues-t, játszott fúziós izét, elszállós feelingezést, dallamos majdnem-metált... Olcsó poén lenne a The Loner című számot belinkelni, hiszen az nem róla szólt, és egyébként is "csak" egy feldolgozás volt (százszor jobb, mint az eredeti, ha engem kérdeztek). Inkább valami tempósat kellene. Mondjuk egy Thin Lizzy számot, amit szintén nem ő írt, és ami mostantól arról szól, hogy a két tékozló fiú, Phil Lynott és Gary újra együtt járják a túlvilági kocsmákat:

Nem tudok csak egy számot kiemelni, nem tudok beágyazni egyetlen videót, hogy "ez a kedvencem tőle". Szerintem a gitárosok is csak egy idő után értik meg, mennyire különleges volt az, ahogy megszólaltatott egy hangot... aztán mögé tette a következőt, majd az arra következőt. És valószínűleg soha nem volt elégedett az eredménnyel, hiszen újra és újra átdolgozta még "saját magát" is. Eleve érzelmes dalokat is úgy újra tudott értelmezni, hogy még érzelmesebbek lettek, és instant gombóc nőtt az ember torkába - itt például egy Roy Buchanan ("a világ leghíresebb ismeretlen gitárosa" - szintén egy észre nem vett zseni) számból hozta ki azt, ami eredetileg tán benne se volt:

Az, hogy Gary Moore mások számait is a tökéletesnél jobban tudta játszani, szerintem azt mutatja, hogy ő nem csak a saját zenéje által definiálta magát, hanem a zene által úgy általában. Ő volt az, aki ki-be lépett a Thin Lizzy-be, akit Ozzy Osbourne is a saját gitárosának akart, és végül csak jobb híján találta Randy Rhoads-t magának (aki pedig szintén akkora zseni volt, hogy arra nincs szó). Akihez bármikor szívesen beugrott zenélni Ian Pace vagy Cozy Powell, aki amikor a rocktól megcsömörlés után a  blues felé fordult, rögtön olyan nevekkel játszhatott együtt, mint Albert Collins, Albert King vagy George Harrison. Tényleg nem tudok választani, mit tegyek ide még videót... Túl nagy a választék, én pedig túl szomorú vagyok :(

PS: Talán sosem lesz vége ennek a bejegyzésnek... Csak böngészem a netetn, és újabb és újabb számokat találok, amiket beillesztenék ide. Most éppen ezt:

78 komment · 3 trackback

Címkék: youtube gary moore r.i.p. überzenészek

(Harminc évvel korábban)

2010.12.08. 03:30 :: Hamster

Már nem tudom, aznap mondták-e be, vagy csak másnap, mire ideért a hír, de mivel ma van az évfordulója, ma írok róla...

Azt hiszem, szüleimnek kicsit kevésbé volt fontos a zene, mint nekem, de azért az átlagembernél többet foglalkoztak vele. Ennek gyerekkoromban egy halom magnószalag, és vagy egy méternyi lemez volt a bizonyítéka. Ezek közt ott volt az összes Beatles lemez, úgyhogy öt éves koromban már tudtam, ki az a fura hajú, kerek szemüveges fickó, akiről a tévéhiradóban bemondták, hogy meghalt. Sőt, nem csak "simán" meghalt: a háza előtt odamentek hozzá, és lelőtték.

Parkban álló, gyászoló tömeget mutattak, és talán még egy kliprészletet is leadtak a hiradóban, ami egyébként nem volt jellemző, anyuék meg olyan furcsák voltak. Mintha nem tudták volna, mi a teendő. És bár lehet, hogy nem így volt, nekem ötéves koromból körülbelül ilyen emlékeim voltak arról, ahogy mindenütt róla beszéltek, vagy ahogy a filmbevágásokon a gyászoló rajongók látszottak: nem tudtak mit kezdeni az egésszel. Volt ez az extravagáns fickó, aki legalább másfél generáció hőse volt, aki az én kedvenc zenészeimnek is hőse volt, aki mindig a békéről énekelt, és aki évekkel korábban visszavonult, majd amikor éppen visszatért, egyszercsak odamegy valaki hozzá, és lepuffantja?! Az biztos, hogy utána évekig nem az jutott az eszembe New Yorkról, hogy "oda el akarok menni, mert milyen jó hely lehet". Ahol legendákat lőnek le az utcán, az nem lehet jó hely - ezt még egy ötéves is meg tudta mondani.

A magam részéről sose voltam Lennon-rajongó: a Beatles munkásságának nagy részét kicsit tingli-tanglinak találom (ez korszakos probléma lehet, hisz nem éltem akkor, amikor az újnak, vadnak és érdekesnek számított), zeneileg és emberileg pedig George Harrison szimpatikusabbnak tűnt. Ennek ellenére az tuti, hogy a második világháború után kevés ember volt akkora hatással az emberekre, mint Lennon, és hogy a rá eső dicsfény nem véletlenül "esett rá".

Mivel nem szeretnék se "rockzenei nyugodj békében" bloggá, se túl szirupossá válni, nem az Imagine-t ágyaztam be első megemlékezésnek, hanem 1980-as, visszatérő lemezének első számát. Állítólag ő afféle Roy Orbison/Elvis paródiának szánta zeneileg (a középrész énekmódjából ez le is jön), de én bírom, és idetartozónak érzem. A második videó egy Queen szám; nekik is hősük volt Lennon, a Life is Real című balladát az ő emlékére vették fel az amúgy teljesen más hangulatú Hot Space albumra. Sajnos nincs valódi klipje, de talán így is illik ide...

John Winston Lennon, nyugodj békében!

Szólj hozzá!

Címkék: énblog zene youtube john lennon r.i.p.

Freddie Mercury ma 19 éve távozott közülünk

2010.11.24. 10:00 :: Hamster

Annak idején, amikor még gimnáziumba jártam, reggelente korán keltem, és elindulás előtt tévét néztem: általában az MTV-t, ahol ebben az idősávban még viszonylag normális zenék, mentek (és néha CNN-t). Egyik reggel későn ébredtem, és kimaradt a tévézés, viszont a konyhában a rádió ment. Ott mondták, hogy Freddie Mercury sajtószóvivője bejelentette: az énekes AIDS-es. Szomorú voltam, mert a Queen zenéjét szerettem; bár az aktuális lemez depressziós hangulatát nem bírtam. Egyszerűen nem értettem, mi ez a sötét hangulat, és inkább vidámabb, rockosabb dolgokat szerettem volna hallani tőlük. Ehhez képest a Show must go on ment mindenütt (pár héttel korábban adták ki a kislemezt). Utáltam.

A nap eltelt, hazaérve az ebédeléshez bekapcsoltam az MTV-t. Éppen híreket mondtak, talán Steve Blame volt a műsorvezető, talán Pip Dann, csak a szokásosnál kisebb vigyorral. A hang le volt véve - már nem tudom miért, úgyhogy nem értettem, miért van a képre az "1946-1991" felirat kitéve. Basszus... oké, bevallotta, hogy AIDS-es, de máris temetik? Hang fel, és akkor szembesültem azzal, hogy reggel a Danubius még az előző napi hírekből szemlézett, de délutánra már az volt a hír, hogy Freddie meghalt.

Másnap reggel az iskolarádió az első óra előtt a Show must go on-nal indított, és máris jobban becsültem a számot, hiszen már tudtam, miről szól. Még aznap megkértem Levente barátomat, hogy adja kölcsön a régi Queen kazettáit. Akkor kattantam igazán rá az együttesre.

19 évvel ezelőtt óriást vesztettünk el: a legjobb énekesek egyikét, sé egy utolérhetetlenük szuggesztív előadót. Freddie személyisége és életvitele miatt más volt az esemény kicsengése, mint annak, amikor John Lennont lelőtték (arra is jól emlékszem, még a tévéhiradóban is percekig foglalkoztak vele, anyuék meg eléggé döbbentek voltak), de azért mindenkit lesújtott. Belinkelt videónak viszont a legtöbb bloggal ellentétben nem balladát szeretnék mutatni, pláne nem a Queen utolsó éveiből! Inkább valahogy így kellene emlékezni rá ma, erősnek és dinamikusnak:

3 komment

Címkék: zene youtube freddie mercury popkultúra queen r.i.p. überzenészek

Meghalt Johannes Mario Simmel

2009.01.03. 14:29 :: Hamster

Január elsején, 84 éves korában meghalt Johannes Mario Simmel. Egy osztrák író, aki Németországban lett sikeres, meghalt Svájcban.

Nem ismerem az életművét, csak néhány könyvét olvastam, jobbára németül. Az első természetesen az a darab volt, amit az azonos című filmsorozatnak köszönhetően a magyarok 90%-a valószínűleg ismer: a Nem kell mindig kaviár. Magára a sorozatra már tulajdonképpen nem is emlékszem, a könyv viszont nagyon magával ragadott: egyrészt a szellemes történetvezetés, másrészt pedig az, hogy amikor a főhős a sztori szerint főzni kezd, a recept is szépen le van írva, mint egy szakácskönyvben. Hatalmas poén - és nem az egyetlen a kötetben!

A második könyv az Az álmok alapanyaga (Der Stoff aus dem die Träume sind) volt, amit nem igazán csíptem. Nem olvastatta magát. Annál inkább a harmadik, a Hurra, wir leben noch (fogalmam sincs, mi a magyar címe, ha ugyan lefordították). Na, az a "Kaviár"-hoz hasonlóan lebilicselő történet: a második világháború utáni Európa szokatlan szemszögből való bemutatása, sok fordulattal. Utána még az "Álmok"-at is el tudtam olvasni, bár továbbra sem fenyegetett a veszély, hogy kedvencem legyen.

A negyedik Simmel-könyvem az Auch wenn ich lache, muss ich weinen volt. Ez már az európai rendszerváltások után játszódik, és inkább megrázó, mint szórakoztató - de azért örülök, hogy elolvastam.

Most olvasom a nekrológokat, bennük pedig azt, hogy a kritikusok mennyire nem szerették őket. Valószínűleg azért, mert érezték, hogy ezek a könyvek nem nekik íródtak. Viszont ahhoz képest, hogy bestsellerekről beszélünk, szerintem történelemkönyvnek sem utolsók. "Ilyenek voltunk" jeligére. Vagy inkább "Ilyenek voltunk - és félő, hogy ilyenek is maradunk. Aláírás: az emberiség"...

3 komment

Címkék: irodalom r.i.p. johannes mario simmel

And the show still goes on...

2008.11.24. 20:20 :: Hamster

Tizenhét éve ezen a napon gyorsan benyomtam a reggelit, hogy ne késsek el a gimiből. Közben csak fél füllel figyeltem oda, mi az egyik hír a rádióban: Freddie Mercury szóvivője útján tájékoztatta a nyilvánosságot arról, hogy HIV fertőzött. A dolog megrázott, de nem nagyon volt időm gondolkozni rajta; fontosabbnak tűnt, hogy ne legyek teljesen felkészületlen, ha a kémiatanár kihív felelni - márpedig csak úgy készülhettem fel az ilyesmire, ha első óra előtt elkérem valakitől az előző kémiaóráról készített jegyzeteit (mert jegyzetelésben nem voltam jó).

A nap persze eltelt, eseménytelenül, úgyhogy nyugodtan értem haza. A kései ebédhez bekapcsoltam a tévét, és mivel akkoriban sok más néznivaló nem volt délután három környékén, az MTV-re (márminthogy Music Television) kapcsoltam. Eléggé ledöbbentem, mert éppen hírműsor ment. Már nem emlékszem, hogy Steve Blame, Pip Dan, vagy ki volt a műsorvezető, csak a háttérben látható felirat ugrik be: "Freddie Mercury 1946-1991". Nem értettem: máris emlékműsort tartanak neki, csak mert bevallotta, hogy AIDS-es?

Jópár másodperc eltelt, mire megértettem, hogy nem ez a helyzet: a szóvivő tegnap jelentette be, amit bejelentett, a rádió azt ma reggelre vette át, de délutánra Freddie már meghalt - halála előtt alig 24 órával tudatta csak a világgal, hogy haldoklik.

Én csak ekkor, sőt: ezután jöttem rá, milyen fontos számomra a Queen zenéje. Bár pár számot persze ismertem már, igazából a '85-ös Live Aid közvetítésén (egy erősen vágott verziót adott le a magyar tévé) "láttam" először játszani őket. NAGYON jók voltak. Egy évvel később Zágrábban a családdal megvettük a Kind of Magic lemezt - ha már egyszer ugyanezen nyaralás miatt lemaradtunk a Népstadion-beli koncertről. Mert lemaradtunk róla: ez volt életem első koncertje, amire el akartam volna menni - aminek persze 11 éves koromban még nem nagyon tudtam, hogyan adjak hangot. Mindenesetre éreztem, hogy valami fontosból maradtunk ki, pláne, amikor Szarajevóban láttam egy lemezbolt kirakatában a hirdetést, hogy ennyi és ennyiért lehet eljutni a Népstadionba Queen-ezni.

Ekkor még messze nem volt olyan fontos az életemben a zene, mint most (11 évesen a Csillagok háborúja képek gyűjtése jobban lekötött), de a Kind of Magic sokat forgott a lemezjátszón. Főleg akkor, ha a szülők nem voltak otthon, mert anyu nem értette, miért a One vision és a Princes of the Universe című - elég kemény - számokat hallgatom a címadó, jóval szolídabb darab helyett. Bár bevallom, azért a Friends will be Friends-t is imádtam, de Peterka barátommal az általános suliban akkor is inkább a "Princes" dallamaira játszottunk kardozóst (a la Highlander) a szünetben.

Ezután ismét szünet jött: akkoriban inkább repülős füzeteket rajzoltam-írtam zenehallgatás helyett. Persze a Breakthrough tetszett a következő lemezükről, már csak a gőzmozdonyos klip miatt is, ami akkoriban nagyon sokat ment a Sky One-on (vagy a Super Channel-en?). A rákövetkező lemez slágerei (Innuendo, Headlong, These are the days) viszont idegesítettek. A The Show must go on-t pedig kimondottan utáltam - nem értettem, miért ilyen nyomasztó, és nem értettem, hova tűnt az a lendület, ami a One vision jellegű számokat jellemezte.

Hát 17 évvel ezelőtt, délután megértettem.

A következő naptól kezdve mindent tudni akartam a Queenről és Freddieről. Levente barátom - akinek egyébként a "Hörcsi" -> "Hamster" nick is köszönhető - szerencsére rendelkezett mindenféle lemezekkel, úgyhogy gyorsan felfedeztem az együttes 1984/85 előtti munkásságát. És azt is, hogy ez mennyivel jobban tetszik bármilyen más, addig hallott zenénél. A Queen II-nél és a Sheer Heart Attack-nél (harmadik Queen LP) például csak egy jobb lemez létezik szerintem: a Jazz (a hetedik Queen LP). De bevallom, nekem a Queen funky-diszkós kirándulása, a Hot space, illetve Freddie szinti-diszkós szólólemeze, a Mr. Bad Guy is bejön. Sajnálom, hogy mindezt csak utólag ismertem meg - bár nem tudom, ez változtat-e bármin is. Vélhetően nem.

Nem tudom, érdekelt-e bárkit is ez a kis visszaemlékezés, de valamit írnom kellett ezen a szomorú évfordulón. És hogy maga a ZENE se maradjon ki a bejegyzésből, álljon itt egy élő felvétel a Queen és Freddie (egyik) legzseniálisabb korszakából:

R.I.P., Freddie.

6 komment

Címkék: zene rock freddie mercury queen r.i.p.

Kicsit megkésve: _a_ hang emlékére

2008.09.21. 17:11 :: Hamster

Szeptember eleji hír volt, hogy meghalt Don LaFontaine, aki az elmúlt harminc év amerikai filmjeinek körülbelül 90%-hoz narrálta azokat a bizonyos rövid promóciós filmecskéket, amiket újabban - szép magyar szóval - trailernek hívunk (azelőtt csak reklám volt az is, mint a "traubit akarok" vagy a "kaszkót akarok kötni"). Akkor nem volt időm megemlékezni róla, most megpróbálom pótolni. Sokat persze nem tudok hozzátenni a témához, de közép-gyerekkoromhoz annyira hozzátartozott a hangja, hogy egy rövid bejegyzést mindenképpen megérdemel.

Naszóval, '89 körül eltűnt a kábeltévéről a Sky Channel, csak egy Sky One nevű hibridcsatorna maradt, amin a legjobb műsorok idején vagy a Eurosport ment, vagy egy Landscape Channel nevű furcsaság (unalmas zenékre tájképeket mutogattak - nem vicc). Viszont felbukkant egy Sky Movies nevű adó, ahol délutántól éjfélig filmek mentek. Remek lehetőség volt arra, hogy komoly populáris (;)) filmes műveltséget szerezzen az ember, ráadásul eredeti nyelven! A filmek közt pedig reklámok mentek: aktuális és régebbi filmek trailerjei. Itt figyeltem fel arra, hogy ezek túlnyomó részében ugyanaz a hang dobálta a szuperlatívuszokat az arcunkba - legyen szó a Halálos fegyver 2-ről, a Szellemirtók II-ről, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag-ról, vagy az Erik a viking-ről...

Konkrétan azt hittem, hogy Hollywoodban van két tucat ember, aki ugyanúgy hangzik, és csak sokkal később tudtam meg, hogy nem, tényleg egyetlen ember mondta fel a trailerek túlnyomó részét. Na, ő volt Don LaFontaine, aki szeptember elsején hagyta itt az árnyékvilágot. Eredetileg technikusként dolgozott trailerek készítésénél, illetve a szövegeket írta, aztán egyszer nem jött el egy bemondó, és akkor ő ugrott be a helyére. Jó választás volt. Amúgy nem csak mondta a szövegeket, hanem egy részüket ő is találta ki, erősen hozzájárulva a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek szuperlatívuszhajhász reklámszövegekben tocsogó mozivilágához. De a dörgő orgánum miatt nem haragszunk rá :)

Az ő emlékére álljon itt ez a kis önirónikus interjú:

és ez a paródia, Pablo Franciscótól:

Kíváncsi vagyok, milyen lesz az amerikai mozik új hangja...

5 komment

Címkék: tv mozi trailer nosztalgia popkultúra r.i.p.

Megint eggyel kevesebb kedves ember a Földön :(

2008.05.03. 21:20 :: Hamster

Biztosan mindenki ismeri az érzést: amikor olyan valaki halálhírét hallja az ember, akit nem ismert igazából, mégis úgy keseríti el a veszteség, mintha régi jó ismerős ment volna el. Nyomorult dolog, mert nem lehet mit tenni ellene: a rossz már megtörtént, az eltávozottat pedig már nem fogod jobban megismerni. Muggli alias L.Gyula is így ment el, és így hallottam róla: épp hazaértünk egy napfényes, vízközeli kirándulásról, amikor olvastam a halálhírét az Index egyik fórumában.

Eleinte nem tudtam, hogy ismerem őt, de ő tudta, hogy én ki vagyok: pár éve jósorsom hajósok közé vitt, ráadásul valószínűleg a legjobb fejek közé. Velem született tesze-toszaságom miatt mégis ott feszengtem a számomra jórészt ismeretlen társaságban olyan komolyságú hajózási tudással, amelytől maximum azt lehet elmondani, hogy 70%-os valószínűséggel meg tudom különböztetni egy hajó elejét a végétől. Aztán odajött ő, megszólított. Tudta, ki vagyok, tudott a villamosmániámról. Kiderült, hogy már maileztünk régebben, annak az apropóján, hogy fiatalabb korában egy ideig tekergette az öreg kéttengelyesek kurbliját, például az én kedvenc Váci úti villamosvonalaimon. Küldött pár athéni tömegközlekedési képet, de hogy az (egyik) igazi szenvedélye a hajózás volt (a másik pedig a családja), azt csak ott, a Sopron motoroson álldigálva tudtam meg. Mindenesetre itt, ebben a számomra kicsit idegen közegben olyan barátságosan bánt velem, hogy lassan feloldódtam. Félreértés ne essék: mindenki jófej volt azon a hajón, de ő volt az, akivel történetesen egynél több közös nyelven tudtunk beszélgetni. Néha még találkoztunk később is, hajózásos eseményeken, és akkor is ugyanilyen barátságos volt. És most meghalt, balesetben.

Tudom, a fentebbi montázs nem igazán találó, hiszen mindig brummogó-dübörgő, füstöt köpő acéldarabok környékén találkoztam vele, ez pedig itt egy vitorlás, de valamiért úgy érzem, ehhez a hangulathoz ez illik leginkább.

Nyugodjék békében!

Szólj hozzá!

Címkék: r.i.p.