A múltkori rockos-heavy összeállítás után essék néhány szó Gary 1990-nel kezdődő blues-os éveiről is - ismétlés nélkül, tehát a Walking by myself és a Still got the blues nem fog itt is szerepelni...

Bevallom, az egyik első dolog, ami a blues-ról eszembe jut, az a "sztenderd" szó, amit gonoszabb napjaimon csak úgy mondanék, hogy "ugyanaz a zene más szöveggel". Ezzel persze a blues-rajongók nagy részét valószínűleg magamra is haragítottam, pedig csak arról van szó, hogy a blues a népzene modern folytatása, illetve hogy nem hallgatok elég sokfajta blues-t :) Mindenesetre Gary első blues-os lemeze (Still got the blues) afféle tribute lemez volt, alig volt rajta saját szerzemény - ehhez képest nem rossz, hogy ezen számok egy részéről manapság sokan azt hiszik, hogy ő írta őket (a legszebb példa a Walking by myself, aminek még soha nem hallottam az eredetijét, és biztos vagyok benne, hogy sok öreg blues-os is így van vele). A nem-standard kategóriában is volt nem saját szerzemény, például George Harrison That kind of Woman-je. Sajnos klip nincs, de a számot érdemes így is meghallgatni:

Blues-klasszikus az All your love című szám is (azon kevés blues-számok egyike, ami gitározásilag is nagyon tetszik), úgyhogy biztosan engem minősít, hogy én itt hallottam először:

Másik nagy kedvencem viszont már Moore-szerzemény. Pedig tényleg olyan, hogy akár Stevie-Ray Vaughan vagy Billy Gibbons is játszhatná - Texas Strut:

Az After Hours című lemez '92-ben jött ki, és igen nagy meglepetésemre a Cold days in Hell-hez készült videoklipet az MTV is elég gyakran játszotta:

Ezt a koncertet anno én is felvettem az MTV-ből - az egyik csúcspont az volt, amikor B.B. King feljött a színpadra, és együtt játszották el a Since I met you baby-t:

Azt viszont csak most tudtam meg, hogy a Separate ways-hez is készült klip. Ha már kéznél van, beágyazom:

Az ezután következő Blues for Greeny tisztán tribute album volt, gyerekkori példaképe és barátja, Peter Green tiszteletére. Erről a Need your love so bad című számot mutatnám:

Ezután részemről volt egy kis kihagyás, mert a Dark days in Paradise album kiakasztott: se rock nem volt, se blues, se túlságosan Gary Moore-os. Persze ha nem ő csinálja, lehet, hogy siker lett volna, de így... A rákövetkező lemez azóta sincs meg, az "A Different Beat" cím elijesztett. Csúnya dolog az ilyen előítélet, egyszer majd biztosan pótlom a hiányosságot, de ekkor inkább az After the War folytatását szerettem volna hallani. Persze a dob-loopok után a Back to the Blues cím is ígéretes volt:

Egy kis "easy listening" a Close as you get lemezről, 2007-ből. Ezt se ő dolgozta fel először :)

És sajnos már el is érkeztünk az utolsó lemezhez. Valószínűsíthetően ezután egy rocklemez jött volna...

A borító-fotóról azt mondják, hogy Alsóörsön készült, amit leellenőriznem nem sikerült, ugyanakkor szívesen elhiszem, hogy tényleg.

Természetesen Gary nem csak blues-t játszott '90 után: 2003-ban fellépett a Monsters of Rock-on, amiről lemez készült, illetve még '93-ban résztvett a Bruce-Baker-Moore projectben, ami szerintem arról szólhatott, hogy Jack Bruce és Ginger Baker össze akarta hozni a  Cream-et, de Eric Clapton éppen unglugged-del haknizott, nem ért rá, ezért meghívták Gary-t, akinek egyik gyerekkori inspirációja ez a banda volt. Nem mondom, hogy rossz a lemez (eleve elfogult vagyok: nekem Clapton Cream-beli teljesítménye nem nagyon tetszik, az a banda szerintem nem miatta volt jó), de azért a világ nem rengett bele:

És a változatosság kedvéért egy nem annyira Cream-es szám:

Hogy vidámabb hangulatban fejezhessem be ezt a bejegyzést, a világ egyik legnagyobb hatású, ehhez képest viszont legkevésbé elismert rockzenekara, a Thin Lizzy két számához fordulok segítségért. Ugyan már volt több videó is belinkelve a blogba a 2005-ös Phil Lynott emlékkoncertről, ahol a zenekar rajongói és egykori tagjai együtt ünnepeltek Gary vezetésével, de ez a kettő még nem. Kezdjük blues-osan: a Don't believe a Word-öt Moore belassított verziójával kezdték, és csak a végén mentek át az eredeti, tempós változatba:

És az utolsó szám aztán végképp nem blues, hanem a Black Rose, Gary és Phil Lynott  népdalokra épülő kelta rocklegendája - az egyetlen olyan Lizzy lemez címadó száma, melyen végig Gary zenélt:

Legyetek jók!