HamPLÓ

2014 késő őszén és telén jó néhány estén lehetett velem a város utcáin találkozni, amint indokolatlan mértékű odafigyeléssel - és széltől beremegő állvánnyal - rövid felvételeket készítek valami távoli dologról (vagy éppen közlekedési eszközökről). Egyszer meg is kérdezte tőlem valaki, hogy mi lesz ebből a végén, és nem tudtam válaszolni, egyszerűen csak jól esett megörökítgetni a pesti éjszaka átlagos pillanatait - na meg azt a csodálatos ködös estét a Várban! Számos videót feltöltöttem már az akkor készült snittekből: a ködbe burkolózó Halászbástyáról és Mátyás-templomról, villamosokról és buszokról, a karácsonyi fényekben fürdő belvárosról, hidakról és rakpartokról, tornyokról és kupolákról. Ezekben egy volt a közös, hogy nem sokan nézték meg őket.

Ezt a mostanit remélem többen végignézik, mert kivételesen nem a város zajait, és nem is valami ingyenes youtube-zenét lehet hallani mögötte, hanem Almár Ákos barátom egykori zenekarának, a Mediumnak "Rémkirály" című opuszát. Ahogy címéből sejthető, Goethe Erlkönigjének Vas István-féle fordítását halljuk blues-rock kíséretben. Imádom ezt a dalt!

zene: Almár Ákos, Arányi Zsolt, szöveg: J. W. Goethe:  Rémkirály, Vas István fordítása

Nem narratív videóról van szó, inkább csak játszottam a képekkel és hangulatokkal, de persze azért igyekeztem rávágni a szövegre a váltásokat. Kicsit infantilis, hisz mi köze van a 16-os busznak meg a 49-es villamosnak a versben megírt tragédiához, de hátha más is megszereti ezt a dalt. Ha így lenne, akkor már megérte egy éjszakát ezzel töltenem :)

Ha tetszik, oszd meg másokkal is!

Amennyire lelkes voltam az ötvenedik életképes beszámoló elkészültekor, olyannyira nem volt kedvem nekivágni az ötvenegyediknek. Igazából mostanában eleve csak tizedannyit fotózok, mint a régi szép időkben, ráadásul más dolgom is akad... aztán persze csak nekiálltam, mert miért pont 17 év után hagyjam abba?

Életképek 51, I-II.
A Fényvillamostól az "Osztyapenkó" nyomainak végleges eltűnésén át a 86-os megszűnéséig, és a Fonódó elindulásáig

Ezzel együtt érdekelne, hogy szerintetek mennyire lenne gáz, ha az eddigi formátum helyett valami Arles-szerű megoldást választanék a jövőben. Irtó macerás majdnem mindent kézzel csinálni...

Biztos másnak is feltűnt, hogy általában milyen rövid videókat csinálok - bár elég sok kezdi 3 perc körül az életét, a végén csak kevés lesz 2-nél hosszabb. Ennél hosszabb villamosos/vonatos videókat ritkán szoktam végignézni, valamiért abból indulok ki, hogy más is így van ezzel - ehhez képest a következő opusz több mint négy perces; ez nálam már tarrbélai időtartam :)

2016. október 23-tól november 4-ig két motor+pót+motor UV szerelvény közlekedett a Nagykörúton, ezeket megpróbáltam a rossz idő ellenére is minél több helyen elcsípni:

Meglehetősen klassz volt ha távolból is, de azért látni a két szerelvény találkozását: a Nagykörúton én csak képekről ismerem azt a hangulatot, hogy egynél több UV-t lehet egyszerre látni; '78 óta talán csak a 2001 decemberi Ganz-dögléskor volt ilyesmi együttállás:

Az ezúttal el nem kapott "együttállás" helyett egy régi kép Heinz Heidertől

Hát ez most egy elég random bejegyzés lesz, de rövid ott-tartózkodásom során egész sok a lentebbihez hasonló képet készítettem - és ha Mainz favázas épületei megérdemeltek egy bejegyzést, akkor a téglaborításúak is :)

Már számos alkalommal jeleztem, hogy imádom a téglaburkolatot (pl. Berlinben, Berlinben, Berlinben, Diósgyőrben, illetve Berlinben), így ez az 1880-as években felhúzott iskolaépület is tetszett. Oldalról-hátulról hozzáraktak egy betonkockát, de ezt a részt példásan felújították, jó ránézni!

Akkor is, ha ez "csak" egy XIX. századi villa, nekem tetszik, el bírnék egy ilyenben lakni. Előtte a sarkon egy gázlámpát láthatunk, Mainzban ugyanis vannak még ilyenek (már úgy értve, hogy nem csak mutatóba, mint nálunk a budai várban).

A jobb oldali ház "csak" egy vakolt, neoreneszánsz jellegű palotácska, de azért nem néz ki rosszul, a bal oldali viszont teljesen téglás :) Egész Mainzban az tetszett a legjobban, amíg leereszkedtem az óvárosba a citadellától: szinte végig ilyen épületek közt jöttem.

A Schönbornstrassét az 1860-as években szabályozták ki, az ekkor felhúzott házak építésénél előszeretettel használtak téglát. Jól is tették!

Berlin felhagyott légikikötőiről - Gatow, Adlershof, Tempelhof - már meséltem, de ezeknél jóval közelebb is találhatunk "elveszett" repteret - igaz, nem nagyvároson belül, bár Mátyásföld tulajdonképpen határeset. És most nem repülőgépeket is elbíró autópályaszakokról, hanem állandó vagy félállandó infrastruktúrájú légibázisokról beszélünk!

A térkép forrása

Persze rögtön az elején leszögezném, hogy nem akarok a hadtörténet/haditechnika/urbex terén alkotó blogok babérjaira törni, illetve nem is az olyan komolyabb repterekről szeretnék írni, mint Kiskunlacháza, Kunmadaras, Tököl, Kalocsa, Börgönd, Szentkirályszabadja, vagy éppen Taszár*, hanem az apróbbakról, melyek létezését mindig is érdekesnek találtam.

*Egyébként ez azért elég sok katonai reptér egy ilyen kis országnak, nem? Pedig a sorból hiányzik a manapság nemzetközi légikikötőként működő Debrecen és Sármellék, illetve Kecskemét, Szolnok és Pápa. Mindenesetre ahhoz képest, hogy gyerekkoromban mindig azon ment a viccelődés, hogy a MiG-ek még fel se gyorsulnak, már lassítaniuk kell, hogy át ne menjenek a szomszéd országba, elég rendesen meg voltunk pakolva ilyen létesítményekkel!

Teljesen szubjektív, ellenben cseppet sem szakszerű válogatás: Csákvár, Székesfehérvár/Tác, Mezőkövesd, Tapolca

Számomra az egyik legmeglepőbb "felfedezés" az volt, amikor egy sétarepülés során egyszercsak átrepültünk a csákvári reptér fölött, valamikor a kilencvenes évek végén: ugyan a hidegháborúban sem üzemelt állandó bázisként, azért valamikor (egyes infók szerint '60 körül, mások szerint '75-ben) kapott egy két kilométer hosszú betonpályát. Igaz, elég keskenyet: húsz méterével mintha csak és kizárólag a meglehetősen apró MiG-21-eshez tervezték volna - egy szállítógépnek, de még egy korabeli vadászbombázónak is ez már szűk lett volna. Egyébként maga a létesítmény már a második világháborúban is működött, de békében csak tartaléknak használták: akkoriban minden repülőegységnek megvolt a kitelepülési helye, ahová időnként kiköltözött. A leghíresebb a kenyeri "hadműveleti kaszáló" volt, de ugyanerre használták Kilitit, Tápiószentmártont, Berettyóújfalut, meg még ki tudja, hány helyet. Nos, azokhoz képest Csákvár egy négycsillagos szálloda lehetett :)

Bővebben itt olvashattok a csákvári repülőtérről

Gyerekkoromban a Balaton felé menet mindig jobbra néztem az M7-esről Fehérvárnál: ott ugyanis rendszerint egy rakás szovjet katonai helikopter pihent egy füves területen. Az ember persze tudta, hogy az ország légterének rendszeres "vendégei" a vöröscsillagos gépmadarak, de ennyire közvetlenül nem nagyon lehetett őket látni. Édesapám mesélt arról is, hogy az egyik kicsit távolabb látható íves tetejű épület szintén reptérhez - a sóstóihoz - tartozott eredetileg, de ott akkor már gyárak működtek. Pluszban innen úgy 5 kilométerre kelet-délkeletre, Börgöndnél is volt egy magyar bázis - utólag nagyon furcsa, hogy milyen "militáns" környék volt ez még a nyolcvanas években is! A tácinak nevezett szovjet helikopterreptér helyére mindenesetre a rendszerváltás után bevásárlóközpont épült, de néhány betonozott gépállóhelyet ma is ki lehet szúrni a 8-as útról.

Bővebben a táci bázisról

Az előzőnél komolyabb katonai reptér a Mezőkövesd melletti "Klementina" nevű objektum, pedig igazából sose építették ki teljes valójában. Az első történet, amit erről a helyről hallottam, úgy szólt, hogy "a szovjetek előretolt bombázóbázisa lett volna háború esetén, de a CIA megszerezte a terveket, úgyhogy inkább nem fejezték be". Namármost ezek a dolgok szerintem nem így működnek (az ötvenes években, amikor nekiálltak kibetonozni, még valóban nem létezett a mai értelemben vett műholdas lefedettség, de azért egy ekkora repteret biztos nem lehetett volna sokáig titokban tartani), de vannak még ennél is kevésbé hihető sztorik is, például hogy "föld alatti hangárból indultak a gépek".

Szszecin Budapesttől messze van, de Berlintől nem, úgyhogy amikor 2015 júniúsában oda látogattam, egyik nap egy kisebb társasággal vonatra ültünk, és eldöcögtünk a Nyugat-pomerániai vajdaság fővárosába. A 400 ezres város 64 kilométeres villamoshálózattal büszkélkedhet, és elég színes járműállománnyal. Na meg hát Lengyelországban van :)

Szczecin villamosai 2015 júniusában
Kopott vöröstéglás házak előtt imbolygó Tatráktól az épülőfélben lévő gyorsvillamosig

A múltkor egy nap alatt kétszer is sikerült megérkeznem a frankfurti főpályaudvarra, és kétszer is indultam tovább. Ez alapjában véve elég monomániás időtöltésnek tűnhet, de egy vasútmániásnak elég szórakoztató hely egy ekkora vasúti csomópont, mindig van mit nézni. Oké, ez a Hauptbahnhof nem olyan klassz fekvésű, mint a kölni, nem olyan rendezett, mint a müncheni, és talán már nem is annyira tiszta, mint 25 évvel ezelőtt volt, de azért még véletlenül se lehet összekeverni az infrastruktúrát a Keletivel:

Bár a ködtől valóban nem látszott a túlpart, a 47-es és 49-es természetesen nem ezért, hanem valami baleset miatt fordult a Rudasnál szombat délelőtt. Ezzel együtt jól nézett ki, hogy az a kis csonk a kép közepén volt minden, ami a hídból látszott:

A látható világ minden irányba úgy 300 métert terjedt ki, mintha valami buborékban lettem volna. Ritkán van olyan, hogy a panorámát fotózó embert nem csöngetik le a biciklisták, de most ez volt a helyzet, mert nem voltak biciklisták, érthető módon - még annál is hidegebbnek érződött az idő, mint amennyire tényleg hideg volt. Kocogókat viszont láttam, ők a jelek szerint keményebb gyerekek :)

Az 1930-as évek első felében épült pálos kolostor különösen romantikusan nézett ki a ködbe vesző sziklák tövében.

A sziklafalat elzáró kerítés nagyon tetszett gyerekkoromban, most viszont már nagyon ráférne a tisztítás. Persze nem tudom, mennyi ideig maradna világos, de sokkal kellemesebben nézne ki a rakpart. Hát ha még a felsővezetéktartó oszlopokat is rozsdátlanítanák!

A köd folyamatosan gomolygott, itt például nem ért le teljesen a földig - a bejegyzés végén levő videón 1:09 körül jól látható a mozgása.

Aki esetleg nehezményezte, hogy mindig csak Gibsonokat mutogatok (már amennyiben két bejegyzés mindignek számít), az most örülhet, mert ezúttal a másik legnagyobb márkáról, a Fenderről fogok random képeket mutatni. Pontosabban nem az egész Fenderről, csak pár gyártmányukról:

Bár sokan úgy tudják, valójában nem Leo Fender (a cég alapítója) találta fel a tömörtestű elektromos gitárt, de még csak az elektromos basszusgitárt sem, viszont ő csinált virágzó iparágat ezek gyártásából, és a legklasszikusabb modellek közül jó párat ő tervezett, annak ellenére, hogy nem is tudott rajtuk játszani.

A két leghíresebb Fender modell a csak alul kivágott (single cutaway) Telecaster, lásd a képen a fehér jószágot, és a "kétszarvas" (double cutaway) Stratocaster (jobbra és balra). A boltban kapható tömörtestű villanygitárok kb. 60-70%-a ennek a két típusnak a másolata vagy továbbgondolása, ami különösen vicces annak ismeretében, hogy előbbit - még Broadcaster és Esquire néven - 1950-ben, utóbbit pedig 1954-ben mutatták be. Persze tengernyi részleten javítottak-finomítottak a Leo Fender után érkező hangszerkészítők, de ha az autók is csak annyit fejlődtek volna feltalálásuk óta, mint az elektromos gitárok, akkor máig Citroen Traction Avant-okkal járnánk :)

Asztallap jellegű test, két egytekercses hangszedő, ragasztott helyett csavarozott nyak, körülbelül ennyi volt az alap - aki akarta, persze bővíthette azt. A Fender sikere után felbukkanó elektromos gitár özön ellenére Bruce Springsteentől kezdve a néhai Prince-en át Keith Richards-ig számtalan zenész leragadt a "Tele" valamelyik változatánál, vagy legalábbis gyakran visszatért hozzá. A fenti képen egyébként nem Fender, hanem Squier Telecastert látunk: a nagy gyártók egy idő után rájöttek, hogy ha zavarja őket, hogy mások az ő gitárjaik másolásából élnek, akkor a legegyszerűbb, ha a kevésbé tehetős zenészeket is ők szolgálják ki. Az amerikai Gibson saját tulajdonú "fapados" márkája a Távol-Keleten - és néha Csehszlovákiában - gyárttató Epiphone, a szintén amerikai Fendernek pedig a japán Fender, a mexikói Fender, és a több helyen is készülő Squier. 

A felhőkarcolók után húzódjunk be a frankfurti óvárosba, pontosabban abba, ami megmaradt belőle a második világháború után:

A város középkori főterét Römerbergnek, azaz Római-hegynek hívják, a városháza hármas tagolású főépülete, a Römer, azaz "a Római" után. Az világosnak tűnik, hogy az elnevezés a három szomszédos ház egyikétől ("Ház a Rómaihoz") származik, de hogy azt miért hívták így..? Sokáig azt gondolták, hogy az épület eredetileg egy Römer nevű család tulajdona volt, ma már valószínűbbnek tartják, hogy a vezetéknevek előtti időkben az itt lakó családok hívták így magukat a már régebb óta ilyen néven futó ház után ("én vagyok a Római-házi Konrád"). És hogy akkor a házat miért hívták így? Valószínűleg mert egy időben olasz kereskedők laktak benne. A szomszéd házat például Laderamnak hívták, ami a Lateránra utalt. Nem tudom, ki hogy van vele, én eredetileg valami izgalmasabb, romantikusabb magyarázatra számítottam, minimum egy szentté avatott római mártírral, álruhában utazó pápával, vagy valami hasonlóval, nem arra, hogy egy középkori olasz divatház után nevezték el Németország pénzügyi központjának főterét :) Persze olyan is van, aki "Róma" és "Laterán" egymás mellett állásába a világi és egyházi hatalmak status quo-ját látja bele, de ez szerintem kicsit erőltetettnek tűnik.

Szépek ezek a házak a tér keleti oldalán, nem? És milyen jó állapotúak! Igaz, még csak harmincvalahány évesek: az eredetileg itt állt házak elpusztultak a világháborúban; helyük részben üresen maradt, részben egyszerűbb kivitelben építették be. Aztán jött a metróépítés, amikor ismét eltűnt innen minden, majd a nyolcvanas években épült fel a most látható házsor. Azt kell hogy mondjam, igényesebben megcsinálták, mint mondjuk Kölnben!

Von Photochrom der Photoglob AG, Zürich, Schweiz; Fotograf vermutlich Carl Friedrich Fay (1853-1919), Carl Hertel (1832-1906) oder Carl Friedrich Mylius (1827-1916) - Original im Besitz von Mylius, gescannt und retuschiert (starke Alterungsspuren beseitigt), Gemeinfrei, Link	Von Mylius - Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0, Link

Sokkal rosszabbul járt a Frauenstein-ház és Sóház (Salzhaus - előre is elnézést kérek, de az önálló értelemmel bíró neveket le szoktam fordítani), melyekből gyakorlatilag csak a pince érte meg a háború végét. Ezeket az ötvenes években építették újra, hogyismondjam... büszkén korlátolt vasbetonszimbolista stílusban, értsd: modern eszközökkel, "utalva" az eredeti tömegekre és alapformákra.

Érdemes megemlíteni, hogy a frankfurti politikusok is érzik, hogy nem az igazi az óváros háború utáni arculata, ezért néhány éve lebontották a hetvenes években épült Műszaki Városházát, és a környékére elkezdték felhúzni a régi városszövet egyfajta replikáját.

És akkor vessünk egy pillantást a város jelképére, a Römerre. Mint említettem, ez eredetileg a három egymás mellett álló polgárház (Laderam (később Limpurg), Römer, Löwenstein) közül a középső neve volt, mára viszont az egész városházi tömböt ezen a néven emlegetik. A tanács a XV. század elején vásárolta fel az épületeket (pontosabban először csak a Rómait és a tömb hátsó oldalára kilógó Aranyhattyú fogadót), majd az elkövetkező évszázadokban a környező tömböt is teljesen bekebelezték, és nyugat felé terjeszkedtek. Közben néha kibelezték a házat (ma faszádizmusnak neveznénk), majd átépítették, megint átépítették, áttervezték, de mégsem építették át, végül hagyták lerobbanni... aztán jött a második világháború. Az épület súlyos károkat szenvedett, de legalább kívülről visszaállították régi dicsőségét - kit érdekel, hogy belülről vasbeton, ha kívülről hozza egy olyan épület méltóságteljességét, melyben többször is német-római császárt választottak?