HamPLÓ

A felhőkarcolók után húzódjunk be a frankfurti óvárosba, pontosabban abba, ami megmaradt belőle a második világháború után:

A város középkori főterét Römerbergnek, azaz Római-hegynek hívják, a városháza hármas tagolású főépülete, a Römer, azaz "a Római" után. Az világosnak tűnik, hogy az elnevezés a három szomszédos ház egyikétől ("Ház a Rómaihoz") származik, de hogy azt miért hívták így..? Sokáig azt gondolták, hogy az épület eredetileg egy Römer nevű család tulajdona volt, ma már valószínűbbnek tartják, hogy a vezetéknevek előtti időkben az itt lakó családok hívták így magukat a már régebb óta ilyen néven futó ház után ("én vagyok a Római-házi Konrád"). És hogy akkor a házat miért hívták így? Valószínűleg mert egy időben olasz kereskedők laktak benne. A szomszéd házat például Laderamnak hívták, ami a Lateránra utalt. Nem tudom, ki hogy van vele, én eredetileg valami izgalmasabb, romantikusabb magyarázatra számítottam, minimum egy szentté avatott római mártírral, álruhában utazó pápával, vagy valami hasonlóval, nem arra, hogy egy középkori olasz divatház után nevezték el Németország pénzügyi központjának főterét :) Persze olyan is van, aki "Róma" és "Laterán" egymás mellett állásába a világi és egyházi hatalmak status quo-ját látja bele, de ez szerintem kicsit erőltetettnek tűnik.

Szépek ezek a házak a tér keleti oldalán, nem? És milyen jó állapotúak! Igaz, még csak harmincvalahány évesek: az eredetileg itt állt házak elpusztultak a világháborúban; helyük részben üresen maradt, részben egyszerűbb kivitelben építették be. Aztán jött a metróépítés, amikor ismét eltűnt innen minden, majd a nyolcvanas években épült fel a most látható házsor. Azt kell hogy mondjam, igényesebben megcsinálták, mint mondjuk Kölnben!

Von Photochrom der Photoglob AG, Zürich, Schweiz; Fotograf vermutlich Carl Friedrich Fay (1853-1919), Carl Hertel (1832-1906) oder Carl Friedrich Mylius (1827-1916) - Original im Besitz von Mylius, gescannt und retuschiert (starke Alterungsspuren beseitigt), Gemeinfrei, Link	Von Mylius - Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0, Link

Sokkal rosszabbul járt a Frauenstein-ház és Sóház (Salzhaus - előre is elnézést kérek, de az önálló értelemmel bíró neveket le szoktam fordítani), melyekből gyakorlatilag csak a pince érte meg a háború végét. Ezeket az ötvenes években építették újra, hogyismondjam... büszkén korlátolt vasbetonszimbolista stílusban, értsd: modern eszközökkel, "utalva" az eredeti tömegekre és alapformákra.

Érdemes megemlíteni, hogy a frankfurti politikusok is érzik, hogy nem az igazi az óváros háború utáni arculata, ezért néhány éve lebontották a hetvenes években épült Műszaki Városházát, és a környékére elkezdték felhúzni a régi városszövet egyfajta replikáját.

És akkor vessünk egy pillantást a város jelképére, a Römerre. Mint említettem, ez eredetileg a három egymás mellett álló polgárház (Laderam (később Limpurg), Römer, Löwenstein) közül a középső neve volt, mára viszont az egész városházi tömböt ezen a néven emlegetik. A tanács a XV. század elején vásárolta fel az épületeket (pontosabban először csak a Rómait és a tömb hátsó oldalára kilógó Aranyhattyú fogadót), majd az elkövetkező évszázadokban a környező tömböt is teljesen bekebelezték, és nyugat felé terjeszkedtek. Közben néha kibelezték a házat (ma faszádizmusnak neveznénk), majd átépítették, megint átépítették, áttervezték, de mégsem építették át, végül hagyták lerobbanni... aztán jött a második világháború. Az épület súlyos károkat szenvedett, de legalább kívülről visszaállították régi dicsőségét - kit érdekel, hogy belülről vasbeton, ha kívülről hozza egy olyan épület méltóságteljességét, melyben többször is német-római császárt választottak?

2016. december 30-án a vasútmániások országon belüli területi eloszlása teljesen felborult: aki csak tudott, a Budapest - Tapolca vonal mentén sorakozott fel. Az ok egy különvonat volt, melynek élén nyolc Nohab dübörgött. Egy évvel korábban volt egy hasonló menet, amire sajnos nem tudtam elmenni; akkor hat svéd gép tette meg az utat, Tapolcán csatlakozott hozzájuk egy hetedik. Most egy fokkal feljebb emelték a lécet:

A megkésett karácsonyi ajándékot útközben több helyen is elkaptuk, de más, amikor csak elhussan melletted az a rengeteg acél, és más, amikor van időd nem csak a fényképezőgép objektívjével, hanem a saját szemeddel is befogni a látványt. Valami egészen különleges hangulata volt ennek a napnak, mely egyfajta jóvátétel volt azért, hogy 2013, 2014 és 2015 után 2016-ban elmaradt a menetrendszerinti balatoni Nohabozás.

A Tapolcára érkezés után a mozdonyok szétszortírozták magukat, hogy egymás mellé tudjanak állni a fűtőház előtt. Ez eleve érdekes logisztikai feladat volt, különösen úgy, hogy minden tele volt fotósokkal, plusz a normál vonatközlekedés sem állt le. Aztán amikor végre mindenki kiment a képből, és elkészültek a fotók, ismét össze kellett állnia a fogatnak, megint volt mit nézni. És hallani: gyönyörűen duruzsoltak-röfögtek a motorok!

A résztvevő gépek közt gyakorlatilag nem volt két azonos festésű, nézzük hát meg őket közelebbről is! A vonatba sorozotthoz képest fordított sort a Tizenheteske nyitja, a MÁV feltuningolt masinája: gyorsabb, mint a többi, és villanyfűtésre alkalmas - a sorozat ugyanis eredetileg gőzfűtéssel rendelkezett, csak villamos fűtőkocsi segítségével tudtak újabb kocsikkal együtt dolgozni.

A Kárpát Vasút Kft. néhány éve vált Nohab-üzemeltetővé, a hagyománytiszteletből 21-es és 22-es pályaszámot kapott gépek azonban különböznek a MÁV egykor volt húsz M61-esétől, legfőképp abban, hogy csak négy tengelyük hajtott. A 22-es 2015-ben érkezett Svédországból, de eredetileg a dán államvasútnál szolgált, amit az is mutat, hogy még mindig ottani legutolsó festését viseli. Különleges ismertetőjele az orrkamra ajtaja, amitől számomra még amerikaiabban néz ki :)

Az eddig látott két mozdony '64-es és '65-ös gyártású, a menet korelnöke azonban a 21-es volt, melyet 1957-ben gyártottak, szintén a dán vasutak számára. A kinézet itt is régebbről örökölt: még az előző tulaj idézte meg a Sante Fe vasúttársaság "Warbonnet" festését; a Kárpát Vasút ezt egy nemzetiszínű csíkkal toldotta meg.

A 10-es ismét ex-MÁV gép, 1963-ból; ma a Nohab-GM Alapítvány tulajdona, és mint ilyen, rendszeresen látható teher- és különvonatokkal. És ha már az alapítványról van szó, érdemes megemlíteni, hogy ők további Nohabokkal is bírnak: egyrészt a lángvágótól megmentett 2-essel, másrészt a norvég eredetű Di3.623-assal, mely 1960-ban járt Magyarországon - "ő" győzte meg a MÁV-ot arról, hogy ezt a típust vásárolják, ne a németek kétmotoros, dízel-hidraulikus csodáját! Ezen túl nemrég alkatrészbányának beszereztek egy belga gépet is, ami ugyan ránézésre nem Nohab, de igazából mégis rokon. Ha így folytatják, néhány éven belül több Nohab lesz az országban, mint valaha :)

Gyerekkoromban ugyan még láttam néhány "csíkos orrú" Nohabot, de a többség már úgy nézett ki, mint most a 19-es. A MÁV Nosztalgia Kft. legtöbbször tehervonatok élén használja; néha szoktam is random módon találkozni vele: leggyakrabban Kelenföldön, máskor pedig a semmi közepén felbukkanva.

Rég volt már klasszikus zene, nem? Kíváncsi lennék, hány embernek mond bármit is a fentebbi cím - vagy magyar megfelelője, a "Dörmögő Dömötör Istók gazda udvarán". Aztán eljutunk 0:54-ig az alábbi videóban, és szerintem több generációnyi ex-gyerek döbben meg, hogy jé, ez egy teljes mű, zenekarra, nem csak egy főcímzene zongorára és fagottra?

Persze ilyen felvezetés után, vagy mondjuk a fagott hallatán lehet, hogy sokan sejtették, mi következik, de végig kevesen hallottuk annak idején ezt a művet. Én legalábbis biztos nem. Pedig kellemes darab, az a bizonyos rész pedig annyira macis, hogy nem bírok nem magam elé képzelni egy bukdácsolva cammogó, lompos-loncsos-bozontos kölyökmackót :) Egyébként nálam műveltebbek esetleg nem tudják, van valami konkrétan leírt sztorija a dalnak? Tudjuk, mit csinált Dörmögő Dömötör, és ki az az Istók gazda? Vagy pont az a jó, hogy a fagott és a zongora elmeséli, ahogy egy elcsavargott kismackó betéved egy baromfiudvarba, ahol megpróbálna haverkodni az ott lakó állatokkal, de azok megkergetik, és jót nevetnek rajta, amikor elfut?

Összehasonlításként itt egy videó azzal a hangszereléssel, ami klasszikussá vált. Szerintem zseniális, ehhez képest a szerzőjének még wikipedia oldala sincs :( És három a magyar igazság, itt az a változat, amit először megismertem - a fent hallható hangszerelés, még a később újra feljátszott díszítések és kiegészítések nélkül:

Furcsa, hogy miközben a mi környékünkön a dízel-villamos mozdonyok voltak a felsővezeték nélküli vasúti vontatás császárai, a németek inkább a dízel-hidraulikus meghajtást részesítették előnyben. A nyugati oldal különösen ráfeküdt erre a verzióra, a mi szintén dízel-hidraulikus Csörgőnkkel ellentétben megbízható és erős gépeket létrehozva az utólag felszerelt kipufogóik miatt "Nyuszifül" névre keresztelt V160-as család formájában.

A dízel-hidraulikus hajtás mellett a németek a közepes teljesítményű - 2000 lóerő körüli - mozdonyok mellett tették le a voksot, még ha kettőt is kellett használni belőlük a komolyabb vonatokhoz. A Henschel az ötvenes évek végén ugyan belefogott egy nagyobb gép fejlesztésébe, a hattengelyes, 3200 lóerős V320 - '68-tól egy ideig 232 - 001 azonban egyke maradt.

Jókora masináról van szó: négy méterrel hosszabb, mint a mi Nohabunk; ennek legfőképp az az oka, hogy két 1900 lóerős dízelmotor dolgozott benne! Összehasonlításként itt ez a kép, amin egy sima Nyuszifüllel csatolták; jól látható a négy- és hattengelyes masina közti különbség. A homlokfal a 320-asról került át a rövidebb "tesóra": a V160-asok eleinte gömbölyded mellső kialakítással épültek - nem véletlenül hívták őket Lollobrigida után "Lollónak"...

A majd' két Nohabnyi erőforráspáros a fentebbi videó alapján igencsak karakteres hanggal bírt, pláne, ha épp le volt szerelve a hangtompító. Az az igazi "bass drop", amit 1:00 után hallunk, nem az, amikor valami DJ bohóckodik :)

A Nyugati melletti, a pályaudvarral ellentétben megfelelően őrzött és ápolt zöldterület egyik sarkában áll ez a csemete, szemmel láthatóan kilógva a többi fa közül:

A japán díszcseresznye virágba borulása a távol-keleti szigetországban a néplélek része, Budapesten viszont Gary Moore-ra emlékeztet ez a konkrét fa, amelyet a Lord of the Strings fanpage üzemeltetői ültettek:

Megjegyzés: a szerző aludni nem tudván egész éjjel számítógépes zenéket hallgatott a youtube-on, hozzá kommenteket és wiki-oldalakat olvasott*, az alábbi összefüggések** tehát nem az ő felfedezései :)

Már írtam, hogy mennyire meglepett, amikor kiderült, hogy a Last Ninja 2 - amúgy zseniális - zenéjének egyik tétele konkrétan egy Tangerine Dream szám - de hogy az egyik legtipikusabb C64 játékzene is feldolgozás legyen? Erről van szó:

Ezt a dalt (és a high-score-ét, ami talán még jobb) Rob Hubbard nevével emlegetjük, pedig tulajdonképpen az eredeti, arcade verzió átdolgozásáról és kiegészítéséséről van szó. Bár az eredeti chiptune rövidebb és monotonabb:

... jól felismerhetőek egyes azonos részletek - épp ezért talán érdemes megemlíteni az eredeti szerző, Tamayo Kawamoto (aki egyébként egy hölgy) nevét is a jövőben, amikor a végeredményt dicsérjük. Tegyük hozzá, hogy Hubbard se állította, hogy ő komponálta volna a zenét, a program is csak annyit ír, hogy "sound: Rob Hubbard", mégis alapvetően az ő nevéhez kötik az egészet. Persze van olyan, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy egy ismerős részlet kölcsönvétel, tisztelgés, vagy csak a zeneszerző se vette észre, hogy ezt már előadták előtte egyszer. Ez itt például a Turrican 2 egyik zenéjének egy részlete:

Érdekes, hogy Paul Gilbert zenéje sose tudott megérinteni. Nem voltam oda a Racer X-ért, nem értettem a hype-ot a Mr. Big körül, és a szólólemezei se fogtak meg. Ellenben nagyon szórakoztatónak - és tanulságosnak - találom a videóit, ahol a zenéről és zenélésről mesél, mint például itt:

Hihetetlen, hogy több évtizednyi életvitelszerű zenélés után még mindig ilyen lelkesen tud ezekről a dolgokról mesélni.... Érdemes a teljes sorozatot végignézni - mellesleg nem semmi az se, hogy mennyi ingyen "kontentot" kitol a világ elé!

Az osztrák-magyar vasúttársaság 2012-ben lepte meg a vasútbarátokat azzal, hogy a német vasút román leányvállalatától szovjet gyártmányú ex-NDKs dízelmozdonyokat bérelt. A négy gép Szombathelyről eleinte Csorna felé járt, aztán Pécs felé is lecsorogtak. Egy évvel később már a Balaton fölött is felbukkantak a keszthelyi fürdősvonattal, de miután a csornai vonalat villamosították, már nem nagyon volt szükség rájuk, elkezdték visszaadni őket eredeti tulajuknak.

Néhány tehervonatos bevetés után aztán újból örülhettünk: a típus egyelőre megtartott két gyeseves példánya közül az egyik feltűnt a Győr-Pápa-Celldömölk-Szombathely viszonylaton. Ezt a bevetést már egy évvel korábban is tervezték, 2016 végén viszont ténylegesen megjelent itt a szovjet nagyasszony!

Interszitivel december elején vágtunk neki a Dunántúlnak. Mezőlaknál úgy nézett ki, a meteorológusok előrejelzései ellenére szerencsénk lesz: a nap ha laposan is, de sütött, a mozdony pedig a várt időben robogott el fényképezőgépeink lencséi előtt.

Mivel a vonatot nem nagyon lehetett egy irányba menet többször is elkapni, felgurultunk Győrig, és a kinézett fotóhelynél - egy felüljárón - bevártuk, amíg elindul visszafelé. Tele voltunk reményekkel: a nap sütött, a felhők szépek voltak, és még szivárványt is láttunk! A felüljárót ugyan üvegfalak szegélyezték, így lefele nehéz volt fotózni, de úgy gondoltuk, az Erő még mindig velünk van. Aztán egyszercsak elmentek a fények, és olyan szél lett, hogy majd lefújt bennünket a járdáról...

Nemrég meséltem, hogy újra felfedeztem magamnak késő tinédzserkori hobbimat, a gitárboltokba járkálást, és hogy végleg belezúgtam a Gibsonokba. Nos, a dolog nem múlik! A hangszerboltba járásban az a legjobb, hogy nem tudod túlzásba vinni, hiszen a "túl sok gitár" kifejezés értelmezhetetlen, költeni meg úgyse tudsz túl sokat, csak amennyi pénzed van ;)

Most például ez a 2017-es Faded Les Paul-modell tetszik piszkosul. Ha múltkor azt írtam, hogy a Studio sorozat eredetileg a hangra koncentrált a kinézet helyett, aztán később mégis egyre szebb és szebb lett, akkor most kijelenthetjük, hogy Memphisben ismét nekifutottak egy olyan munkagép építésének, amit nem kell sajnálni, ha elkopik. Eleve kopott kinézettel gyártják - ez a "kőmosott" barna konkrétan olyan, mintha katonai célokra építették volna :)

A "Les Paul ötven árnyalata" c. sorozat folytatódik: múltkor láttunk burst Standardet 2015-ből, most itt egy Wine Red Candy példány. Még épp innen van a "PRS-ség" határától, de azért már elég feltűnő.

Az ember nem mindig csak szép vagy kellemes dolgokat lát utazás közben, hanem néha zavarba ejtőeket is. Életem egyik legfurcsább koncertje volt a nürnbergi Rock im Park, melyen a zenekarok a Harmadik Birodalom jellegzetes díszleteinek romjai közt tépték a húrokat, a Metallica fellépése után pedig egy mérgező vízű tó mellett bolyongtam el a metróig...

Annak idején nem véletlenül lett ez a város a második világháborút lezáró perek helyszíne, hiszen Hitler pártja rendszeresen itt tartotta legnagyobb önünnepeltetését, a Birodalmi Pártgyűlést. A belvárostól délkeletre a Városliget helyi megfelelője, a Luitpoldhain és a Dutzendteich körül egy egész rendezvényvárost kezdtek építeni a harmincas években: volt itt stadion, csarnok, felvonulási terület, oltárszerű tribünnel ellátott aréna... Pontosabban csak lett volna, mert a munkálatokat soha nem fejezték be - a "Birodalmi Pártnapok Területe" csak részben valósult meg:

Von Lencer - "own work" Quellen: Bauzeugen.de CSU-OV Lichtenhof - Das Reichsparteitagsgelände im Südosten von Nürnberg Albert Speer - Reichsparteitag-Gelände (1934 - 1943) in Nürnberg, CC BY-SA 2.5, Link

A terület leglátványosabb épülete, a Kongresszusi Csarnok kívülről úgy néz ki, mintha a római Colosseum eltévedt testvére lenne, de igazából nem is szolgál rá nevére, hiszen sosem fedték be:

Von Nicohofmann - Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0, Link

A kinézet nem véletlen: Hitler és építészei imádták az antik formavilágot, bár a kőlapok alatt jellemzően tégla és vasbeton lapult.

Bár a csarnok sose készült el, kívülről így is meglehetősen lenyűgöző. Ami talán furcsa, hogy nincs igazán turistalátványosságként kezelve: az előterét népünnepélyek helyszínéül használják, maga az épület pedig csak részben funkcionál múzeumként; a helyiségek többségét próbahelyként és raktárként hasznosítják - vagy még úgy se. Érződik rajta, hogy nem tudnak büszkék lenni rá, nem akarják mutogatni, pláne nem költeni rá. Elég földöntúli érzés oldalról a bokrokkal körbenőtt aszfaltúton bemenni a tulajdonképpeni csarnok közepére - az ember valahogy nem erre számít: