Éveket töltöttem Budapest elvesz(t)ett vágányainak felkutatásával, most azonban - kivételesen - megtalált sínekről fogok mesélni!

Száraz időszakokban néha előfordul, hogy a Margit-sziget déli csúcsa is szárazra kerül - izgalmas érzés, hogy az ember ilyenkor körbe tudja sétálni a Margit híd normál esetben vízben levő középső pillérjét! Legutóbb két éve csináltam ilyet, de most ennél korábbra, 2003 nyarára megyünk vissza.

Az ember ilyenkor olyan dolgokat is megnézhet közelről, amiket máskor nem. Például a szigeti pillér közepén áthaladó "alagutat" (mely állítólag a "takaréküreg" névre hallgat), ami azért van ott, mert ez igazából két pillér, amit az átlagos vízszint fölött összekötöttek. A parti pilléreken is van ilyen, csak azokat eltakarják a rakpartok.

Sok fura dolgot látni a kavicsok közt is. Ez a vaslemez vajon az építés/szélesítés/újjáépítés korabeli keszonhoz tartozott? Vagy a pillér betonalapjának zsaluzásához használták?

Ezek a gömbfa csonkok szinte biztos, hogy valami állványzatot tartottak a harmincas évekbeli szélesítés idején. Látható az is, hogy mennyi kőtörmelék hevert mindenfelé...

... többek közt a híd régi szobrainak, kőkoronáinak darabjai! A köztük tébláboló ember azonnal reménykedni kezdett, hogy csak az újra fel nem használható törmeléket hagyták itt, a világháborús aknákat, bombákat és robbanótölteteket nem :)

Angyal Tibi barátom (ő hívott engem ide) figyelmét azonban ez a hosszú vasdarab keltette fel, mert egyértelműen sínről volt szó. Régi képeken láttuk, hogy a híd 1935-37-es kiszélesítésekor használtak valami vasútszerűséget az építők, de ránézésre másféle sínekkel.

Ez a darab itt viszont nagyon jellegzetes szerkezet! A budapesti villamosvasutakon burkolt vágányzatnál sokáig a leegyszerűsítve két egymás mellé helyezett "sima" (Vignoles profilú) sínként leírható Haarmann rendszert használták, ami rendkívül anyagigényes volt (ismét leegyszerűsítve: egységnyi hosszra kétszer annyi sínt kellett beépíteni). A következő lépés a Phoenix típusú vályús sín volt, ami viszont nehezen beszerezhető volt eleinte.

Ekkor találták ki, hogy a Vignoles sín oldalához vályús hevedert rögzítsenek, hogy a sín feje és az útburkolat közti vályú biztosítva legyen (illetve hogy a ma használt oldalnyomkarimástól eltérő középnyomkarimás kerekek másik oldalának is legyen min futnia). Végül ez a megoldás se vált be, azt viszont elárulta magáról a maradvány ezáltal, hogy milyen eredetű. Hogy a híd 1945 januári végleges felrobbantásakor (előző év novemberében "csak" a pesti oldali nyílások semmisültek meg) került a Dunába, vagy az újjáépítéskor tolták félre, esetleg még a harmincas évek második felében végzett szélesítéskor zuhant a vízbe véletlenül, azt nem tudtuk meg, de érdekes volt élőben látni egy olyan megoldást, amivel addig csak rajzon találkoztam.

A történet vége az lett, hogy Tibi megnézette a sínt a Városi Tömegközlekedési Múzeum akkori igazgatójával, ami nyomán a BKV kiemelt egy darabot abból (az egészet nem tudták, túl mélyen beleágyazódott a mederbe a másik vége). A leletmentést koordináló Közlekedési Múzeum ezen túl a szobrok maradványait is elszállította; ők már régóta tudtak az itt heverő értékekről, csak az alacsony vízállás és segítő partnerek együttállására vártak.

Kiegészítést, pontosítást - mint mindig - most is szívesen fogadok! Mivel se vasútépítő, se hidász nem vagyok, nyilván pongyolán fogalmaztam helyenként, de remélem, azért még elviselhető volt :)

Források: A budapesti közúti vasút 100 éve (Közdok, 1966)
Dr. Gáll Imre: A budapest Duna-hidak (Hídépítő Rt, 2005)
http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/margithid/