Porto Venere ősi település a La Spezia kikötőjét rejtő öböl és a ligur tengerpart közti sziklanyelven. Eredetileg csak átszállni álltunk meg itt, hiszen az igazán szép dolgok kint, a nyílt tenger partján találhatók, de olyan szél volt, hogy a menetrend szerinti hajók nem mentek tovább, úgyhogy volt időnk körülnézni, amíg a hajósok eldöntötték, mi legyen.

A történelem során a helyieknek kijutott a jóból: hol longobárdok, hol szaracénok, hol kalózok, hol genovaiak, hol aragóniaiak, hol franciák, hol szárdok szállták meg - vagy legalábbis lőtték szét - őket; ennek megfelelően Porto Venere megmaradt halásztelepülésnek - hatalmas paloták nélkül, kicsit kopottan, de büszkén.

Ami engem illet, a színesre festett házaknál sokkal jobban tetszett a szirt túloldalán a sziklás part. Persze Olaszországban a tenger csak mérsékelten számít különlegességnek, de budapestiként teljesen jól elvoltam azzal, hogy a szikláknak csapódó sós vizet néztem és hallgattam, nem hiányzott a szűk utcákon mászkálás :)

A másik klassz dolgot a fentebbi képen láthatjuk: a XII. században felszentelt Szent Péter-templom helyén a monda szerint egykor Vénusz-szentély állt, a város erről kapta nevét. Mások szerint persze Szent Venerius-ról, de én nem akarok igazságot tenni: simán elhiszem, hogy már az ókori rómaiak is szent helyként tisztelték ezt a szirtet.

A szinte teljesen dísztelen épület jelenlegi formája a XIII. századra alakult ki, pontosabban az akkori állapotokat restaurálták az 1930-as években. Jól látható a környékre oly jellemző fekete-fehér csíkozás a falakon, ami egyébként nem festés, hanem ilyen színű a kő. És most következik az, amitől igazán emlékezetes marad a látogatás:

A templom kis orgonáján ugyanis valaki játszani kezdett. Ránézésre mintha egy hozzánk hasonló turista jött volna véletlenül rá, hogy nincs lezárva a hangszer... már persze azzal a különbséggel, hogy az illető - velem ellentétben - már látott orgonát közelről :) Csapongott, próbálkozott, abbahagyta-újrakezdte, de kit érdekelt ez - sajnáltam, hogy tovább kellett mennünk, én órákig elhallgattam volna az orgona hangját a sok száz éves épületben!

Happy endként csak annyit, hogy végül kihajóztunk, úgyhogy folyt.köv... :)