HamPLÓ

Az avasi református templom fák takarásában tör a magasba a belváros szélén, és mivel szerintem valamikor '91-ben jártam utoljára a környékén, ideje volt megint felkapaszkodni hozzá!

A templom a XIII. században épült, román stílusban, majd később gótikusra építették át. A törökök felgyújtották, ezért a XVI. században újjá kellett építeni, egyszerű famennyezettel és berendezéssel, immár a református felekezet számára. Ekkor épült a ma látható harangtorony is, melynek érdekessége, hogy mivel szerencsésen elkerülték a tűzvészek, faanyagának nagy része ma is eredeti! Vajon hány 1557-es építésű faszerkezet állhat még az országban?

A templom körüli temetőkert se olyan, mint amilyennek Miskolcot képzeljük. Ha ez a hely Olaszországban, vagy akár csak Prágában lenne, tele lenne vele a facebook és a blogszféra, de mivel nem ott van, maximum akkor kerül bele az újságokba, ha valaki megrongálja :(

A nem túl nagy területet behálózó sétautak jobbára XIX. századi sírkövekkel vannak szegélyezve, de a temető ma is használatban van, ezeknél jóval frissebb sírok is vannak.

Esetleg van, aki ennyiből kitalálja, hol járunk?

A minap gyalog mentem be a munkahelyre, eközben elgyalogolva egykori általános iskolám mellett. Már nem általánosként üzemel, de nem ez a lényeg, hanem hogy mennyire megváltozott a környezete.

Gyakorlatilag semennyire se - csak játszóterek tűntek el. Ez viszont elég lényeges változás: annak idején két oldalról 3-3 (!) játszótér vette körül a sulit, a környező lakótelep minden házához tartozott egy. Nem voltak egyformák: az egyiken volt rakéta, gömbmászóka és mókuskerék, a másikon nem, és talán hinta se tartozott mindegyikhez, de a kínálat elég volt ahhoz, hogy alsóban minden napközis délutánt ott tölthessünk, amikor nem esett. Egy idő után persze már nyilván nem a mászóka volt a lényeg, hanem hogy elszökjünk a közértbe tejport venni, vagy autókat bámulni, miközben elvileg bújócskázunk, de ha csak beszélgetni akartunk, akkor is kint voltunk a szabadban. (Kivéve akkor, amikor beosontunk valamelyik lépcsőházba liftezni, felhúzódzkodva a kapaszkodóra, hogy kialudjon a lámpa a mozgásban levő fülkében, közben azt képzelve, hogy valami űrhajón vagyunk, amit éppen megtámadtak a szörnyek:)

Azóta minden játék el lett bontva kettő híján az összes régi játszótéren (update: körülnéztem, és mégse mindegyik tűnt el, csak valószínűleg én vagyok szenilis); az egyik használaton kívül álló homokozóban embermagasságú bokor nő, egy másikba virágokat telepített valaki. A mai gyerekeknek aligha eshet le, hogy az az érthetetlen alakú elhanyagolt terület a házuk előtt alapjában véve őket kellene, hogy szolgálja. Gondolom, a régi játékok nem voltak elég kakaóbiztosak - ami azért vicces, mert bár én voltam a kerület legkétballábasabb gyereke, soha semmi bajom nem lett rajtuk/tőlük. Maradt két bekerített tér a hat helyett, ha jól számolom.

Közben meg megy a hüppögés, hogy miért tévéznek és interneteznek a gyerekek állandóan - miért, talán van más választásuk? Jó szar világot építettünk nekik... akkor már tényleg inkább építsenek robotot legóból és Raspberry Pi-ból, aztán menjenek a NASA-hoz dolgozni. A lényeg, hogy ne legyen belőlük bürokrata, aki leszerelteti a "nem biztonságos" játékokat, de nem szereltet a helyükre biztonságosat...

Az idei Múzeumok Éjszakáján csak egyetlen úticélunk volt Mariannommal: Ferihegy. Kilenc év után után megint befizettem egy reptéri körtúrára, ezúttal egy estire - tök véletlenül ugyanarra, amire Ícé is, úgyhogy adva volt a jó társaság. A kék óra környékén kaptuk el ezt a teherszállítóvá alakított A310-est:

Sajnos az már csak itthon derült ki, hogy a fényképezőgépem döglődése újabb fázisba lépett, és minden kép életlen lett - de gondolom, már mindenki unja, hogy állandóan panaszkodok, úgyhogy hagyjuk is ezt. A hosszúra nyúlt (3+ óra) túra végére olyan fáradtak voltunk, hogy eredeti terveimmel ellentétben nem fotóztam körbe a sötétségbe borult Skanzent, mint sok éve - de a Nagytuskót nem tudtam kihagyni:

A hétfői bejegyzés óta nem tudok leszakadni a youtube-ról - ugyan nem találtam olyan videót, amin Gary instrumentálisan játssza a Parisienne Walkways-t, hogy sejtésünk lehessen, milyen gitárt használt azon a bizonyos felvételen, viszont végignéztem egy csomó koncertet. Részben blues-osakat, részben nyolcvanas évekbelieket, a hard rock/metál korszakából. A legdöbbenetesebbek a halála előtti évben készült felvételek, ezeken ugyanis nem csak az látható, hogy Gary nem nézett ki igazán egészségesnek (kifejezetten elhízott pár év alatt), hanem az is, hogy elkezdett visszatérni a Thin Lizzy Black Rose című lemezén elkezdett (bár az együttes egy korábbi számában már próbálgatott), majd saját szólólemezein - konkrétan a Wild Frontieron és az After the Waron - folytatott kelta-ír beütésű hard rockhoz:

Visszajött Neil Carter, Gary nyolcvanas évekbeli segítője is, és a 2010-es montreux-i jazzfesztiválon már nem a blues dominált, hanem a keményebb rock. Három új dalt is előadtak: az Oh Wild One egyértelműen a Lizzy szinte táncolható slágereit idézte, egyfajta elektromos ír táncházként - a szöveg pedig talán szintén Phil Lynottra utalt? A Lizzynek ugyanis konkrétan volt egy Wild One című száma, és Lynottot magát is illették ezzel a jelzővel...

A Days of Heroes mintha az Over the hills and far away és a Blood of Emeralds folytatása lenne, a szöveg pedig - ha jól hallom - Lynott kedvenc mitikus hőséről, Cúchulainnről szól? Mintha Gary-nek elege lett volna a blues-ból, és elkezdte volna (újra) megkeresni magát... és eközben visszatért a gyökereihez, Írországhoz.

A budafoki remiz becsukása előtti napokban videóztam egyet a környéken, de eddig lusta voltam fetenni. Igazából szerettem volna ennél jóval hosszabban/több nézetből megörökíteni az új villamosokat a régi épület előtt, de annyira vészjóslóan közeledett a vihar, hogy inkább megfutamodtam. Végül örültem, hogy száraz lábbal elértem a kocsiig... de ez igazából passzolt a hangulathoz :)

Nem tudom eldönteni, hogy ki volt a legaranyosabb: a parkourozó mosómaci, a chillező fóka, vagy a kis ormányos medve :)

Alaposan elkeskenyedett Kelenföld az utóbbi években, lassan a 15. vágánynál lesz az őrmezői oldal széle... Ezúttal ugyan magasabban volt a nap a megszokott időben, viszont nem volt annyira érdekes a forgalom. Mondjuk a múltkor látott nemzetközi vonat Szilivel jött Taurus helyett, meg volt egy Gigantos gépmenet is, úgyhogy hagyományőrzésnek azért elment.

A múltkori Phil Lynottos írásból kimaradt a vélhetően egy régi jazz standardre alapuló Parisienne Walkways, mely Gary Moore '79-es szólemezére íródott, és mely "síró" gitárhangzása miatt lett sláger. Nem a szóló bonyolultsága vagy gyorsasága zseniális, hanem AHOGY fel lett játszva; bár Gary ekkoriban "tekerős" korszakát élte, a dalban nem a virgázásra, hanem a hangokat összekötő nyújtásokra koncentrált. Körülbelül nem nehéz eljátszani - pont így viszont majdnem lehetetlen. Azért csak majdnem, mert ő sokszor eljátszotta még jobban is :)

Namármost ezt a számot alapvetően szöveggel ismerjük. Szöveggel, mely első hallásra elég giccsesnek tűnik: "emlékszem Párizsra '49-ben"... Lynott mentségére legyen mondva, hogy ő maga született '49-ben, és édesapját, akivel csak felnőtt korában találkozott, hívták Parris-nek, tehát a dal nem arról szól, amire gondolnánk! Túl sok időt nem is szánhatott a megírására, mert a szám eredetileg instrumentálisnak indult; felvétel közben találta ki, hogy összedob valamit, Gary meg belement. De annak ellenére, hogy végül énekkel került fel a slágerlistákra, én mégis anélkül ismertem meg - ebben a (koncert)verzióban:

Az elején, amikor megszólal a szintetizátor, az ember kicsit meg is ijed, aztán mégse a Kraftwerk lép be, hanem a gitár :) Valami lengyel válogatás kazettán szerepelt ez a változat; ezt szerettem meg, ezt próbáltam a Jolanán eljátszani, és ma, hogy vagy húsz évig nem hallottam, még mindig tetszik. Tényleg, valaki meg tudja saccolni, milyen gitáron játszik itt Gary? Csak mert mintha vékonyabb, erőtlenebb lenne a hangja, mint a Les Paulé, amivel híres lett. Meg talán tremoló is van rajta?

Az Egyesült Államok tömegközlekedésileg gyakorlatilag ismertlen terület számomra: sosem jártam ott, és mivel túl messze van ahhoz, hogy érzelmileg kötődni tudjak ottani üzemekhez csupán képek alapján, bevásárláskor is rendre ki szoktak maradni a kosárból a róluk szóló könyvek. Egyszer kaptam ajándékba egy dupla kötetet a kaliforniai Pacific Electric-ről, ami pontosan olyan volt, mint amilyennek egy klasszikus amerikai közlekedési vállalatot képzeltem: óriási hálózat, hatalmas járművek, lenyűgöző forgalmi helyzetek - és persze az egész már rég nem létezik, mert elsöpörte a motorizáció. A több száz, néha ezer kilométeres, a mi fogalmaink szerint is villamosnak mondható rendszerek mellett az "interurbán", azaz városi területek közti/körüli üzemek tetszettek, bár nagyjából annyit tudtam róluk, amennyit NZA barátom egyszer leírt. Ebben a cikkben konkrétan is meg volt említve az utolsó még működő klasszikus interurbán, a Chicago környéki South Shore Line, de a képek eddig nem nyűgöztek le annyira, mint a videó, melybe egy német fórumbejegyzés kapcsán akadtam bele ma reggel:

Európai szemmel nézve elég döbbenetes a kisvárosi utca közepén, az autók közt robogó elővárosi vonat, amint lefékez a kereszteződés előtt, mert piros a lámpa. Kicsit furcsa is ez: tényleg nincs semmi előnye a keresztező forgalommal szemben? Gyorsan hozzáteszem, hogy láttam hasonló fekvésű vonalat Svájcban, de ez valahogy mégis más.

By No machine-readable author provided. LHOON assumed (based on copyright claims). - No machine-readable source provided. Own work assumed (based on copyright claims)., CC BY-SA 2.5, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1449763

A vonalnak csak egy része (a térkép jobb alsó sarka felé) ilyen, de akkor is meglepő, hogy fennmaradt, hiszen ehhez az útközepi magányos sínpárhoz képest még a ráckevei HÉV is modernnek tűnik az úttesttől elkülönített, túlnyomórészt két vágányával, meg a fénysorompókkal... El se akarom képzelni, milyen lehet ebben az utcában lakni, a kolompoló-kürtölő vonatoktól tizenegynéhány méterre :) Van esetleg az olvasók közt, aki élőben is látta ezt az üzemet?