HamPLÓ

Hat évvel ezelőtt morogtam egy sort amiatt, hogy a város egyik leghangulatosabb panoráma-lelőhelyén a nagy büdös semmi fogadja a legalább minimális civilizációra számító érdeklődőt. Régen BKV-busz járt ide fel, volt turistáknak való büfé, most viszont maximum pár elvetemült hegymászó biciklistát kell kikerülni a felvezető másfél sávos úton... de persze ennek ellenére még mindig megéri feljönni!

Gyerekkoromban egy amerikai filmben láttam egy jelenetet, amelyben este valami hegy tetejéről néztek le egy laposan elterülő, látszólag a végtelenig tartó városra, pontosabban annak fényeire. Nagyon tetszett, és fogalmam se volt arról, hogy csak idáig kellene eljönni ugyanezért :) Persze a Gellért-hegy se rossz, de más.

By Solymári - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=50165629

És térjünk vissza a bevezetőre: annak idején fájlaltam, hogy a kiépítetlenség, és a gondozatlan fák miatt a legjobb fotólehetőség úgy adódott, ha az ember felmászott egy beton pingpongasztalra (vagy mire) a tulajdonképpeni hegytető és a kicsit lentebbi út közt. Ehhez képest nemrég egy kilátót is ideépítettek! Igaz, nem a legmagasabb pontra, és igaz, hogy a fák még így is kitakarják a full panorámát, de amikor kilátót kívántam ide, a jelek szerint nem specifikáltam elég pontosan a paramétereit :)

A pozsonyi villamoshálózat egyik nevezetessége a várhegy alatti alagút. A 790 méter hosszú műtárgy közúti alagútként kezdte pályafutását: 1943-ban kezdték építeni, de csak 49-ben adták át; közben egy ideig óvóhelyként üzemelt. A gyalogosforgalom miatt a felső szakaszából eredetileg egy plusz feljáró nyílt a felszínre: ez megvan ma is, csak le van zárva, ugyanis '83 óta a villamosoké a terep:

Még épp sikerült elcsípnünk a kora őszi délután utolsó napsugarait az alagút lenti (Duna-parti) bejáratánál. Pontosabban sütött volna még a nap, csak odaépült elé egy elég magas épület, hosszú árnyékot vetve a sínekre :)

A viszonylag lapos szögben beeső fényben csodálkozva vettük észre, hogy mekkora por van odabent. Nem tudom, hogy valami aktuális munka során verték fel, vagy mindig ilyen, de elég látványos volt! A fentebbi képen az is látható, hogy a "cső" másik vége magasabban van; ami viszont nem nagyon vehető ki, az a szintén elég látványos közvilágítás.

... az alábbi képen természetesen nem holmi konyhai eszköz méretarányos utánépítése, hanem Darmstadt egyik jelképe:

A negyvenméteres építmény elég furcsa látvány két modern áruház közt, egy sétálóutca közepén, de természetesen nem mindig így nézett ki; az épületet, melyhez tartozott, 1886-ban bontották el:

Annak ellenére, hogy néha csak a stúdióban állt be valaki mögé a gitárjával, Gary nem volt az a kimondott háttérzenész alkat: kimondottan jól érezte magát elöl, a reflektorfényben. Persze, aki ismeri a munkásságát, tudja, mennyire szerette mások számait feldolgozni, vagy csak szimplán együtt zenélni másokkal; mégis elég furcsa olyan felvételeken látni, amiken nem ő a főszereplő:

Itt például John Mayall akkor épp aktuális Bluesbreakers felállásához csatlakozott vendégként - a szám eredetileg a banda 1969-es lemezén szerepelt, melyen Gary ifjúkori példaképe, Peter Green játszott. A prímet Buddy Whittington viszi a gitáron, ő épp csak belepötyög néha - legalábbis saját magához képest.

A videó szövege szerint Gary-nek nem volt kedve hazamenni egy kisebb helyi segélykoncert után, inkább visszament a színpadra egy fiatal srácokból álló bandával. És igazán megpróbálta "előreengedni" őket: 2:30 körül szó szerint háttérbe vonul, és nem csinál semmit, de a másik két gitáros nem mer elkezdeni szólózgatni, mert hát... szóval... ki merne elkezdeni szólózni, amikor ott van egy Gary Moore is a színpadon? :) A dobos és a basszer viszont nagyon élvezi. Meg én is.

És ez az egyik leghihetetlenebb videó, amit valaha láttam: valami kis klub még kisebb színpadán egy kvázi ismeretlen zenekar játszik - az egyik hangfal árnyékában meg ott áll Gary, nyomja a rakenrólt, és minden jel szerint tök jól érzi magát. Most komolyan, ennél csak az lenne meglepőbb, ha egy falusi lakodalomban Eric Clapton játszaná a Királylányt a Hooliganstől :O

Bamberg belvárosa kész ékszeresdoboz, a Regnitz folyó közepébe épített régi városháza pedig messze földön híres:

By Simon Koopmann - Own work, CC BY-SA 3.0 de, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=9970092

Azt természetesen sejtettem, hogy az építmény a rokokó átépítés és falfestmények (hogy is fogalmazzak... nem ez a kedvenc építészeti stílusom) ellenére tetszeni fog, arra viszont nem számítottam, hogy a tövében ezt fogom látni:

Hiába, élni tudni kell - miért eddzzen az ember a világ végén, ha remek éttermek és sörözők közvetlen közelségében is lehet? :) Persze tudom, München közepén meg hullámlovagolnak:

Az idei Múzeumok Éjszakáját - ahogy már említettem - monóban nyomtuk Mariannommal: csak egy helyre mentünk, Ferihegyre. Eredetileg a "skanzent" is meg akartam nézni, mert már évek óta nem jártam ott, de végül ott csak gyorsan körülnéztünk, mert a reptérlátogatás a tervezettnél hosszabbra nyúlt. Ugyan főleg a kék óra miatt választottam az esti kört - remélve, hogy a Li-2-est elcsípjük pont akkor -, nem gondoltam, hogy különösebben sokat sikerül majd fotóznom, lévén a fényképezőgépem nem alkalmas az ilyesmire (aznap éppen azt játszotta, hogy nem jeleníti meg az aktuálisan látott képet a kijelzőn). A hangulatot viszont meg akartam örökíteni, úgyhogy videóztam, elég sokat:

Egy nosztalgia Setrával mentünk, de többször találkoztunk a BKV Malév-festéses Farosával, illetve a szintén nem túl rég elkészült Air Tours 250-essel. A távolból láttuk a még újabb 280-ast is, de azt a zárt területen kívül, és elég messziről. Ezen felül láttunk kisgépet, közepes gépet, illetve elég nagy teherszállítót... de inkább tessék a videót megnézni, ha már egyszer megharcoltam a szúnyogokkal, éjjeli lepkékkel és harapós tücsökforma valamikkel, amik időnként nekünk támadtak. Na jó, ennyire nyilván nem volt tragikus, de beszélni nem mindig mertem, mert telement a szám velük :)

Na, nem tűntem el, csak ki akartam próbálni, hogy tényleg nem omlik-e össze a Világegyetem, ha egy hétig nem írok új bejegyzést. Ügynökeim szerint a tér-idő-kontinuum nagyjából sértetlen, csak kicsit meggörbült a nagy testem közelében. Igaz, egyesek szerint a téridő egy ideje már eleve szétesés közben van, mások szerint pedig minden egyszerre történik, szóval what's the point.

Igazából persze csak másra kellett az időm és az erőm a héten, de úgy éreztem, írnom kell valamit, mert hülyén néz ki, hogy megírom, hogy nem hagyom abba, aztán meg mégis abbahagyom :) Most pedig nézzük meg Bernd, a depressziós kenyér kalandjait a német KiKa gyerekcsatorna éjszakai műsorszünetjéből, mert ennél WTF-ebb dolog most hirtelen nem jut az eszembe:

Szokásos - teljesen indokolatlanul - melodramatikus stílusomban már hetek óta azt várom, mikor kérdezi meg valaki, hogy "te most akkor abbahagytad a bloggolást?". Mivel ez nem történt meg, világos, hogy már mindenki rájött. És már megint én tudom meg utolsónak, pedig valaki korábban már levezette itt kommentben, hogy ez a termékgörbe lefelé konyuló része, és nincs ezzel semmi baj :)

Éveken át átlagosan kétnaponta kiraktam valamit - videókat, képeket néha gyakrabban is - ide, és idén egyszerűen belefáradtam. Gyakorlatilag majd' minden nap jelentett valami munkát a blog, hiszen nem csak a tulajdonképpeni szövegeket kellett megírni, hanem a képeket ki kellett válogatni, fel kellett dolgozni, fel kellett tölteni, rá kellett jönni, hogy nem tetszenek, újra kellett válogatni, újra kellett dolgozni, újra kellett tölteni, s.í.t. És persze a videók se csinálták meg magukat, valamint szerintem a szövegek újra és újra átírásában is tutira rekordokat döntöttem. Azzal, hogy ez leírom, nem sajnáltatni akarom magam, és nem is a közönség hálátlanságát szeretném felemlegetni, hisz senki se kérte, hogy írjak nekik, mindez csak tényközlés. Mindenesetre hetek óta csak vitorlázom az elmúlt pár év utószelében, és azon gondolkodom, hogy teljesen abbahagyjam-e. Most viszont baj van, mert négy hétnyi gitározás, videó- és filmnézés, magamat kialvás (ezek helyett készültek eddig az oldalaim) után elkezdett hiányozni a webre írogatás. Azt nem mondom, hogy megint rendszeresen nekiállok "kontentet gyártani", de elkezdett zavarni, hogy nem teszem. Fura dolog, de a tisztességesen átdolgozott munkanapok végén még mindig semmittevőnek érzem magam, ha nem osztom meg az élményeimet, emlékeimet, gondolataimat, de legalább a képeimet, videóimat a nagyvilággal. Tutira mazochista vagyok...

Amíg kiderül, hogy beborul, itt van egy szokásos helykitöltő vasutas videócska. Perpillanat a villamosok nem érdekelnek annyira, mint az előző 15+ évben, viszont sajnos nem utazom eleget ahhoz, hogy igazán érdekes vasutas pillanatokat mutassak (pl. csúcsfordítók az Andokban, Rhätische Bahn, pontosan induló vonat Magyarországon) be. Maradnak a Bézék, meg a Tisza-tavon áthaladó Bhv kocsi. Ráadásul idén Berlin is kimaradt, úgyhogy tényleg nem tudom, miről fogok tudni írni, de majd meglátjuk. Vagy nem :D

Az elmúlt hónapokban ismét végignéztem a Tűzvonalbant. Véletlenül bukkantunk rá nyaralás közben a Duna Worldön, a második résznél; hamar be is lett állítva a sorozatfelvétel. Érdekes volt "egy hajtásra" látni a teljes történetet, úgy, hogy nem kellett két rész közt egy hetet, két évad közt pedig hónapokat várni!

A véleményem alapvetően maradt, ami volt: ami annak idején tetszett, az ma is tetszett, ami anno zavart, az most is zavart. A fő karakterek például meglehetősen jól el lettek találva, bár némelyikük évadról-évadra másként viselkedett, különösebb érezhető ok nélkül - egyszerűen másmilyenre írták őket. Bordás az elején például renegát volt, aztán felelősségteljes vezetővé vált, az utolsó évadban viszont mindenkire haragudott. Mike szinte végig becsületes, de tesztoszteron-túltengéses balek volt, az utolsó évadban viszont hirtelen felelősségteljes vezetővé vált - mivel vele kellett Bordást lecserélni. Semmi baj nem volt se a szereppel, se az őt játszó színésszel, csak akár más neve is lehetett volna, akkora volt a változás :) Johnny a végére stabilan hozta az idegroncsot, pedig az eredeti kataktere miatt nem kellett volna így reagálnia a helyzetére, Móricz meg ugyanolyan lett, mint az elején volt, pedig az első két évad nagyjából arról szólt, hogy elkezdett nem olyan lenni. Otyó változásai is követhetetlenek voltak (plusz elmúlt a rokkantsága), Gyula ügye egyszerűen nem lett lezárva, Yoshit meg Herceghez hasonlóan nem kicsit túltolták. De a legrosszabb szerintem az volt, hogy Kolonics hirtelen egyértelműen és visszavonhatatlanul gonosz lett. Pedig ritka jó, már-már Piszkos Fred szintű átláthatatlan figura volt, jó és rossz oldalakkal, nem egy szokásos kétdimenziós valaki a tévéből. Herceg ellenben megmaradt legyőzhetetlen démonnak, és Alter is maradt kifejezéstelen gyíkszemmel a világba bámuló baltaarc, de őt így szerettük :)

És mindezek ellenére jó volt nézni a sorozatot: ha megkérdeznék, történt-e valami említésre méltó a magyar televíziózásban a rendszerváltás óta, először ez jutna eszembe (és talán más se nagyon). Az nyilvánvalónak tűnik, hogy az utolsó évadot kár volt megcsinálni, azzal elrontották az egészet, pedig amennyire az interneten olvasgatva kiderült, az eredeti írónak lettek volna ötletei. Persze úgy is fel lehet fogni, hogy a negyedik évaddal elérték, hogy ne vágyjunk úgy a folytatásra, mint ahogy a harmadik végén vágytunk:

Hogylehetne: Tűzvonalban 4x01 - Nem ez a nap

Hogylehetne: Tűzvonalban 4x02 - Móricz László rendőrtiszt

Hogylehetne: Tűzvonalban 4x03 - A keresztezések napja

Hogylehetne: Tűzvonalban 4x04 - Amikor én még kissrác voltam

Hogylehetne: Tűzvonalban 4x05: Húsdarálóban a Balaton-felvidéken

Hogylehetne: Tűzvonalban 4x06: Húsdarálóban II.

Hogylehetne: Tűzvonalban 4x07: A fogaskerekek lázadása

Azért mondjuk könyv formátumban még mindig érdekelne, Fonyódi mit kezdett volna a legutolsó jelenet után. Vagy akár a negyedik évadot eldobva. Sőt, simán lehetne több párhuzamos Tűzvonalban-univerzum is, az egyikben Bordás él, a másikban nem, a harmadikban Kolonics becsületes, a negyedikben Herceg a Papa... ;)