HamPLÓ

Pár hete írtam arról, hogy Berlin folyamatosan változik, és lassan eltűnnek azok a foghíjak, melyeket a Fal lebontása hozott létre. Persze az az igazság, hogy egy 160 kilométer hosszú, helyenként legalább 20-30 méter széles foghíjról beszélünk, ami nem tud csak úgy egyszerűen eltűnni! Majdnem rajzoltam is egy google térképet, hogy megmutassam, hol húzódott az a bizonyos halálsáv, aztán szerencsére rábukkantam egy készre:

A térkép készítője nem csak a Fal helyét jelölte be, de az ahhoz tartozó elzárt területeket is. Ezen az oldalon a "Berlin" feliratot "körbejáró" résszel fogok foglalkozni, a korabeli Mitte kerülettel - aki elveszti a fonalat, hogy éppen hol járunk, nagyítson bele!

A Potsdamer Platz minden "falas túra" origója; nincs még egy hely, ahol ennyire látványosan eldózerolták volna az eredeti városszövetet. A fentebbi kép 1962 augusztusában készült: ekkor még csak alig egy éves a Fal, és még nem azokból az előregyártott vasbeton elemekből áll, melyekkel a legtöbb fotón találkozhatunk. Az előtérben és középen a tér alatti, évtizedekre szellemállomássá vált S-Bahn megálló lejárói, balra a távolban pedig a Brandenburgi kapu látható.

A mai utcák nem pontosan követik régi nyomvonalukat, de ezen a street view beállításon körülbelül ugyanott állunk, és ugyanarra nézünk: a modern toronyházak mögött a Tiergarten fái zöldellnek, a kép jobb szélén pedig kockakő jelöli az aszfaltban a Fal helyét. Mi több, pár régi betonelemet fel is állítottak a föld alatti regionális pályaudvar (ami nem azonos az S-Bahn állomással) lejáratától jobbra.

1962-ben még Nyugat-Berlinben is jártak villamosok - jól látható, hogy ez a vonal régen nem itt ért véget, csak a város kettévágása után a villamoshálózat is ketté lett vágva. 1949. március 24-étől még csak a kalauzok nem utaztak végig a vonalakon, mert a keletieknek nem volt szabad nyugati márkát kezelniük és vice versa, majd augusztus 1-étől külön keleti és nyugati közlekedési vállalatok szerveződtek, külön járműparkkal, külön üzemvitellel. Végül 1953. január 13-án következett be a fizikai kettéválasztás: immár a járművek se lépték át a szektorhatárt - igaz, az egyik járműről le-, majd a másikra felszállás után még nem kellett új jegyet vásárolni. A képen azt is érdemes megnézni, ahogy a vezető a kocsiból kiszállás nélkül állítja maga előtt/alatt a váltót.

Most, hogy a fonódó villamoshálózatnak köszönhetően a budai oldalon is felbukkantak a CAF-ok, itt az ideje egy a múltkorinál hosszabb videón is megnézni az 56 méteres verziót, mely ha minden jól megy, tavasztól fog munkába állni:

Igazából persze most már semmi különleges nincs ezen a videón, mert hónapok óta próbázik a típus az 1-esen, de el kellett sütnöm, mielőtt teljesen lejár a szavatossága :)

Annak idején, amikor egyik kedvenc amerikai műsoromról, a Saturday Night Live-ról írtam, megemlítettem a Wayne's Worldöt, mint az 1975 óta működő tévés intézmény egyik saját jogon elhíresült gyümölcsét (képzavar rulez), ti. hogy Mike Myers kicsit gügye, de tizen- és huszonévesek körében (akkoriban) rendkívül népszerű karakterei is innen indultak a világhír felé.

Ez viszont csak az igazság egyik fele volt, ugyanis Myers még azelőtt kitalálta Wayne Campbell figuráját, hogy bekerült volna a New York-i társulatba: az időnként filozofikus rocker egy kanadai tévéműsorban bukkant fel először, még 1987-ben. A kinézet, a beszédmód, de még a témaválasztás is megegyezik az SNL-es formulával:

Ha valakit érdekel, itt van Wayne első felbukkanása, csak azt nem lehetett beágyazni. Alapvetően egyperces monológokról volt szó, bár néha hosszabb jeleneteket is előadott - gondolom, ahogy egyre népszerűbb lett:

Az SNL-ben gyakorlatilag nem tettek hozzá mást a meglevő képlethez, mint Garth figuráját. Az őt játszó Dana Carvey kimondottan tehetséges komikus, aki akkoriban a műsor egyik fő arca volt, és aki mindezek ellenére valószínűleg Garth eljátszásával került legközelebb a világhírhez. Pedig kettejük közül kezdetben ő volt az ismertebb arc: amikor '89/90 környékén először láttam SNL-t, ő volt az egyetlen szereplő, akit ismertem.

Rögtön két helyről is: egyrészt a Kék villám című tévésorozatból, ahol ő játszotta a fegyverzet/rendszeroperátort. A sorozat ugyan a közelébe se ért a film sikerének (elkaszálták az első évad közben), de nekem mégis tetszett, hisz' egy helikopter volt a központi szereplője.

Valószínűleg ez lesz a legrövidebb útibeszámoló az oldalamon, de mégse akarom ezeket a képeket megmutatás nélkül eldobni. Igazából nem is rendes látogatás volt ez, csak egy átszállás, amit elhúztam annyira, hogy be tudjak ugrani a belvárosba megnézni valamit, ami 12 évvel korábban kimaradt. Mivel pont lemenőben volt a nap, fotózni nem nagyon lehetett az óváros házai közt, viszont a kevés fényképet videókkal próbáltam ellensúlyozni:

Másfél óra (se) Augsburgban
Naplementei villámlátogatás a Fuggerek városában

... készült ez a videó. Már hogy nem a múlt szombaton elindult menetrend szerintire, hanem még az első próbajáratokra novemberben. Jókora lyuk volt a síndöcögények közt, a Dunán pedig épp komoly forgalom volt, úgyhogy a kamerát leraktam a kőkorlátra, megnyomtam a felvételt, és hagytam, hogy a tolóhajók a bárkáikkal átlibbenjenek a képen. Az utolsó snitten a Duna lejtése is látszik, emiatt folyik Mohács felé a víz ;) Vigyázat, egy nem kimondottan sodró lendületű videó következik:

Egyébként átvitt értelemben is a budai fonódó villamosra vár ez a bejegyzés, pontosabban arra, hogy legyen időm feldolgozni az első üzemnapokon készült képeket és videókat.

Még nyáron mutattam egy nyugat-berlini utcát, ahol hosszú tömött sorban parkoltak a youngtimerek, most pedig bekukkantunk magába az egykori villamosremizbe, ami a szokatlan forgalmat generálta:

A Classic Remise Berlinbe már régebben is el akartam menni, de nem fért bele a programba - 2015 nyarán viszont beleerőltettem, és azt kell mondjam, nem csalódtam. Bár alapvetően négy napon át majdnem folyamatosan vacak idő volt, aznap még a nap is kisütött - a csarnok előtti területen álló, ragyogóra polírozott kocsik úgy csillogtak, hogy majdnem megvakultam :)

Az 1926-ban épült, 12000 négyzetméteres csarnok 1964-ig szolgálta a nyugat-berlini villamosközlekedést. Különböző átmeneti bérlők után 2003-ban nyitott meg benne az oldtimer gépjárművekhez kapcsolódó szolgáltatásokkal foglalkozó Classic Remise/Meilenwerk, melynek düsseldorfi tesója egy körfűtőházban működik. Rokonszenves helyszín - valószínűleg kevésbé lennék szomorú, ha az "elvesző" sínek helyét nálunk is ilyen masinák laknák be.

A Classic Remise Berlin nem múzeum, mert nagyon is az életről, a műszaki emlékek aktív használatáról szól: akinek anyagi lehetőségei lehetővé teszik, itt adhat-vehet, tárolhat, karbantarthat, hasonló érdeklődésűekkel találkozhat; mindenki más pedig közelről nézheti, amint éppen a felsoroltakat teszi - azzal a kitétellel, hogy nem szabad a kocsikhoz hozzáérni. Az utca felőli oldalon a fentihez hasonló műhelyek sorakoznak, márkákra, korosztályokra, zsánerekre specializálódva. Itt például Mercik szépültek, ...

... kicsit arrébb pedig amerikai járgányok. Ha valaki kedvet érez a képen látható gépek megnevezéséhez, ne fogja vissza magát!

Gyerekkoromban a nagymacskákat "polcos cicának" hívtam, mert a budapesti állatkertben mindig a ketrec felső részéhez rögzített deszkákon punnyadtak. Nos, ezek a Jaguárok is szeretnek így viselkedni :)

A müncheni S-Bahn törzsvonal több állomásán is alkalmazzák az ún. "spanyol megoldást", melynél a vonat mindkét oldalán van peron: az egyik a fel-, a másik a leszállóké. Az elrendezés állítólag a barcelonai metróról kapta a nevét, bár New Yorkban már hamarabb léteztek ilyen állomások (csak később átalakították őket). A megoldás értelemszerűen az állomáson való tartózkodás rövidítésére szolgál: a fel- és leszállók nem akadályozzák egymást.

„München Marienplatz“ von User:FloSch - Eigenes Werk. Lizenziert unter CC BY-SA 3.0 über Wikimedia Commons

Amiben a München főtere alatti komplexum különbözik a többi állomástól, az az, hogy itt a két vágány egymás felett fut: felül a kelet felé tartó járatok megállója, alatta a nyugat felé tartóké - az egész alatt keresztben pedig még egy metróállomás is van.

Látványos, ahogy a különböző szinteket összekötő mozgólépcsők elhaladnak egymás, illetve a peronok mellett - és persze frusztráló, ha az ember félúton jön rá, hogy rossz lépcsőre szállt :)

A budai fonódó villamos elindulása egyben búcsút jelentett két megszokott budai járattól: a 18-as villamostól, illetve a 86-os busztól. Előbbi tulajdonképpen csak számot váltott (összeolvadt a 17-essel), ráadásul NZA barátom már sok évvel ezelőtt megírta a történetét, úgyhogy nem is foglalkoznék vele; utóbbi viszont végleg eltűnni látszik abban a formában, ahogy évtizedeken át használtam (és utáltam).

A BKV igazán kitett magáért: a járat utolsó délutánján és estéjén a múzeumi Ikarus 180-as is ott keringett a rendes járművek közt - és ami nem kevésbé fontos: normál jeggyel és bérlettel fel lehetett szállni rá!

Jó volt valós körülmények közt (nem különjáraton) látni az öreg jószágot, bár sajnos tényleg öregnek tűnt: erőlködni látszott, és nehezen vette be a sebességeket. Viszont még azoknak is nagyon tetszett, akik csak véletlenül jártak arra és szálltak fel :)

2016. január 16-án elindul végre a budai fonódó villamos, még ha a lánchídi aluljáró felújítása miatt egyik ágán csak részlegesen is. Az esemény örömére válogattam össze százhuszonvalahány képet az elmúlt másfél év terméséből az építkezés fő helyszíneiről, (laikus) leírással, magyarázó linkekkel. Láthatunk alagutat felülről, láthatjuk a villamospálya krémes tortához hasonlóan rétegekből összerakását, régi sínek és nem használt aluljáró elbontását, és az első nappali próbamenetet:

A budai fonódó villamos építése I-IV.
A túrás-fúrás képei 2014 októberétől 2016 januárjáig

Nem csak villamosbarátként örülök annak, hogy megépült ez a fontos hézagpótlás, hiszen ehhez jó pár tabunak meg kellett dőlnie, és nagyon remélem, hogy lesz folytatása, első körben sikeres üzemeltetéssel, másodikban pedig további fejlesztésekkel (nem csak villamosok terén).

Jó fáradt vagyok perpillanat, rengeteg időbe telt megcsinálni ezt a négy oldalt - lassan értékelhetné a város, hogy ilyen lelkesen írom a közlekedéstörténeti képes krónikáját :) Ha tetszik, oszd meg másokkal, ha nem tetszik... nos, akkor is, mert mondom, rengeteget melóztam vele ;)

A múltkori fotóséta nem fejeződött be a Kossuth Lajos téren, mert a kupolamagasságban kavargó köd nem korlátozta magát a pesti oldalra:

Rettentő jól nézett ki, ahogy a palota helyét csak sejteni lehetett - mivel hosszabban exponáltam, a fénykép kicsit többet is lát, mint a szem. Érdekes az erődítések és a Várkert Bazár kivilágítása közt feszülő ellentét, hatásos.

A Lánchíd fölötti partszakaszról már tényleg nem látszott a palota, csak néha bukkant ki egy-egy homályos folt a sötétségből.

Bár tudtam, hogy csak ugratnak, kiskoromban imádtam azt a szöveget, hogy az Alagút azért van, hogy rossz időben bele lehessen tolni a Lánchidat. Ha létezik steampunk párhuzamos dimenzió, ott biztos tényleg ilyenre építették :)