Eléggé világos, hogy a C64-es korszak legnagyobb klasszikusai egy-egy korosztályon belül többé-kevésbé azonosak (a "korosztály" itt 1-2 éves eltérést jelöl a fertőzés dátumát tekintve). Vannak ugyan apróbb eltérések, és persze voltak már akkor is hipszterek, akik olyasmikért rajongtak, amikről mi sose hallottunk (általában ők voltak azok, akik már 1987-ben látták a Csillagok háborúja első három részét;), de például a Last Ninja 1 és 2, az International Karate, az Impossible Mission, és persze a Wizard of Wor mindenkinek megvolt, és ha egyiket-másikat nem szerettük, az általában csak azért volt, mert valamelyik haverunk vagy a tesónk sokkal jobb volt benne, mint mi ;) És aztán voltak a játékok, amiket attól függően ismertünk vagy nem ismertünk, hogy rajta volt-e az első egy vagy két kazettán/lemezen, amit kölcsönkaptunk. Ha nem, leélhettünk az (örök)életünket anélkül, hogy valaha is beléjük akadtunk volna, ha igen, akkor valószínűleg még akkor is visszatértünk hozzájuk, amikor már sokkal szebb és jobb játékokból volt a kerítés.
Itt van például a Spy's Demise, amit csak azért ismerek, mert unokatestóm "játék #1" nevű gyűjteményén ez volt a kazetta elején. Még egy normális (C64-es) videót se találtam róla, csak a fentebbi, kommentárosat, lehet, hogy ez tényleg ritka jószág volt? Pedig fél órát bármikor el lehetett szórakozni vele. Többet nem, mert hát nagy volt a kísértés, a Wizard of Wor ott volt mögötte a szalagon kettővel :)
Saboteur. Leírni se tudtuk, bár akkoriban a játékok valódi neve és a kazettán/lemezen levő fájlok megnevezése közti kapcsolat igencsak hozzávetőleges volt. A fentebbi videón levő változathoz képest a miénknek nem volt zenéje (nem is baj, ha engem kérdeztek), illetve a színek is hiányoztak a kezdőképről - szerintem egy enyhén félresikerült töréshez lehetett szerencsénk :) Viszont órákig el tudtunk vele játszani, a padlón csattogó talpak hangja, meg az, hogy "metró" is volt a játékban, izgalmassá tette az egészet. Később találkoztunk a Saboteur 2-vel is, de az valahogy már nem fogott meg egyikünket se.
Vagy itt van a Bruce Lee. Ahhoz képest, hogy mekkora popkulturális ikon nevét viseli a játék, elég gyengén megvalósított cucc volt. Ennek ellenére (töredelmesen bevallom:), ez az egyeten számítógépes játék életemben, amit leírás és örökélet poke nélkül végigjátszottam; mert volt benne valami sodrás, hogy az ember ne adja fel, hanem nekivágjon újra:
Annyira valószínűleg nem is volt sikertelen a játék, mert a youtube-on rábukkantam egy remake-jére, márpedig ez azt jelenti, hogy komoly rajongói lehettek az opusznak. Egyébként, ha valaki tudni akarja, mi az eredeti verzió grafikáját is pont ilyennek láttuk:
A Master of the Lamps nem volt egy bonyolult játék, mondhatni a zenét leszámítva tulajdonképpen mi is írhattunk volna ilyet. És már ki is mondtam: a zenét leszámítva (bár a rövid intró is aranyos volt). A zenével együtt ugyanis döbbenetes időt el lehetett tölteni azzal, hogy az ember át tudjon repülni varázsszőnyegével az egyre gyorsabban közeledő rombuszok közepén:
Nem akarom hosszúra nyújtani ezt a bejegyzést, úgyhogy be is fejezném, egy autóversennyel. De nem a PitStop-okkal, hanem a Le Mans nevű valamivel, ami már akkor is bűnös élvezet volt azokhoz képest, mégis hosszabb ideig el tudtunk lenni vele (a hangerőt érdemes letekerni):
Aztán persze lehet, hogy csak túl egyszerűek voltunk ;) Másoknak is voltak ilyen ha nem is nem kedvenc, de azért gyakran elővett játékai?
Az utolsó 100 komment: