Az az igazság, hogy Budapest metrói - az a nem nagyon sok, ami van - elég unalmasak. Jó, hogy vannak, általában eljuttatnak A-ból B-be, de nagyjából ennyi a történet. Ha az ember szépet akar látni, akkor persze ott van a kisföldalatti, de ott (nagyjából) egyformák az állomások - amelyik nem, az meg kimondottan nem szép. Emiatt aztán a budapesti metró legutoljára gyerekkoromban tudott lázba hozni, amikor éppen épült a hármas vonal, és úgy nézett ki, lesz magyar metrószerelvény is. A hasonló korú bécsi (a U6-ost most hagyjuk), müncheni, amszterdami, prágai, brüsszeli, stb. földalatti se dobott fel túlságosan, de még a londonitól se dobtam el az agyam (magunk közt szólva az volt a legelhanyagoltabb és legszűkebb metró, amin valaha utaztam, pedig mégiscsak a legrégebbi, és az egyik legnagyobb is). A viszonylag régi barcelonait pedig kimondottan utáltam, igaz, leginkább a szellőzés nélküli, fülledt állomások és a légszekrényként lehűtött szerelvények miatt. Úgy tűnt, a metróval való kapcsolatom megegyezik a nem-közlekedésbarát átlagemberekével: használom, de nem rajongok érte.

Aztán Berlinben megint felfedeztem magamnak a műfajt. Pontosabban a műfaj berlini megfelelőjét. A német fővárosban ugyanis eleve kétfajta metró van: a keskeny - elég régi - vonalak, és a kicsit vastagabb újabbak (az S-Bahnt válasszuk külön, még akkor is, ha metró jellegűek a kocsik, és néha a föld alatt mennek). Előbbiek sokszor nem a föld alatt mennek, hanem vashidakon: néha utcák közepén, néha vizek fölött. Ráadásul több fajta vonat is közlekedik rajtuk. Az állomások pedig a vonalakon belül is különbözőek. Az újabbak nem meglepő módon az NSZK uralkodó stílusában, az ún. jóléti uszodai öltöző stílusban készültek, vagy űrállomásnak, atombunkernek, poszt art decó... valaminek - viszont régiből is van épp elég fajta. Az egyik vonalon például a középkori kastély stílus a menő. Másutt a szegecselt steampunk, a poszt-kisföldalatti (nem meglepő, gyakorlatilag ugyanaz volt a megrendelő), a csempeminimál vagy csempemaximál. Van állomás, amelyik ingyenesen látogatható közlekedési kiállítás, van, amelyik a folyó mellé lett résfalazva, ablakkal a vízre, és van, amelyik békaszáj profilú. Némelyik állomás öt vágányos, némelyik majdnem három vagy majdnem négy, és van olyan, amelyik csak egy sínpárral büszkélkedhet (egyelőre). Van egykori állomás, ami ma már nem létezik, és van olyan is, amit utólag barkácsoltak az alagút köré. Van, amelyik rég bezárt pályaudvar nevét őrzi még hatvan évvel később is, és vannak szakaszok, melyek rég nem létező pályaudvarok rég nem létező vágányai fölött húzódnak. Máskor meg külvárosi erdőkön robogunk át...

És akkor a történetükről még nem is beszéltünk: van pár állomás, amelyik a Berlin Fal idején be lett zárva (vagy éppen végállomásként funkcionált), van, amelyik "ellenséges terület" alatt végig működött, és van, amelyikről azt sugdosták, hogy márványborítását a szétlőtt és lebontott hitleri Új Kancelláriából bontották ki. Aztán van egy rakat alagút, amit későbbi hosszabbítások és bővítések megelőlegezéseként megépítettek, aztán nem helyeztek üzembe, például itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt vagy itt. Néha az az érzésem, hogy Berlinben az előre megépített, de nem használt alagutak összhossza kitenné a teljes budapesti hálózatot :) De néha az alagutak térképére ránézni már önmagában is izgalmas. Ráadásul aki cukiságra vágyik, az is talál magának néznivalót odalent! Szóval azt kell mondjam, a berlini metró barát :)