A szocializmus utolsó évtizedének volt egy egészen abszurd epizódja. Jobban mondva sok ilyen volt, de most csak arról az egyről szeretnék beszélni, amelyhez nekem is közöm volt. Tudniillik hogy amikor úttörövé váltunk, őrsünk nevét Vidráról Commodore-ra változtattuk. Teljesen hivatalosan, előljárói rábólintással! Az ötlet asszem tőlem jött (a korábbi Vidra is, mert épp akkor olvastam el Fekete István "Lutra, a vidra" című regényét), de mivel az őrsben a többiek is erősen számítástechnikai behatás alatt álltak, a váltás gyorsan megtörtént. Még zászlónk is volt. Így esett, hogy az ötezerhatszáznemtudomhanyas számú Bogdánfy Ödön úttörőcsapat egyik őrsének az amerikai (gaz kapitalista:) Commodore Business Machines logója volt a jelvénye! (Sinclair őrs nem lett, és egyetlen Enterprise-os osztálytársunk is a mi zászlónk alatt indult harcba... na jó, akadályversenyre.)

Ha a "szocializmus jövőjének letéteményeseire" ilyen hatással volt egy asztali számítógép, akkor az már szociológiai kutatásokra is okot adna, mégse ismerek konkrét adatokat arra, hogy hány gyerek életét változtatta meg az a kis műanyagdoboz, amit még a tévébe dugtunk be, hogy lássuk a képét. Lehet, hogy ha annak idején nem jönnek be az országba ezek a masinák, most erős agráriparunk lenne, vagy mi lennénk a vas és acél országa? :)

Persze először mindenki játszott: a Wizard of Wor (lásd a képet), a Hunchback, a Blue Max alap volt, csakúgy, mint a Raid over Moscow, mellyel játszani bizony mindig okozott egy kis fura bizsergést. Mert bizony, bár erről mára sokan elfeledkeztek, mi akkor vállról indítható rakétákkal lőttük a Kreml falait délutánonként, legalábbis ebben a játékban... Szóval először mindenki játszott, aztán a legtöbben továbbléptünk. Ma minden gyerek tudja, mit jelent az, hogy kilobit per szekundum, meg ADSL, annak idején mi meg olyan dolgokat ízlelegttünk, mint a gépi kód, monitor, soft reset. Aztán nem kevesen így is maradtunk :)

Maga a Commodore 64-es (nekünk csak "céhatvannégy", de inkább "hatvannégyes") 1982-ben került piacra, és nem is tudom mikor csinálták a legutolsó példányt belőle. Valószínűleg pár perce, ugyanis állandóan kijönnek mindenféle újratervezett verziókkal; a legutóbbinál, amire emlékszem, egy joystickbe építették be az egész masinát.

Namármost, a C64 egyik legzseniálisabb képessége szerintem a zene volt. Manapság chip tune névvel illetik ezt (és szüleink már akkor is azt mondták rá, hogy chip-ogás:), de nekünk ez valami csoda volt. A 64-es lelkének muzikális része a SID nevű chip formájában öltött testet, méghozzá olyan sikeresen, hogy manapság gyártanak szintetizátort, melynek "ugyanő" a lelke ("SIDstation" - ha minden igaz, a Daft Punk-tól kezdve Trent Reznorig használják néhányan alkalmasint).

Namármost egy chip csak egy chip, és eleinte nem is használták sokkal többre, mint csipogásra, aztán szépen felfedezték, hogy mi mindent lehet csinálni ezzel a három csatornás "rezgettyűvel". További nehezítés volt, hogy a C64 szabad memóriája pár tucat kilobájt körül volt, ebben kellett elférnie a zenének, képnek, programnak, mindennek. És elfért! Olyannyira, hogy rengetegen vettük fel magnóra a tévére dugott számítógépből jövő zenét, hogy máskor is hallgathassuk azokat a muzsikákat - a mai napig van néhány ilyen kazettám...

Más nem elégedett meg a hallgatással. Az ilyen emberek ma is újra és újra eljátsszák ezeket a zenéket, az általuk űzött zenei stílusban. És ez nem csak technót jelent ám! Van, aki Jean-Michael Jarre-osan játssza el a régi muzsikákat, más viszont spanyol gitárzenét varázsol belőle - vagy elementárisan döngölő heavy metált. Erre mutatok most pár példát - hátha másnak is megtetszenek (azt azért el kell mondani, hogy ezek (többnyire) lelkes amatőrök zenéi, nem stúdióproduktumok).

Itt van például a "Delta" című játék zenéje, mely a zseniális Rob Hubbard eredetijében így szólt. És így hangzik gitárra áthangszerelve - ha valaki ezt hallja először, szerintem el nem tudja képzelni, hogy ez egy pitty-pitty játék zenéje volt. Szintén Hubbard műve volt a Final Synth I, amiből egyesek country-mulatóst, mások vendéglátós (gagyiszintis) szalonzenét csináltak (azt érdemes megvárni, amíg meg nem jelenik a Dallas c. sorozat zenéje hirtelen a dalban:), megint mások pedig értelmiségi elektonikusat.

Vagy hallgassuk meg Ben Daglish "Dekflektor" c. szerzeményét, mely szerintem a valaha létezett egyik legnagyobb C64 sláger, amit én speciel a "The Rucus Cracker Show" című intro-gyűjteményben (hogy mi az az "intro", arról esetleg legközelebb) hallottam, holott a Deflektor című játékhoz készült. És így szól ugyanez garázsmetál kiadásban. Így pedig dramenbéz stílusban. De van ska-feldolgozás is!

A Flimbo's Quest jópofa muzsikája is kiből heavy metált, kiből dixie-t (meg még ki tudja, mit) hozott elő.

A világ egyik legszórakoztatóbb játékának, a "The Great Giana Sisters"-nek (mely amúgy egy engedély nélküli Mario Bros klón volt) aláfestéséből ("in-game") volt, aki tengerparti euro-reggae-t csinált, más akusztikus melankóliát. Ugyanezen játék Bach-i magasságokból indító intrója pedig hol Scooter-utánzatként, hol pszichedelikusan lebegő technóként, hol meg speed metál őrületként született újra (nekem persze ez utóbbi jön be legjobban).

Az ilyen remixeknek saját "scene"-je (mondhatni szubkultúrája, de ez így túl sznob megfogalmazás lenne) alakult ki, a fentebbi videón a műfaj egyik legviccesebb képviselője látható. A Press play on tape nevű dán zenekar normál esetben metálban álmodja újra a régi Commodore slágereket, a "Comic Bakery" című játék zenéjét mégis a Backstreet Boys fiúzenekar stílusában adták elő, az ehhez illő videóklippel. Érdemes meghallgatni az eredetit - ez a zene tényleg slágernek íródott. Na de ennyire? :)

És akkor még nem is szóltam a "legesleges"-ről, a Last Ninja 2-ről. Majd talán legközelebb - ha lesz rá igény.