Édesanyáméknak, mint annyi embernek a Kék bolygó ezen részén élők közül, az új év első nagy eseménye rendszerint a bécsi újévi koncert megnézése a tévében. Bevallom, engem Strauss-ék zenéje leginkább tejszínhabbal borított mézes marcipántortára emlékeztet, amit a tévéközvetítés még gejlebb élménnyé tesz, úgyhogy inkább összeraknám a saját újévi koncertemet a Youtube segítségével. Ha valahol zöldséget írok zeneileg/történetileg, tessék elnézni nekem; sose állítottam, hogy a "Ki nyer ma?"-ba bármi egyébnek jó lennék, mint mikrofonállványnak - a kommentekben lehet helyesbíteni, kiegészíteni! De előtte egy kis énblogolás, nehogy az év első írása túl kevéssé szóljon rólam :)

Naszóval, két dolgot imádok nagyon a zenében: a hard rockot és a barokkot. Annak feltérképezését, hogy a kettő közt mennyire erős kapcsolat fedezhető fel, a zenetudósokra hagynám, mindenesetre a felismerés, hogy bár nem kergetnének ki a világból klasszicista művekkel, és a reneszánsszal sincs bajom (bár Palestrinán kívül most hirtelen egy reneszánsz zeneszerzőt se tudnék fejből mondani), de a barokk az igazi, abszurd módon az MTV-nek (igen, a Music Televisonnek) köszönhetem, ahol 1990-ben rongyosra játszották a The Farm nevű együttes "All together" című számát:

Nekem ez a fajta pop nem igazán jött be, de a számot mégse tudtam kiverni a fejemből. És nem azért, mert a Madness frontembere, Suggs akkora tehetséget producerkedett a képernyőre, amikor segített ennek az együttesnek, hanem mert ez a szám egészen egyszerűen Johann Pachelbel (barokk) zeneszerző D-dúr kánonjának lenyúlása. Hallgassunk bele, szerintem mindenkinek be fog ugrani; bár sokaknak lehet, hogy a Youtube-on elterjedt "Canon rock" c. villanygitáros feldolgozás révén:

Én nem értek a zenéhez, de számomra ez a mű a technikailag, harmóniailag és hangulatilag tökéletes zenének egy olyan ritka példája, amit rajta kívül nagyon kevés zeneszerzőtől hallottam (többségükről mindjárt lesz is szó). Kérem, ne tekerjük át: csukjuk be a szemünket, és várjuk meg, ahogy bejönnek a szólamok, majd hömpölyögjünk velük együtt. Éteri. Bár állítólag a mű eredetileg gyors virgázás volt, nekem ez így tökéletes.

Namármost azt mindig tudtam, hogy Johann Sebastian Bach-ot mindenek felett imádom, úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva, hogy mi minden volt még a barokkban, fejest ugrottam szüleim lemezgyűjteményébe. Ez nem holmi múló hóbort volt: még jóval később, amikor a rock felől elmozdultam a heavy felé, se lehetett senki biztos abban, hogy éppen H-moll misét hallgatok a walkmanben, vagy Pokolgépet :)

Namármost, a barokk zenében van némi veleszületett hajlam arra, hogy emberfelettien lenyűgöző legyen, letaglózóan pompázatos - és kicsit lehangoló. Ennek egyik példája Tomaso Albinoni G-moll adagio-ja, melynek nagyszerűségét még a Szécsi Pál-féle "Ne félj" című feldolgozással sem tudták erodálni:

Ennél is szívet tépőbb az "Air", ami nem levegőt jelent, hanem Bach D-dúr szvitjének második tételét, ami történetesen egy ária. Nekem ettől mindig összeszorul a torkom, ennyire tökéletes zenét... áh, inkább hallgassuk meg:

Ezt a darabot se egyszer, és nem is kétszer lopták el a modern időkben :) Egyébként bár a tökéletes orgona-darabok jellemzően Bach toccata-i (és fúgái), valahol megvan CD-n csak orgonán eljátszva, és bizony úgy se rossz (gitáron, hegedűn, fuvolán már megszoktam, orgonán valahogy ritkán hallottam).

Namármost, az újévi koncert nyilván arról szól, hogy vidáman, táncolva kezdjük el az évet, ezek az eddigi darabok meg nem éppen az ereszdelahajam hangulatról szóltak. Pedig a barokk vidám is tudott lenni, és nem kell különösebben kutatni utána, hiszen a legismertebb "slágerei" közt jópár ilyen is van. Például Bach (igen, megint Bach... miért adjam alább a legjobbnál?) H-moll badinerie-je (ami persze megint csak egy szvit egy része; de azt ne gondoljátok, hogy ilyen okos vagyok magamtól - most néztem meg a Wikipédián):

Vagy itt van - az ismeretlennek szintén nem mondható - Antonio Vivaldi "Négy évszak"-(j)ából a Tavasz:

Mondjuk ennél közhelyesebbet aligha választhattam volna, de ha egyszer tökéletes? Na jó, rakjunk be egy dancefloor klasszikust is, talán még belefér - Jean-Philippe Rameau, Pièces de clavecin en concert N° 3, a.k.a. A-dúr tambourin (vagy hogyan kell írni): 

A végére egy kicsi üdvözültebb darabot szántam - egy kantátát (a 147-eset), pontosabban annak egy feldolgozását:

Elnézést, hogy Händel kimaradt (nincsenek ám véletlenek;), de így is túl hosszú lett ez a bejegyzés. Egy kis Telemann vagy Purcell még beférhetett volna, de éppen ezek voltak itt előttem kéznél egy CD-n, ami alapján keresgéltem a Youtube-on. Remélem senkit nem hangoltam le keringőtlen újévi válogatásommal - mindenkinek BUÉK!