HamPLÓ

A Beatles-t (ejtsd: "bitlisz":) nem tartom kedvenc együtteseim közt számon, de egyrészt gyerekkoromhoz annyira hozzátartoztak a szüleimen keresztül, hogy nem tudom utálni még a legbugyutább popszámaikat se, másrészt az idő előrehaladtával elég rendesen megtanultak zenélni, ezért még véletlenül se mernék olyat mondani, hogy nem jogosan vannak azon a csúcson, ahová ötvenvalahány éve értek fel. A 4+1 beatle közül valamiért már gyerekkoromban is George Harrison volt a legrokonszenvesebb, és ez az érzés az interneten járkálva csak egyre jobban erősödött. A jelek szerint zenészkollégái is csípték őt, soha nem tértek ki egy kis közös zenélés elől:

Többek közt országos cimborák voltak Eric Claptonnal, még azután is, hogy utóbbi gyakorlatilag elszerette a feleségét, Pattie Boydot (eközben olyan dalokat dedikálva neki, mint a Layla vagy a Wonderful tonight). Ezt a barátságot a persze zene is éltette: egyik kedvenc Beatles-számomban, a While my guitar gently weeps-ben például Clapton játszotta az elektromos gitár részeket, később pedig Harrison írt számot Claptonnal az éppen szétmenő Creamnek. A fentebb hallható Badge állítólag onnan kapta címét, hogy Clapton félreolvasta a "bridge" szót a dal vázlatán...

Harrison nem szeretett szóló előadóként turnézni, de mindig kapható volt egy kis gitározgatásra, úgy lemezeken, jótékonysági koncerteken, mint teljesen sima koncerteken. Itt például a Deep Purple-lel játszik egy Little Richard számot '84-ben.

Gary Moore-ral egy időben kvázi szomszédok voltak, alaposan össze is haverkodtak. Egyszer Harrison adott egy dalt Gary első blues lemezéhez*, máskor Gary játszott a Traveling Wilburys egyik számában, vagy ment fel a színpadra a korábban említett kedvenc Beatles-számomat eljátszani. Ez utóbbi nekem természetesen csemege, de Gary is biztos jól érezte magát, hiszen egyik tinédzserkori idolja Harrison volt, a másik pedig Clapton, aki az eredeti számban szólógitározott.

*Hogy érdekesebb legyen, eredetileg ez a szám is Eric Claptonnak íródott egy jótékonysági projekthez. Szomorúnak találom, hogy Eric és Gary útja soha nem keresztezte egymást szakmailag az utóbbi haláláig :(

És természetesen most is a végére tartogattam a legmeglepőbbet:

A pécsi Széchenyi térről nyíló Ferencesek utcájában láttuk ezt a kirakatot júniusban. Le kellett fényképeznem:

Sajnos nem tudom megmondani, hogy' létezik, hogy nem mentünk beljebb; nem tudok másra gondolni, mint hogy be volt zárva. A neten olvastam utána, hogy a Brummogda névre hallgató műintézmény részben a plüssök, részben pedig a velük foglalkozók gyógyítására szolgál. Csak remélni tudom, hogy a hiányos felirat nem azt jelzi, hogy bezárt, mert asszem ide vissza akarok jönni...

Imádom a háború utáni Ganz(-Mávag) valószínűleg legsikerültebb termékét, a hajdanában-danában M44-re számozott, de amúgy tengelyképlete miatt csak Bobónak hívott dízel-villamos tolatómozdonyt, úgyhogy élveztem a debreceni nagyállomáson várakozást: az hozta be a peron mellé a személykocsikat, az vontatta ki - valószínűleg a járműjavítóból - a teherkocsikat, és az pihent csak úgy egy másik peron mellett is. Volt más mozdony is, de ezek voltak a leginkább szeretnivalóak :)

Az elmúlt napokban rengeteg Gary Moore felvételt néztem végig a youtube-on, eközben akadtam bele két olyan felvételbe, ami még engem is meglepett. Úgy értem, tudom, hogy Gary session zenészként is meglehetősen keresett volt, de erről a két szerepléséről nem tudtam...

Például állítólag ott zenélt az Evita filmváltozatának nyitányában. Oké, tényleg van a darabban egy síró gitár, de annak ellenére, hogy a CD belső borítóján "principal musician"-ként is fel van tüntetve a neve, fura ez az ebben a formában mégiscsak anonim hakni*. Persze lehet, hogy egy másik Gary Moore nevű zenészről van szó - az interneten például gyakran keverik a queenes Brian May-t az ausztrál filmzeneszerző Brian May-jel :) Valaki esetleg meg tudja erősíteni neten kívüli forrásból is, hogy tényleg a mi Gary-nk zenél itt fentebb? Csak mert maga a gitár szerintem nem kimondottan azonosítható...

*a musical eredeti változatán egyébként pár hang erejéig felbukkant a Shadows-os Hank Marvin, szóval Andrew Lloyd Webberéktől nem feltétlenül állna távol egy híres zenész behívása minimális "szereplésre"

A második dal még meglepőbb: a Frankie Goes to Hollywood meglehetősen más világot képviselt, mint amiben Gary általában mozgott, egy producer valahol mégis úgy gondolta, hogy Warriors of the Wastelands című slágerük egy 12 inches kislemez változatához jól illene némi extra gitárzörgés/dörgés. Az improvizáció jellegű felvétel állítólag egy óra alatt megvolt, Gary nem is gondolta volna, hogy tényleg kiadják. És ez viszont tényleg ő, a nyolcvanas évekbeli tremolórángatós korszakából. Mondjuk én imádtam azt a korszakát, vágtak a szólói, mint a penge :)

A pécsi állatkertben tett látogatásunkkor a bejárat környékén nem volt szabad hely, ezért a közelmúltban bezárt vidámpark meglehetősen üres parkolójában raktuk le a kocsit, és kötöttpályán folytattuk utunkat:

Az 1962-ben átadott keskeny nyomtávú úttörővasút ugyanis eredetileg a vidámpark és az állatkert közt szállította a kikapcsolódásra vágyókat. Persze nem kell komoly távra gondolni, összesen ötszázvalahány méterről beszélünk - utána pedig még majdnem ugyanennyit kell gyalogolni. Az úttörők rég eltűntek, a vidámpark se létezik már, de a kisvasút szerencsére megvan, bár vonzerejéből nyilván sokat vesztett.

És akkor most következzenek másfajta lebegő gitárhangok, mint a tegnapiak, Joe Satriani kedvenc tanítványától. Ez a szám már több mint 25 éves, az előadója meg lassan nyugdíjas korú lesz - még jó, hogy csak ifjúkorunk kedvenc zenészei öregszenek, mi nem ;)

A szám végén azt a rövid bölcsességet egyébként David Coverdale olvassa fel (az albumon emlékeim szerint mást, mint itt).

Amikor a Fleetwood Mac még nem amerikai popbanda, hanem angol blues-rock együttes volt... A klipben (erősen playback érzésem van, a slide gitáros például néha mintha egyátalán nem tudná, mit kellene csinálnia) a szakállasabbik szólógitáros Peter Green (a dal szerzője), a kezében levő Gibson Les Paul pedig konkrétan az a hangszer, amit később egy Gary Moore névre hallgató kölyök vett meg tőle, és amivel később a Parisienne Walkways is fel lett véve! A vicc egyébként az, hogy Green ezt a dalt - már hogy az Albatross-t, ami itt alul nézhető meg - nem ezzel a gitárral játszotta fel, hanem egy Stratocasterrel - de persze a helyében én is szívesebben mutatkoztam volna egy Les Paullal :)

Akik számára a fentebbi mondatok semmi értelemmel sem bírnak (mi tagadás, elég összevisszára sikerültek), azok se bánkódjanak, csak hallgassák meg a számot - szerintem csodálatos:

A Múzeumok Éjszakáján megejtett reptérlátogatás során néhány gumikerekű régiséggel is találkoztunk - történelmi okokból kifolyólag elsősorban keleti eredetűekkel:

A buszokat (egy légkondis 250-est, egy ráncajtós 280-ast, és egy asszem Ukrajnából hozott Farost - utóbbi kettőt a BKV jóvoltából lehetett hozzácsapni a múltidéző flottához) nem sikerült lefényképeznem, mert időre be kellett jutnunk, de ezt a Wartburg 353W-t még el tudtam kapni a nap utolsó sugarainak fényében.

Ráadásul nem szoborról volt szó, mert időnként ténylegesen felbukkant a betonon! Érdemes a jókora antennát is megnézni a tetején!

Van, amikor a legrosszabb pillanatban elromló fényképezőgép, és az általános balszerencse se rontja el a vonatfotós túra élményét - ez egy nagyon klassz kis kirándulás volt, részben a síndöcögények, részben a látott tájak miatt is!

Dunántúli vonatüldözés 2015 májusában
Balaton-felvidéki Nohab-nézésből szombathelyi kirándulás

A vonatoktól eltekintve egyébként döbbenet, hogy mindenfelé egyre jobb utakkal találkoztunk: a 8-as szélesedett-felüljárósodott előző ottjártunk óta (azóta a fehérvári elkerülő is át lett adva), Zalában is a térképről ismeretlen, leginkább Ausztriát idéző szakaszokkal találkoztunk, na meg Vas megye se olyan volt, mint az első Ludmilla-fotós túrám idején. Kezd használható lenni az ország, emberek! :)

Az avasi református templom fák takarásában tör a magasba a belváros szélén, és mivel szerintem valamikor '91-ben jártam utoljára a környékén, ideje volt megint felkapaszkodni hozzá!

A templom a XIII. században épült, román stílusban, majd később gótikusra építették át. A törökök felgyújtották, ezért a XVI. században újjá kellett építeni, egyszerű famennyezettel és berendezéssel, immár a református felekezet számára. Ekkor épült a ma látható harangtorony is, melynek érdekessége, hogy mivel szerencsésen elkerülték a tűzvészek, faanyagának nagy része ma is eredeti! Vajon hány 1557-es építésű faszerkezet állhat még az országban?

A templom körüli temetőkert se olyan, mint amilyennek Miskolcot képzeljük. Ha ez a hely Olaszországban, vagy akár csak Prágában lenne, tele lenne vele a facebook és a blogszféra, de mivel nem ott van, maximum akkor kerül bele az újságokba, ha valaki megrongálja :(

A nem túl nagy területet behálózó sétautak jobbára XIX. századi sírkövekkel vannak szegélyezve, de a temető ma is használatban van, ezeknél jóval frissebb sírok is vannak.