HamPLÓ

Innsbruck szerintem a világ egyik legszebb fekvésű elégnagyvárosa, ráadásul a világ legfestőibb környezetében futó, ráadásul villamosokkal üzemeltetett kisvasútjaival (a Stubaitalbahnnal és a Mittelgebirgsbahnnal). És azok a hatalmas hegyek, amik körülveszik a várost! Észveszejtő az élmény, hogy este az ember felnéz a háztetők fölé, és nem a csillagokat látja, hanem az egyik hegygerincre felvivő kötélvasút kivilágított állomásait!

Szintén észveszejtő, ha az ember fellanovkázik a Hafelekar csúcsra, két részletben: a Hungerburg-tól (ahová eleve már siklóval érkezik) egy kétkabinos függővasúttal a középső állomásig, onnan pedig egy egykabinossal 2269 méter magasra. Itt aztán leülhet egy padra, és addig gyönyörködhet az Inn-völgy panorámájában, amíg rá nem jön, hogy vissza kell indulnia, mert mindjárt elmegy az utolsó lanovka :)

De a másik irányba, a Karwendel-hegység belseje felé se csúnya a kilátás! Persze kicsit zordabb a látvány, de az is lehet, hogy csak azért, mert félig nappal szemben nézzük, jó sok árnyékkal.

Gyakorlatilag már rutinból megy a motorindítás a ferihegyi "skanzen" Il-14-esén, de még sosem végezték akkora közönség előtt, mint múlt pénteken, a Múzeumok Éjszakáján. Az ember szíve örül, ha ennyi embert lát az egyébként sajnos elég kihalt Repüléstörténeti Emlékparkban! Voltak persze gyenge pontjai a szervezésnek (például az, amikor az autót beterelték a hosszútávú parkolóba, azzal a szöveggel, hogy "3000 forint a parkolási díj, de ha lepecsételteti a jegyet a skanzenben, akkor a felét visszakapja" - 1-2 óra parkolásért szerintem nagyon sok ez, pláne, ha ezen felül a belépő is ott van), de szerintem aki kiment, az jól érezte magát. Nekem persze az újabb motorindítás volt a fő attrakció, amit még érdekesebbé tett, hogy a kipufogó (?) durrant egyet az első próbálkozásnál:

Sötétedés körül volt még egy indítás, addig a számomra picit nehezen kitalálható ok miatt jelenlevő, ám aranyos oldtimer autókat nézegettem (köztük egy rakat Nagypolszkit), illetve ettem egy hot-dogot (ez volt a másik gyenge pont: két sor állt a pultnál, de csak az egyiknél lehetett fizetni, ezt viszont nem lehetett előre tudni, mert ki sem volt írva, és nem is szóltak rá az emberre, amikor odaállt). Az "éjszakai" indításnál már kisebbet durrant a motor, viszont a sötétben lehetett látni a villanást:

A repülőgép fényei is működtek, illetve a műszerfal sci-fi jellegű megvilágítása is, amit viszont nem tudtam lefotózni, mert nem akartam a jókora sort feltartani.

Vasárnap késő esti levezetésként egy (valódi kép nélküli) számot kaptok - a Dream Theater talán legjobb dalát - és számomra egyben hattyúdalát is. Soha nem voltam komoly DT rajongó, de '95 nyarán DT-rajongó barátaim szépen rászoktattak. Érdekes nyár volt, szakítással a közepén, és a legjobb társasággal bulizásokkal utána... A Dream Theater pont az a fajta zene volt, ami az összezavarodott húszévesnek, aki éppen voltam, kellett: hangos, lüktető, technikás, kemény - de azért érzelem is volt benne. Sajnos akárhányszor próbáltam az Awake (ennek záró száma volt a szóban forgó szám) utáni lemezeket meghallgatni, soha nem éreztem azt, amit itt. Ez volt a zenekar eredeti billentyűsének a kilépés előtti utolsó kompozíciója, és úgy tűnik, utána már csak a technika maradt az érzelmek helyett. Az igazi hátborzongás 5:10-nél kezdődik; ritkán hallottam modern rockzenekart így elkapni a szakítás utáni felkavart és mégis tespedt, bizonytalan és mégis fogösszeszorítva eltökélt életérzést. Amikor pedig az ének is eltűnik, 6:06 körül pontosan az szól, ahogy azon a nyáron sokszor éreztem magam.

Utána a levezető magányos zongora csak fokozza az üresség érzését, és az ember általában fordította is meg a kazit, hogy újra meghallgassa az albumot.

Mostanában lesz 11 éve, hogy elkezdtem a mindennapi budapesti tömegközlekedési életképeket weboldalakon feldolgozni. Persze időnként nem mindennapi dolgok is a lencse elé kerülnek (nosztalgia kocsik, érdekesebb szállítások), illetve néha olyanok is, amiket szívesebben kihagytam volna (például a tengelytörött fogaskerekűt), mindenesetre lassan egész komoly dokumentum jellege lesz a dolognak :) Azért igyekeztem szép, kellemes képeket is berakni, mert azért ilyenek is bőven készíthetők:

 
 
Életképek 44, I-II.
Helytelenben közlekedő Combinók, trolik zsinór nélkül és átpakolás közben, nosztalgiák föld alatt és felett, úk táblák és bemondások, zöldövezet a Károly körúton, Mukik és zöld hannoveri az éjszakában, tengelytörött fogas, meg még ez-az

David Shore a falba verheti a fejét, hogy mit szabadított a világra akkor, amikor kitalálta dr. Gregory House figuráját! Hogy a morcos doki népszerű, azt persze már megszokta, de biztos nem számított arra, hogy egy orosz együttes a Vrungel kapitány kalandjait megszégyenítő klippel kísért számot fog írni róla:

Ki hány sorozatszereplőt/sztárt ismert fel a klipben, karikatúra-formában? A csillogós vámpírtól a Dr. Csontig van pár elveszve, izé, elrejtve... a végén meg még Stephen Fry is beköszön a komornyik szerepében. Jó sok tévét nézhetett valaki odaát :) Amúgy ügyes ez a klip: az ember állandóan visszatekeri, hogy végignézze a rajzolt figurákat, és eközben az agyába mászik a sanzon... Yikes!

UI: Agyam eldobom - ez az alkotócsapat a fentebb belinkelt rajzfilm figuráival is csinált egy klipet :D Hejj, ha figyeltem volna oroszórán anno, most érteném is, miről van szó...

Idén száz éves a debreceni villamosközlekedés, aminek örömére szombatonként rendszeresen járt a 260-as pályaszámú nosztalgiavillamos, ami többek közt azért is nagy kedvencem, mert anno volt némi szerepem az Amszterdamból ide kerülésében :) Ezen túl múlt szombaton a DKV és a debreceni villamosbarátok szervezésében látható volt egy kiállítás az Aquaticumnál, az 1884+1984-es nosztalgia iker és a 205-ös munkakocsi utasterében. Utóbbi egy volt budapesti tanuló UV, ami eddig nem sokszor hagyta el a kocsiszínt, úgyhogy mindenképpen ott kellett lennem, hogy végre mozgásban lássam:

Persze megérte lemenni a hangulat és a többi öreg kocsi miatt is (még egy forgalmi Bengáli is ment egy kört), de hogy végre UV-zhattam Debrecenben, az nagy élmény volt a kocka fejemnek :)

Később majd megpróbálok útibeszámolót hegeszteni a látogatásról, most csak meg szeretném köszönni a szervezőknek az alkalmat!

Úgy sejtem, a járványok elnevezését végző bizottság (mert az tuti, hogy van egy bizottság erre, nem csak úgy a felfedező mond valamit) vezetője magyar. Ráadásul egy rendkívül huncut magyar, aki gondoskodik róla, hogy a rettegett betegségek nevét képző mozaikszavak teljesen komolytalanok legyenek. Ugye volt pár éve az atípusos tüdőgyulladás, a SARS. Nyugodtan tesszék cak egyben,  sz-szel kimondani! Aztán tavaly volt a "há' egyen egy almát" (már hogy H1N1) influenza. Most meg itt az új szörny, a hasmenést okozó, mégis a javasolt gyógymód ellenkezőjét sugalló EHEC. Vagy tuc ennél jobb magyarázatot?

Valakinek nincs ötlete, mi alapján működnek a szökőkutak az újdonsült Károly "sugárúton"? Csak mert hol mennek, hol meg nem. A minap arrafelé mentem haza, meglesni, esti kivilágításban hogy néznek ki, erre nem működtek, csak a kockafák voltak LED-fénnyel halványan meghintve. Amikor meg napközben figyeltem, állandóan változott a vízsugarak ereje. Először azt hittem, az erős szél miatt csökkenti valami automatika a nyomást, de nem, mert amikor épp nem volt szél, akkor is el-elálltak, illetve amikor kisebb orkán fújt, akkor is jött a víz - jó méterre-másfélre oldalra locsolva.

Persze lehet, hogy az ivóvíz-hálózatról megy az egész kút-sor, és amikor valaki lehúzza a vécét, vagy tölt magának egy pohár vizet, akkor elmegy a nyomás, ennyi a titok?  Vagy ez még úgyis csak próbaüzem, nem kell aggódni? Ha valaki tudja, mondja már el! Amúgy az említett szél miatt túlságosan zajos lett a felvétel, úgyhogy alákevertem valamit, ami ugyan nem különösebben odaillő, viszont pont olyan hosszú, mint a videó :)

A múltkori után egy újabb modalitás-keveredéses életkép az özönvíz előttről: