Az első U-Bahnos bejegyzésben már utaltam arra, hogy a berlini metró a XX. század második felének egyik legtébolyultabb közlekedési eszköze volt néhány évtizedig, most erről szeretnék egy kicsit mesélni, a történelmi környezetet bemutatva.
Berlint a győztes hatalmak - akárcsak magát Németországot - megszállási övezetekre, szektorokra osztották fel maguk közt. Az amerikai, angol, és a később kialakított francia zóna hamarosan szembetalálta magát a Sztálin álmai alapján formálódó, egységes szovjet zóna gondolatával. Ez a kedves, bajszos úr ugyanis úgy gondolta, hogy mivel Berlin teljes területe a szovjet megszállási zónán belülre esik, a másik három hadseregnek haza kellene mennie. Közigazgatásilag 1948-ig még egyetlen városról volt szó, melynek szektorai közösen választották a magisztrátust, ez év novemberében azonban a Német Szocialista Egységpárt (SED) elutasította a korábban (közösen) választott testületet, és saját - "keleti" - magisztrátust és főpolgármestert választott.
Persze nem ez volt az első jele a kettészakadásnak: korábban, ugyanezen év júniusában született meg a "Deutschmark" (Deutsche Mark, DM - lásd itt balra) is, ami a "nyugati" hatalmak területein egyoldalúan leváltotta a birodalmi márkát. Erről a szovjetekkel nem egyeztettek, úgyhogy nem teljesen egyértelmű, ki kezdte a másik bajszát rángatni; mindenesetre a válasz a keleti márka (Deutsche Mark der Deutschen Notenbank) létrehozása volt.
Szovjetunió ezen túlmenően köz- és vasúti zárlat alá vette Berlin nyugati szektorait, elzárva őket az élelmiszer-utánpótlástól, ráadásként pedig az áramtól is. A blokád az angolszász légierők "légihídjának" köszönhetően nem érte el a kívánt hatást, ezért '49 májusában felfüggesztették. Igazából a blokád valószínűleg még segítette is a nyugati oldal összezárását: ekkor jött létre a Német Szövetségi Köztársaság, amit legtöbben simán csak Nyugat-Németországnak hívtak. Pár hónappal később, októberben aztán sor került az NDK megalakítására is. Az NSZK alaptörvénye úgy rendelkezett, hogy az "Nagy-Berlin területén is" érvényes, az NDK viszont úgy rendelkezett, hogy az ő fővárosuk Berlin, ott tehát nem lehet érvényes más állam törvénye. Ebben az a legszebb, hogy jogilag egyik kitétel se volt megalapozott - erről kicsit később még írok.
Bár Nyugat-Berlin nem volt az NSZK része, kezdettől fogva úgy működött, mintha az lenne: '49 márciusától nem fogadták el többé a keleti márkát (amit korábban is csak elég rossz árfolyamon váltottak), így a berlini villamosok kalauzai a szovjet szektor határán mindig leváltották egymást (a közlekedési vállalatot szintén '49-ben szedték két részre: BVG-Ost és BVG-West - talán nem kell fordítanom). Az S-Bahnt a nyugati oldalon is üzemeltető kelet-német DR (Deutsche Reichsbahn - a magam részéről mindig csodálatosnak tartottam, hogy egy szocialista ország vasútját Birodalmi Vasútnak hívják:) nyugati alkalmazottai nem tudtak mit kezdeni a nyugatinál értéktelenebb keleti pénzzel, ezért sztrájkkal próbálkoztak. Ezt mindkét oldalon megpróbálták rendezni: "kelet felől" elbocsátották vagy megbüntették a sztrájkban részvevőket, a másik oldal viszont a vasút berendezéseinek egy részét kivette a DR kezeléséből (állítólag azért nem volt NDK címer a régi építésű S-Bahn kocsikon, mert azok emiatt az átvétel miatt nem a DR tulajdonában voltak, hanem az egykori birodalmi vasúti vagyont kezelő négyhatalmi szervezetében).
Forrás: Lencer @wikipedia
A helyzet érdekessége, hogy Berlin nem volt se a keleti, se a nyugati területek része, így a fővárosa se lehetett volna semelyiknek. Nyugat-Berlin ugyanemiatt nem lehetett NSZK tagállam (bár törekedett rá, amit eleinte a nyugati hatalmak is elutasítottak!). Úgy hidalták át ezt a problémát, hogy minden NSZK törvényt átvettek; a nyugati hatalmak pedig a szovjet nyomulást látva nem nagyon gördítettek akadályt ennek útjába. Az NDK a nyilvánvaló összefonódást az NSZK-ból Nyugat-Berlinbe tartó tranzitforgalom zaklatásával, lassításával tudta csak megzavarni, és persze állandóan minden rossz okaként a "szocialista állam testébe beékelődött fasiszta szilánkot" jelölték meg. Mindezen túl a keleti oldal neve se volt kőbe vésve: a "Nagy-Berlin demokratikus szektora" elnevezéstől a "Berlin, a DDR fővárosa" szerkezetig sok mindent mondtak magukra, de azt, hogy "Kelet-Berlin", sose tudták megkedvelni.
Mindeközben a háború maradványainak eltakarításával is kellett foglalkozni: itt éppen egy felnyitott metróalagútban közlekedő szerelvényt látunk. (Forrás: Deutsches Bundesarchiv / Wikimedia Commons)
A politikai helyzet ellenére a berliniek még mindig relatíve szabadon mozoghattak a városon belül: kishatárforgalom jelleggel - a megfelelő papírok birtokában - átkelhettek a szektorhatárokon is (bár például még 1952-ben megszűnt a két fél város közti közvetlen telefonkapcsolat, nem meglepő módon az NDK posta "jóvoltából"). Ekkor még elég sok keleti lakos dolgozott nyugaton, és vice versa, a "határjáró" életforma természetesnek számított. Egy dolog persze feltűnő volt: az emberek többnyire Kelet-Berlinből emigráltak Nyugat-Berlinbe, és nem fordítva (persze olyan is volt, de sokkal ritkábban).
Ez megy most