HamPLÓ

Arrébb tolni egy épületet? Bár elég meredeken hangzik, valószínűleg jóval gyakrabban csinálnak ilyet, mint azt a laikus ember gondolná. Budapesten régi városi legenda, hogy a Belvárosi Plébániatemplomot arrébb rakták, hogy elférjen az Erzsébet híd lehajtója. Ez igazából nem történt meg, de nem sokkal messzebb mégis csináltak ilyesmit: a krisztinavárosi templom szentélyét 1943-ban leválasztották a főhajóról, kicsit hátrébb tolták, a két rész közé pedig bővítést építettek. A dunapataji templommal tíz évvel korábban ugyanezt csinálták, tehát a technika nem ment ritkaságszámba, és a további ismert hazai példákon túl lehet, hogy van még pár, amiről nem is tudok. Mindenesetre ezen tények ismeretében kicsit furcsa, hogy a nyolcvanas években voltak, akik nem hitték el, hogy Nicolae Ceauşescu arrébb rakatott pár bukaresti épületet a saját elképzeléseinek megfelelően kialakítandó román főváros építése kapcsán (amiről persze nem tudom, hogy megtörtént-e, de a technológia megvolt hozzá).

Mindezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy az ilyesmi jó ideje nem megy csodaszámba - viszont drága és bonyolult, ezért csak akkor csinálják, ha nincs más megoldás. Ennek ellenére izgalmas, amikor az ember videón lát egy ilyen mozgatást, pláne gyorsított videón. Valami teljesen mást kerestem a Tecsőn, amikor beleakadtam ebbe:

A lipcsei Főpályaudvar és a Bajor Pályaudvar közé építendő vasúti alagút miatt az utóbbi épületéből megmaradt portikuszt 2006-ban ideiglenesen eltolták a helyéről, majd az építkezés után visszahúzták. Első lépésként kiásták az építmény alapjait, betonzoknit húztak rá, kicsit megemelték, és hidraulikus sajtókkal arrébnyomták harminc méterrel (az építőmérnökök a pontatlan fogalmazás okozta csuklásra igyanak gyorsan egy pohár hideg vizet;).

A résfalas/szádfalas (vagy tudom is én milyen, majd az Építős Blog vagy a PTinfo szakértői megmondják:) alagútépítés után az eljárást megismételték, így a harminc méter széles, húsz méter magas, hat méter vastag épület 2009-ben visszakerült eredeti helyére.

És ha már Németország, itt van még egy "csúszkáló épületes" videó: a berlini régi Esplanade szálloda maradványát, a császári termet 1996-ban tették arrébb, hogy megmaradhasson. Gyorsítva ez is marha jól néz ki :)

A múltkori rockos-heavy összeállítás után essék néhány szó Gary 1990-nel kezdődő blues-os éveiről is - ismétlés nélkül, tehát a Walking by myself és a Still got the blues nem fog itt is szerepelni...

Bevallom, az egyik első dolog, ami a blues-ról eszembe jut, az a "sztenderd" szó, amit gonoszabb napjaimon csak úgy mondanék, hogy "ugyanaz a zene más szöveggel". Ezzel persze a blues-rajongók nagy részét valószínűleg magamra is haragítottam, pedig csak arról van szó, hogy a blues a népzene modern folytatása, illetve hogy nem hallgatok elég sokfajta blues-t :) Mindenesetre Gary első blues-os lemeze (Still got the blues) afféle tribute lemez volt, alig volt rajta saját szerzemény - ehhez képest nem rossz, hogy ezen számok egy részéről manapság sokan azt hiszik, hogy ő írta őket (a legszebb példa a Walking by myself, aminek még soha nem hallottam az eredetijét, és biztos vagyok benne, hogy sok öreg blues-os is így van vele). A nem-standard kategóriában is volt nem saját szerzemény, például George Harrison That kind of Woman-je. Sajnos klip nincs, de a számot érdemes így is meghallgatni:

Blues-klasszikus az All your love című szám is (azon kevés blues-számok egyike, ami gitározásilag is nagyon tetszik), úgyhogy biztosan engem minősít, hogy én itt hallottam először:

Másik nagy kedvencem viszont már Moore-szerzemény. Pedig tényleg olyan, hogy akár Stevie-Ray Vaughan vagy Billy Gibbons is játszhatná - Texas Strut:

Az After Hours című lemez '92-ben jött ki, és igen nagy meglepetésemre a Cold days in Hell-hez készült videoklipet az MTV is elég gyakran játszotta:

Ezt a bejegyzést még Gary halálának napján írtam - de nem akartam ezeket a gondolatokat a gyászolós bejegyzésbe betenni, mert zavarosabb lett volna tőle. A zene gimnazista korom óra fontosabb szerepet játszik az életemben, mint az átlagemberében, és Gary a legnagyobb bálvány volt számomra. Mint gitáros, és mint zenész is - pedig ezt a kettőt nem egyszerű összeegyeztetni. Ráadásul zseniális énekes is volt, bár a hangja csak a nyolcvanas évek közepére érte el azt a színvonalat, ami a dalokhoz dukált (mindig próbált is énekest találni maga mellé, de sose tartott sokáig a munkakapcsolat).

Viszonylag későn ismerkedtem meg a nevével, 15-16 éves koromban: Az első szám, amit már úgy szerettem meg, hogy tudtam, hogy egy Gary Moore nevű fickó játssza, ez volt:

Ez _már_ blues volt - Gary kezdetben is játszott ilyen zenét, de némi rock és fúziós zene után metálba hajló hard rockkal lett híres. Aztán 37-38 éves korában felrúgott mindent, és csinált egy blues lemezt, feldolgozásokkal és sztárvendégekkel. Ennek a lemeznek talán csak kitérőnek kellett volna lennie, de ő élvezte, a közönség is élvezte, így leragadt ennél. Pedig jó dolgokat játszott előtte is - most ezek közül válogatnék.

Most küldte valaki ezt a linket, és nem tudom elhinni, reménykedem, hogy csak tévedés... A gary-moore.com nem elérhető, a Wikipedia-n viszont már azt is írják, hogy álmában érte a halál, spanyolországi nyaralás közben. Igazi ír volt, önromboló, nyughatatlan... Sose ismerték el azon a szinten, ahol megérdemelte volna, de ránézésre ez nem zavarta nagyon... vagy lehet, hogy mégis? Ha egy ilyen kaliberű valaki meghal, az ember óhatatlanul azon kezd gondolkozni, hogy lehet, hogy sose érezte jól magát a bőrében...

Az egyetlen olyan gitáros volt, aki még ha félrenyúlt a gitáron, az is jól tudott szólni. Bár - amennyire az egyetlen alkalommal, amikor élőben láttam (Alsóörsön) megfigyeltem - eleve nem nagyon nyúlt félre. És "nagy emberként" is megmaradt szimpla zenemániásnak: az előzenekari szerepet betöltő Török Ádámékat a színpad széléről nézte-halgatta végig, ritmusra bólogatva-örömködve, a végén gratulált is nekik. Pedig állítólag nagyon hangulatember volt, sokak szerint kiállhatatlan. Nem sok zenész mondhatja el magáról, hogy fellépett a Monsters of Rock-on is, és a Montreux-i jazz fesztiválon is... Ő igen.

Játszott rockot, játszott blues-t, játszott fúziós izét, elszállós feelingezést, dallamos majdnem-metált... Olcsó poén lenne a The Loner című számot belinkelni, hiszen az nem róla szólt, és egyébként is "csak" egy feldolgozás volt (százszor jobb, mint az eredeti, ha engem kérdeztek). Inkább valami tempósat kellene. Mondjuk egy Thin Lizzy számot, amit szintén nem ő írt, és ami mostantól arról szól, hogy a két tékozló fiú, Phil Lynott és Gary újra együtt járják a túlvilági kocsmákat:

Nem tudok csak egy számot kiemelni, nem tudok beágyazni egyetlen videót, hogy "ez a kedvencem tőle". Szerintem a gitárosok is csak egy idő után értik meg, mennyire különleges volt az, ahogy megszólaltatott egy hangot... aztán mögé tette a következőt, majd az arra következőt. És valószínűleg soha nem volt elégedett az eredménnyel, hiszen újra és újra átdolgozta még "saját magát" is. Eleve érzelmes dalokat is úgy újra tudott értelmezni, hogy még érzelmesebbek lettek, és instant gombóc nőtt az ember torkába - itt például egy Roy Buchanan ("a világ leghíresebb ismeretlen gitárosa" - szintén egy észre nem vett zseni) számból hozta ki azt, ami eredetileg tán benne se volt:

Az, hogy Gary Moore mások számait is a tökéletesnél jobban tudta játszani, szerintem azt mutatja, hogy ő nem csak a saját zenéje által definiálta magát, hanem a zene által úgy általában. Ő volt az, aki ki-be lépett a Thin Lizzy-be, akit Ozzy Osbourne is a saját gitárosának akart, és végül csak jobb híján találta Randy Rhoads-t magának (aki pedig szintén akkora zseni volt, hogy arra nincs szó). Akihez bármikor szívesen beugrott zenélni Ian Pace vagy Cozy Powell, aki amikor a rocktól megcsömörlés után a  blues felé fordult, rögtön olyan nevekkel játszhatott együtt, mint Albert Collins, Albert King vagy George Harrison. Tényleg nem tudok választani, mit tegyek ide még videót... Túl nagy a választék, én pedig túl szomorú vagyok :(

PS: Talán sosem lesz vége ennek a bejegyzésnek... Csak böngészem a netetn, és újabb és újabb számokat találok, amiket beillesztenék ide. Most éppen ezt:

Az első U-Bahnos bejegyzésben már utaltam arra, hogy a berlini metró a XX. század második felének egyik legtébolyultabb közlekedési eszköze volt néhány évtizedig, most erről szeretnék egy kicsit mesélni, a történelmi környezetet bemutatva.

Szektorok közti közlekedés

Berlint a győztes hatalmak - akárcsak magát Németországot - megszállási övezetekre, szektorokra osztották fel maguk közt. Az amerikai, angol, és a később kialakított francia zóna hamarosan szembetalálta magát a Sztálin álmai alapján formálódó, egységes szovjet zóna gondolatával. Ez a kedves, bajszos úr ugyanis úgy gondolta, hogy mivel Berlin teljes területe a szovjet megszállási zónán belülre esik, a másik három hadseregnek haza kellene mennie. Közigazgatásilag 1948-ig még egyetlen városról volt szó, melynek szektorai közösen választották a magisztrátust, ez év novemberében azonban a Német Szocialista Egységpárt (SED) elutasította a korábban (közösen) választott testületet, és saját - "keleti" - magisztrátust és főpolgármestert választott.

Persze nem ez volt az első jele a kettészakadásnak: korábban, ugyanezen év júniusában  született meg a "Deutschmark" (Deutsche Mark, DM - lásd itt balra) is, ami a "nyugati" hatalmak területein egyoldalúan leváltotta a birodalmi márkát. Erről a szovjetekkel nem egyeztettek, úgyhogy nem teljesen egyértelmű, ki kezdte a másik bajszát rángatni; mindenesetre a válasz a keleti márka (Deutsche Mark der Deutschen Notenbank) létrehozása volt.

Szovjetunió ezen túlmenően köz- és vasúti zárlat alá vette Berlin nyugati szektorait, elzárva őket az élelmiszer-utánpótlástól, ráadásként pedig az áramtól is. A blokád az angolszász légierők "légihídjának" köszönhetően nem érte el a kívánt hatást, ezért '49 májusában felfüggesztették. Igazából a blokád valószínűleg még segítette is a nyugati oldal összezárását: ekkor jött létre a Német Szövetségi Köztársaság, amit legtöbben simán csak Nyugat-Németországnak hívtak. Pár hónappal később, októberben aztán sor került az NDK megalakítására is. Az NSZK alaptörvénye úgy rendelkezett, hogy az "Nagy-Berlin területén is" érvényes, az NDK viszont úgy rendelkezett, hogy az ő fővárosuk Berlin, ott tehát nem lehet érvényes más állam törvénye. Ebben az a legszebb, hogy jogilag egyik kitétel se volt megalapozott - erről kicsit később még írok.

Bár Nyugat-Berlin nem volt az NSZK része, kezdettől fogva úgy működött, mintha az lenne: '49 márciusától nem fogadták el többé a keleti márkát (amit korábban is csak elég rossz árfolyamon váltottak), így a berlini villamosok kalauzai  a szovjet szektor határán mindig leváltották egymást (a közlekedési vállalatot szintén '49-ben szedték két részre: BVG-Ost és BVG-West - talán nem kell fordítanom). Az S-Bahnt a nyugati oldalon is üzemeltető kelet-német DR (Deutsche Reichsbahn - a magam részéről mindig csodálatosnak tartottam, hogy egy szocialista ország vasútját Birodalmi Vasútnak hívják:) nyugati alkalmazottai nem tudtak mit kezdeni a nyugatinál értéktelenebb keleti pénzzel, ezért sztrájkkal próbálkoztak. Ezt mindkét oldalon megpróbálták rendezni: "kelet felől" elbocsátották vagy megbüntették a sztrájkban részvevőket, a másik oldal viszont a vasút berendezéseinek egy részét kivette a DR kezeléséből (állítólag azért nem volt NDK címer a régi építésű S-Bahn kocsikon, mert azok emiatt az átvétel miatt nem a DR tulajdonában voltak, hanem az egykori birodalmi vasúti vagyont kezelő négyhatalmi szervezetében).

Forrás: Lencer @wikipedia

A helyzet érdekessége, hogy Berlin nem volt se a keleti, se a nyugati területek része, így a fővárosa se lehetett volna semelyiknek. Nyugat-Berlin ugyanemiatt nem lehetett NSZK tagállam (bár törekedett rá, amit eleinte a nyugati hatalmak is elutasítottak!). Úgy hidalták át ezt a problémát, hogy minden NSZK törvényt átvettek; a nyugati hatalmak pedig a szovjet nyomulást látva nem nagyon gördítettek akadályt ennek útjába. Az NDK a nyilvánvaló összefonódást az NSZK-ból Nyugat-Berlinbe tartó tranzitforgalom zaklatásával, lassításával tudta csak megzavarni, és persze állandóan minden rossz okaként a "szocialista állam testébe beékelődött fasiszta szilánkot" jelölték meg. Mindezen túl a keleti oldal neve se volt kőbe vésve: a "Nagy-Berlin demokratikus szektora" elnevezéstől a "Berlin, a DDR fővárosa" szerkezetig sok mindent mondtak magukra, de azt, hogy "Kelet-Berlin", sose tudták megkedvelni.

Mindeközben a háború maradványainak eltakarításával is kellett foglalkozni: itt éppen egy felnyitott metróalagútban közlekedő szerelvényt látunk. (Forrás: Deutsches Bundesarchiv / Wikimedia Commons)

A politikai helyzet ellenére a berliniek még mindig relatíve szabadon mozoghattak a városon belül: kishatárforgalom jelleggel - a megfelelő papírok birtokában - átkelhettek a szektorhatárokon is (bár például még 1952-ben megszűnt a két fél város közti közvetlen telefonkapcsolat, nem meglepő módon az NDK posta "jóvoltából"). Ekkor még elég sok keleti lakos dolgozott nyugaton, és vice versa, a "határjáró" életforma természetesnek számított. Egy dolog persze feltűnő volt: az emberek többnyire Kelet-Berlinből emigráltak Nyugat-Berlinbe, és nem fordítva (persze olyan is volt, de sokkal ritkábban).

Jé, ezt elfelejtettem belinkelni ide:

 
 
A berlini U-Bahn II.
Egyvágányos ingametró, egér a zúzottkő közt, metróval párhuzamos villamos, határátkelő vonalak

Nehogy a feledékenységem miatt lemaradjatok róla ;)

Nézem ezt a videót, és az jár az eszemben, hogy a világ egyik leghátborzongatóbb, legfurcsább, legkülönlegesebb helyét látjuk rajta. Egy elsüllyedt civilizáció maradványai? Vagy egy világuralomra törő őrült diktátor utolsó menedékhelye, hatvan évvel később?

Egy túrót! Kőbányát látjuk, csak alulról. Pontosabban a Kőbánya alatti világ alatti világot. Annak idején nekünk is megmutatták, hogy "onnantól lefelé a víz az úr", de hogy ez egy ekkora terület, ennyire döbbenetes részletekkel, azt nem gondoltam volna! Vajon mit látunk pontosan egyik-másik képkockán? Mit szállítottak eredetileg azon a furcsa, kerekes izén? Hány szintet megy lefelé a rozsdás lépcső? És mitől voltak olyan biztosak a búvárok, hogy a következő sarkon nem jön velük szembe egy marék alien vagy hatvan búvárpredator? No meg: miért nem világhírű még ez a hely? Nyilvánvaló, hogy egy ilyen képződmény soha nem lesz mindenki által látogatható, hiszen még búvárból is csak a képzettebbek mehetnek le, de legalább tudhatnánk arról, hogy milyen csodák vannak alattunk! És voltaképp miért lengyel, litván, szlovák és német búvárok videóin láttam ezt először?

Akinek sok volt az iménti indusztrialitás (van egyátalán ilyen szó?), annak itt van valami hasonló, csak természetesben: a Molnár János-barlang. A világ legnagyobb termálvizes barlangterme is itt található, légvonalban talán csak pár száz méterre a 17-es villamos vágányaitól, úgyhogy szinte természetes, hogy attól kell tartani, szállodát építenek rá.

Értelemszerűen az emberiség 99,9999999%-a mindig is csak filmen tudja majd megtekinteni ezt a barlangot a maga teljességében, és éppen ezért nem lesz belőle világraszóló turistamágnes, de azért jó lenne, ha legalább a helyiek tudnák, hogy Budapesten akárhová lépünk, csodát találunk. Valamit persze biztosan hallottak, de mivel általában politikusok és szakemberek fejét mutogatták a médiában, amikor szó volt róla, valószínűleg gyorsan el is felejtették, hisz csak agy újabb fékezett habzású médiahakninak (a környezetvédelmi miniszter bejelentette... a főpolgármester megtekintette és felkérte a... bemutatták a sajtónak... a kerületi polgármester kijelentette... kit érdekelnek ezek?!) gondolhatták. Jó lenne elkezdeni odafigyelni arra, ami tényleg fontos, nem?

Asszem túl fáradt vagyok metrós oldalt gyártani, úgyhogy most a város névadóinak pár militáns, de ettől még aranyos képviselője következik :)

A céges menzán az elmúlt hónapokban fontos újítást vezettek be. Nem, nem lettek ehetőbbek a kajáik, nem kapok ritkábban hasmenést tőlük, illetve sótartóból is még mindig csak minden negyedik asztalra jut - viszont zeneszóra étkezhetünk. Pontosabban hangok szólnak a terem sarkaiban elhelyezett hangszórókból. Egyetlen ok jut eszembe, hogy ezt miért találták ki: hogy zenés felárat számíthassanak fel, mert egyébként nem sok hála van benne...

A zeneszerű hangminták - ha jól sejtem -, megegyeznek azzal, amit lounge music-nak neveznek - de lehet, hogy smooth jazz, vagy valami hasonló parasztvakító névvel kellene illetni. Szétfolyó, különösebb tempóval nem rendelkező, jórészt hagyományos jazz-hangszerekkel előadott, néha elektronikus zajkeltéssel kiegészített, 90%-ban női énekhanggal kísért unalom. Mivel én a konkrét tempóval és/vagy lüktetéssel rendelkező, valahonnan valahová tartó, valamiről szóló zenéket szeretem (ez a leírása a jobbfajta rockzenéknek), az ilyenfajta semmitmondó muzsikáktól falra tudnék mászni!

Külön idegesítő, hogy a magyar zenei élet tele van ilyesmit, illetve hasonló tingli-tanglit játszó formációkkal, melyek összeállítása jellemzően a következő: aranyos énekes csajszi, képzett zenészek (esetleg egy önjelölt zseni elektronikussal, mint zenekarvezetővel kiegészítve), plusz egy hülye hangzású (de legalább értelmetlen) együttesnév. Egy bizonyos rétegben e recept alapján a siker garantált, hiszen a jazz a kifinomult zenei ízlést jelenti, tehát ha valaki jazzes zenék iránt rajong, akkor az illető biztosan kifinomult ember - még akkor is, ha nem ;)

Namármost az a legrosszabb, amikor más stílusú slágereket herélnek ki. A minap például Nancy Sinatra These boots are made for walkin' című darabját sóhajtozta valaki, aki vagy Michael Jackson volt leszedálva, vagy pontosan olyan hangja van, mint Michael Jacksonnak lehetett leszedálva. A maga stílusában szinte dinamikusnak mondható szám le volt lassítva, gitáron pöntyögték a kíséretet, és olyan unalmas volt, hogy  szinte még a dobos horkolását is hallani lehetett a háttérben. Borzasztó volt. De a döbbenet csak ezután jött: a rákövetkező szám teljesen szétfolyó swing jellegű klisé volt, a dobost pedig egy 1930-akárhanyas jazzlemezről kivágott hangminta ismételgetése pótolta. Csak pár szó tűnt ismerősnek, és vagy egy percig oda kellett figyelnem, mire rájöttem, hogy a Grease című film főcímdalát hallom (a kvázi-Bee Gees szerzemény, ami alatt a rajzfilmes stáblista megy). Pontosabban a szövegét, mert a zenének semmi köze sem volt hozzá. Unalmas volt, és semmi pluszt nem adott az eredetihez - viszont minden jót elvett belőle. Az remélem sejthető, hogy ezek a zenék amúgy nem kifejezetten a kedvenceim, de attól még a saját koordinátarendszerükben korrekt darabok. Miért jó az, ha megpróbálnak szenvedős balladát csinálni belőlük?

Az igazán rossz egyébként nem is az, hogy ezt kell naponta húsz percig hallgatnom - mert azt ki lehet bírni -, hanem hogy magukat zenésznek való emberek ezért pénzt kapnak. Remélem, azért titokban érzik, hogy ez a valóságban nem komolyabb zene, mint a mulatós vagy a grindcore. Ha már a rajongóik nem veszik ezt észre :)

Persze ez csak 1 azaz egy darab magánvélemény...

Felnőttként közlekedési eszközök iránt rajongani alapvetően csodabogárságnak számít, mégis van pár olyan jármű a világban, amit fotózni-videózni nem számít aberrációnak. Ilyen a San Francisco-i cable car vagy a londoni tube. A berlini metró rajongói viszont valamiért még a közlekedésbarátok közt sincsenek túl sokan, pedig egy hatékony, nagy hagyományokkal rendelkező, ugyanakkor folyamatosan korszerűsített, városszervezésileg, technikailag és építészetileg egyaránt érdekes üzemről van szó. Például a legtöbben valószínűleg azt hiszik, hogy csilláros-boltíves metróállomást csak a volt Szovjetunió területén lehet látni... pedig nem:

Vagy hány helyen lehet olyat fotózni, hogy egy folyón hajózva átmegy felettünk a metró, mely épp csak elhaladt egy levegőben lógó DC-3-as repülőgép mellett, miközben a folyó alatt "titokban" egy másik városi gyorsvasút, az S-Bahn robog?

Az érdekes technikai vívmányok mögött gyakran érdekes sztorik rejtőznek. Például az Eiffel-torony mögött az, hogy eredetileg pár év után lebontották volna, amit sokan követeltek is, ma mégis Párizs legfontosabb jelképe. Vagy hogy az Andrássy út alá azért építettük a kontinens első metróját, mert a városvezetés nem engedte, hogy a felszínen villamos járjon. A berlini metróval kapcsolatban is vannak ilyen városi legendák, például hogy Siemens azért foglalkozott a villamos tökéletesítésével, mert városi magasvasutat akart Berlinben építeni, de tudta, hogy gőzerejű vontatással sose fog engedélyt kapni rá. Vagy ami sokkal valóságosabb történet (sajnos), hogy a Berlini Fal fennállása alatt voltak metróvonalak, melyek Kelet-Berlin alatt áthaladva mentek Nyugat-Berlin egyik végéből a másikba. Ezek megállóit lezárták, a lépcsőket lefalazták, a peronon fegyveres őrök álltak, a peron szélét pedig szöges deszkákkal borították, hogy ha valaki a metróból kiugorva akarna keleti területre jutni, az ne jusson messzire. Ha pedig a metró műszaki okból kifolyólag pont "Kelet" alatt robbant le, nem lehetett az utasokat az alagúton keresztül kisétáltatni, hanem ott kellett rostokolniuk, amíg ki nem vontatták őket.

De ha csak esztétikailag nézzük, számos állomás önmagában is turistalátványosság. Például a fentebbi kép készítésének színhelyén, a Klosterstrasse állomáson legalább öt másik embert láttam még fotózni magamon kívül. (Már hogy magamon kívül voltam, mert ez az állomás kimondottan közlekedésmániásoknak lett berendezve;)