HamPLÓ

Ez is Gary Moore, csak nem épp blues! Kemény, mintha metál lenne, de azért dallam is van benne - kár, hogy nem sikerült visszatérnie ehhez a korszakához, mert szerintem teljesen egyéni volt... egyénibb, mint az x+1. blues lemez, ha szabad ilyet mondani. Egyébként a Queen Gimme the Prize-a mellett ez a szám volt az, aminél be kellett vallanom magamnak, hogy rettentően tetszenek ezek a "gitártépő" zenék - ez még a GnR, a Metallica és a Nirvana MTV-s áttörése előtt volt, amikor a metálosok még lesajnált népség volt :) Innen már csak apró lépés volt a Metallica meg a Motörhead...

Érdekes, hogy hogy megváltozott gyerekkorom óta a budaörsi reptér! Nem nagyon emlékszem*, hogy azelőtt - repnapokon kívül - vitorlázókat láttam volna itt, a kilencvenes években viszont megjelentek a csörlővel "fellőtt", aztán lelkesen termikelő gépek, és ma már fura lenne, ha nem lennének ott. Persze érthető, hogy korábban nem voltak jellemzőek a reptérre, hisz az '90-ig az MHSZ és a MÉM RSZ birodalma volt, komolynak mondható forgalommal**.  Akkoriban, ha ilyen halkan suhanó jószágokat akartunk látni, ki kellett menni Farkashegyre vagy Hármashatárhegyre, most viszont olyan sűrű üzem van, hogy szinte párhuzamosan szállnak fel és le, illetve néha hármasával keringenek odafent:

Ha jól gondolom, Super Blaník, Pirat, Góbé, K-7, K-8 típusokat látunk; utóbbi kettőt csak valószínűsíthetően, mert nem tudtam rendesen leolvasni a lajstromot a videóról :) A fentebbi filmecske egyébként csak melléktermék: a 41-esen közlekedő nosztalgia villamos két felbukkanása közti időt ütöttem el azzal, hogy kigyalogoltam a Kőérberki út szélére, és mozgáskoordinációs gyakorlatokat végeztem a zsebkamerával. Régebben be is mentem ilyenkor a reptérre, de ma már nem ismerek senkit odabent, mittudomén, mik a szokások, mit szabad, hova lehet menni, szeretik-e, ha valaki fotózik... A kintről filmezés így is annyira lekötött, hogy majdnem lekéstem a nosztalgia tuját :)

* ha valaki másképp emlékszik, szóljon, lehet, hogy csak én jártam mindig rosszkor ott
** ma már hihetetlennek tűnik, hogy néha hosszú tömött sorokban álltak az Ancsák, Zlinek és Kamovok ott, ahol ma alig van élet, állandóan hallani lehetett a Pilatus jellegzetes hangját, és teljesen természetesnek számítottak a kötelékműrepülés-gyakorlatok

Hat évvel ezelőtt morogtam egy sort amiatt, hogy a város egyik leghangulatosabb panoráma-lelőhelyén a nagy büdös semmi fogadja a legalább minimális civilizációra számító érdeklődőt. Régen BKV-busz járt ide fel, volt turistáknak való büfé, most viszont maximum pár elvetemült hegymászó biciklistát kell kikerülni a felvezető másfél sávos úton... de persze ennek ellenére még mindig megéri feljönni!

Gyerekkoromban egy amerikai filmben láttam egy jelenetet, amelyben este valami hegy tetejéről néztek le egy laposan elterülő, látszólag a végtelenig tartó városra, pontosabban annak fényeire. Nagyon tetszett, és fogalmam se volt arról, hogy csak idáig kellene eljönni ugyanezért :) Persze a Gellért-hegy se rossz, de más.

By Solymári - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=50165629

És térjünk vissza a bevezetőre: annak idején fájlaltam, hogy a kiépítetlenség, és a gondozatlan fák miatt a legjobb fotólehetőség úgy adódott, ha az ember felmászott egy beton pingpongasztalra (vagy mire) a tulajdonképpeni hegytető és a kicsit lentebbi út közt. Ehhez képest nemrég egy kilátót is ideépítettek! Igaz, nem a legmagasabb pontra, és igaz, hogy a fák még így is kitakarják a full panorámát, de amikor kilátót kívántam ide, a jelek szerint nem specifikáltam elég pontosan a paramétereit :)

A pozsonyi villamoshálózat egyik nevezetessége a várhegy alatti alagút. A 790 méter hosszú műtárgy közúti alagútként kezdte pályafutását: 1943-ban kezdték építeni, de csak 49-ben adták át; közben egy ideig óvóhelyként üzemelt. A gyalogosforgalom miatt a felső szakaszából eredetileg egy plusz feljáró nyílt a felszínre: ez megvan ma is, csak le van zárva, ugyanis '83 óta a villamosoké a terep:

Még épp sikerült elcsípnünk a kora őszi délután utolsó napsugarait az alagút lenti (Duna-parti) bejáratánál. Pontosabban sütött volna még a nap, csak odaépült elé egy elég magas épület, hosszú árnyékot vetve a sínekre :)

A viszonylag lapos szögben beeső fényben csodálkozva vettük észre, hogy mekkora por van odabent. Nem tudom, hogy valami aktuális munka során verték fel, vagy mindig ilyen, de elég látványos volt! A fentebbi képen az is látható, hogy a "cső" másik vége magasabban van; ami viszont nem nagyon vehető ki, az a szintén elég látványos közvilágítás.

... az alábbi képen természetesen nem holmi konyhai eszköz méretarányos utánépítése, hanem Darmstadt egyik jelképe:

A negyvenméteres építmény elég furcsa látvány két modern áruház közt, egy sétálóutca közepén, de természetesen nem mindig így nézett ki; az épületet, melyhez tartozott, 1886-ban bontották el:

Annak ellenére, hogy néha csak a stúdióban állt be valaki mögé a gitárjával, Gary nem volt az a kimondott háttérzenész alkat: kimondottan jól érezte magát elöl, a reflektorfényben. Persze, aki ismeri a munkásságát, tudja, mennyire szerette mások számait feldolgozni, vagy csak szimplán együtt zenélni másokkal; mégis elég furcsa olyan felvételeken látni, amiken nem ő a főszereplő:

Itt például John Mayall akkor épp aktuális Bluesbreakers felállásához csatlakozott vendégként - a szám eredetileg a banda 1969-es lemezén szerepelt, melyen Gary ifjúkori példaképe, Peter Green játszott. A prímet Buddy Whittington viszi a gitáron, ő épp csak belepötyög néha - legalábbis saját magához képest.

A videó szövege szerint Gary-nek nem volt kedve hazamenni egy kisebb helyi segélykoncert után, inkább visszament a színpadra egy fiatal srácokból álló bandával. És igazán megpróbálta "előreengedni" őket: 2:30 körül szó szerint háttérbe vonul, és nem csinál semmit, de a másik két gitáros nem mer elkezdeni szólózgatni, mert hát... szóval... ki merne elkezdeni szólózni, amikor ott van egy Gary Moore is a színpadon? :) A dobos és a basszer viszont nagyon élvezi. Meg én is.

És ez az egyik leghihetetlenebb videó, amit valaha láttam: valami kis klub még kisebb színpadán egy kvázi ismeretlen zenekar játszik - az egyik hangfal árnyékában meg ott áll Gary, nyomja a rakenrólt, és minden jel szerint tök jól érzi magát. Most komolyan, ennél csak az lenne meglepőbb, ha egy falusi lakodalomban Eric Clapton játszaná a Királylányt a Hooliganstől :O

Bamberg belvárosa kész ékszeresdoboz, a Regnitz folyó közepébe épített régi városháza pedig messze földön híres:

By Simon Koopmann - Own work, CC BY-SA 3.0 de, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=9970092

Azt természetesen sejtettem, hogy az építmény a rokokó átépítés és falfestmények (hogy is fogalmazzak... nem ez a kedvenc építészeti stílusom) ellenére tetszeni fog, arra viszont nem számítottam, hogy a tövében ezt fogom látni:

Hiába, élni tudni kell - miért eddzzen az ember a világ végén, ha remek éttermek és sörözők közvetlen közelségében is lehet? :) Persze tudom, München közepén meg hullámlovagolnak:

Az idei Múzeumok Éjszakáját - ahogy már említettem - monóban nyomtuk Mariannommal: csak egy helyre mentünk, Ferihegyre. Eredetileg a "skanzent" is meg akartam nézni, mert már évek óta nem jártam ott, de végül ott csak gyorsan körülnéztünk, mert a reptérlátogatás a tervezettnél hosszabbra nyúlt. Ugyan főleg a kék óra miatt választottam az esti kört - remélve, hogy a Li-2-est elcsípjük pont akkor -, nem gondoltam, hogy különösebben sokat sikerül majd fotóznom, lévén a fényképezőgépem nem alkalmas az ilyesmire (aznap éppen azt játszotta, hogy nem jeleníti meg az aktuálisan látott képet a kijelzőn). A hangulatot viszont meg akartam örökíteni, úgyhogy videóztam, elég sokat:

Egy nosztalgia Setrával mentünk, de többször találkoztunk a BKV Malév-festéses Farosával, illetve a szintén nem túl rég elkészült Air Tours 250-essel. A távolból láttuk a még újabb 280-ast is, de azt a zárt területen kívül, és elég messziről. Ezen felül láttunk kisgépet, közepes gépet, illetve elég nagy teherszállítót... de inkább tessék a videót megnézni, ha már egyszer megharcoltam a szúnyogokkal, éjjeli lepkékkel és harapós tücsökforma valamikkel, amik időnként nekünk támadtak. Na jó, ennyire nyilván nem volt tragikus, de beszélni nem mindig mertem, mert telement a szám velük :)

Na, nem tűntem el, csak ki akartam próbálni, hogy tényleg nem omlik-e össze a Világegyetem, ha egy hétig nem írok új bejegyzést. Ügynökeim szerint a tér-idő-kontinuum nagyjából sértetlen, csak kicsit meggörbült a nagy testem közelében. Igaz, egyesek szerint a téridő egy ideje már eleve szétesés közben van, mások szerint pedig minden egyszerre történik, szóval what's the point.

Igazából persze csak másra kellett az időm és az erőm a héten, de úgy éreztem, írnom kell valamit, mert hülyén néz ki, hogy megírom, hogy nem hagyom abba, aztán meg mégis abbahagyom :) Most pedig nézzük meg Bernd, a depressziós kenyér kalandjait a német KiKa gyerekcsatorna éjszakai műsorszünetjéből, mert ennél WTF-ebb dolog most hirtelen nem jut az eszembe: