HamPLÓ

Egy ideje már nem nagyon fordul elő velem, ami 10-12 éve még teljesen természetes volt, hogy barátokkal-ismerősökkel időnként átdumáljuk-sétáljuk a budapesti éjszakát, így nem tudom, mennyire megszokott látvány az, amit egy szerda (azaz munkanap) éjjel láttam, Bengáli-próbamenet közben: egy csapat embert táncolni a Szabadság híd budai hídfőjénél. Fél órával később még mindig ott voltak, és még mindig táncoltak. Rá egy órával még mindig. Ahogy elhaladtunk mellettük, angolul köszöntek ránk, de sajnos túl fáradt voltam ahhoz, hogy megkérdezzem őket, kik ők, mi ez a dolog, rendszeresen csinálják-e, vagy csak flashmoboztak, van-e valami sztorijuk hozzá... Pedig érdekes lenne tudni. Valaki nem ismeri őket?

Hetvenöt éve, 1937. június 20-án nyitották meg a budaörsi repülőteret, Budapest akkor új nemzetközi légikikötőjét. Ez a hely gyerekkorom egyik fontos helyszíne volt (sajnos csak nézelődőként), és számos érdekessége van. Az egyik az, hogy bár budaörsinek hívják, Budapest XI. kerületében található. A másik, hogy egyátalán még létezik.

A szűknek bizonyult Mátyásföld (mely tulajdonképpen szintén megvan a mai napig, bár elhelyezkedése miatt hosszabb ideje nem nagyon használják, csak modellezők) leváltására 1936/37-ben építették fel a bécsi vasútvonal szomszédságában a modernnek és reprezentatívnak szánt új repteret. Ez már nem csak egy mező volt, pár csarnokkal a szélén: a pályához tömörítették és alagcsövezéssel víztelenítették a talajt, felépítették Európa egyik legnagyobb hangárját, és - Borbíró Virgil és Králik László tervei alapján - egy olyan utasforgalmi épületet is, mely a modern magyar építészet egyik gyöngyszeme volt:

Van Kispesten egy furcsa villamosvágány: a lajosmizsei vasútvonal sorompója előtt kanyarodik le az Üllői úton haladó 50-esről, és előbb egy filmdíszletnek tűnő vasútállomás mellett halad el, majd némi kanyargás után éri el a 42-es villamost. Gyakorlatilag az év nagy részében használaton kívül áll, csak akkor van szükség rá, ha az 50-esen történt valami a Villanyteleptől befelé, és nem tudnak arrafelé a kocsiszínig eljutni.

No meg persze különjáratok is fel szoktak itt bukkanni. Van egy német ismerősöm; szó szerint az egész világot bejárta már, villamosos fényképgyűjteménye párját ritkítja, mégis éveken át szervezkedett, hogy egyszer végig tudjon itt tujázni. Lelkesedése érthető, hisz tényleg meglehetősen valószerűtlen a szakasz: az egyik oldalon egy omladozó gyár, a másikon egy nem is annyira omladozó vasútállomás (kompletten: forgalommal, gyalogos felüljáróval), aminek ha lefestenék fehérre a kerítését (ahogy azt régen pár évente mindig megtették), bármikor eljátszhatna bármilyen helyszínt a két világháború közöttről... Szóval furcsa hely. Még furcsább, hogy csak rövid ideig használták utasforgalomban ezt a villamosvágányt: '55-ben a 41-es, '56-tól '61-ig pedig a Nagyvárad tér és a Tóth Árpád utca közt közlekedő 43-as szolgálta ki az itt működő Vörös Csillag Traktorgyárat (eredeti nevén Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Gépgyári Művek Rt.). Egyébként ha jól tudom, itt tervezték és gyártották a DUTRA dömpereket és traktorokat, míg a hetvenes években a Rábához nem került az üzem.

A 42-es felől a járat néhány éve megszüntetett háztömb-kerülgető hurokvágánya felől közelíthető meg. Pontosabban ezek már újonnan lerakott vágányok, régen kettő volt belőlük. Idilli kis utcácska, ráadásul mindig áll benne pár amerikai verda, állandó fotótémát szolgáltatva.

Az elmúlt napokban elégszer volt szó a nosztalgia FVV csuklós villamosról, úgyhogy szombati élménybeszámolómat inkább onnan kezdem, hogy felértem a Markó utca 22. első emeletére, a Kresz Géza Mentőmúzeum helyiségeibe, ahonnan kinézve ez a látvány tárult a szemem elé:

A Mentőmúzeum sajnos egy az ország sok rejtőzködő múzeuma közül (kis gyűjteményből sokkal jobban állunk, mint nagy múzeumok tekintetében), de talán több ember eljönne ide, ha tudná, hogy nem csak régi életmentő eszközöket (a kézzel hajtott gyermek-vastüdő például egy civilnek is elég mellbevágó látvány), fényképeket és telekommunikációs eszközöket (sokcsatornás hívásrögzítő, telefonasztalok) láthat itt, hanem gyerekkorának, illetve szülei gyerekkorának mentőautóit is:

Az ott hátul egy Nysa, ahogy Hofi megénekelte ("csak egy dolog mozog benne: a halott"), elől pedig egy Robur LO 2500, amit én szerintem már nem láttam üzemben (nekem már csak a korai Mercedes nagykocsik rémlenek, és a "rémlik"-et itt akár szó szerint is lehet venni, mert egyszer egy buszbalesetnél láttam őket, máskor pedig a Madarász utcai gyermekkórháznál, és egyik helyzetet se volt jó érzés átélni) - most annál érdekesebbnek találtam.

Bár sose titkoltam, hogy csak kordokumentumként/formatervezési érdekességként szeretem a Bengálikat, nem pedig villamosként (szerintem a vidéki villamosos városok lakói közül sokakkal utáltatta meg a tömegközlekedést; persze utólag remélhetőleg ők is csak a jóra és szépre emlékeznek:), most egy kicsit foglalkozzunk még a Budapesten a mai napon bemutatkozó 492-essel, illetve korábbi énjével, az 1233-assal!

Balt Korthals Altes 1976-os felvételén a Bosnyák téren láthatjuk a kocsit, a 64-es vonalon. Vélhetően nem sokkal a kattintás után ajtót csukott, és a ma is ugyanott meglevő váltón a másik vágányra átmenve elindult a Füredi utcai lakótelep irányába.

Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka olyan jármű csörömpölt újra végig Budapesten, mely már 28 éve eltűnt a fővárosból. Ez nem is volt baj, mert egy sínnyúzó jószágról beszélünk, melynek utaskomfortja is erősen deficites, de most szerencsére nem "'sima" villamosról beszélünk, hanem nosztalgiáról:

A köznyelvben csak "Bengálinak" nevezett típust a Fővárosi Villamosvasút saját égisze alatt építette a hatvanas évek elejétől kezdve, ezért "házicsuklós" néven is ismeretesek, hiszen tényleg egyfajta otthoni sufnituning jelleggel készültek. Hivatalosan ezek a kocsik nem is számítottak újnak - régi kocsik felújításaként könyvelték őket, melynek műszaki alapja is volt: az alvázak a Ganz 1928-tól gyártott középbejáratú villamosainak utángyártása voltak. Eredetileg konkrétan is fel szerették volna ezeket használni, de a régi kocsik megbontásakor kiderült, hogy azok már használhatatlanok, úgyhogy a továbbiakban a MÁV Debreceni Járműjavítója készítette őket. A Bengálik bizonyos részei a DKV-nál készültek, majd a hetvenes években a típus teljes gyártása oda került át; az utolsó, száznyolcvanegyedik (!) példányt 1979-ben adták át a megrendelőnek.

A sors fintora, hogy bár a típus Budapesten finoman szólva nem vált be (egyes kocsikat forgalomba se helyeztek, mások húsz évet se értek meg, miközben ugyanekkor még jó néhány első világháború előtti kocsi közlekedett), a vidéki villamosüzemek képét a kilencvenes évekig a Bengálik határozták meg, és Debrecenben a mai napig előfordulnak menetrend szerinti forgalomban. Érdekes, hogy bár tulajdonképpen ki lehet jelenteni, hogy a Bengáli nem jó villamos, a közlekedésbarátok közt mégis népszerű, elsősorban elég jól sikerült formaterve miatt (ami amúgy meglehetősen hasonlít a nyugat-német Hansa 1959-es GT4-esére, melynek a Bengálitól eltérően persze a műszaki tartalma is rendben volt).

... avagy le akartam fotózni a Falk Miksa utca karácsonyi díszkivilágítását, de jött egy autó, ezért a hosszú expozíció közben arrébb kellett mennem az állvánnyal :)

PS: Gyalázatos, sőt, egy kicsit még annál is szarabb ez az új blog.hu adminfelület. Anno, amikor elkezdték csinálni, kipróbáltam, de gyorsan visszajöttem; most átkényszerítettek rá, és konstatálnom kell, hogy nem lett jobb. Semmi se ott van, ahol előtte, semmi nem tűnik logikusnak x évnyi blog.hu használat után - szerintem tanítják interface tervezésnél, hogy ilyet nem szabad csinálni, kivéve, ha örömödet leled abban, hogy idegesíted a felhasználóidat (vagy kvázi monopólium vagy a piacon, mint a Microsoft). Nem mondom, hogy minden rosszabb benne, de hogy lassabb is, idegesítőbb is, és nem ad semmi új, plusz, de jóhogyilyenisvan érzést, az tuti :(

Pestnek, még pontosabban Ferencvárosnak a Petőfi  és a Rákóczi (született: Lágymányosi) híd közti része elvileg a Milleniumi Városközpont névre hallgat, nekem viszont sajnos nem megy, hogy városrészként tekintsek rá, holott a Duna és a Soroksári út közti rész még jelenlegi állapotában is sokkal városiasabb, mint húsz évvel ezelőttig volt, amikor egy teherpályaudvar terült el rajta.

Mivel a Nemzeti Színház és a MüPa nem tette kulturális negyeddé a Duna-parti sávot, jobb híján - a Morgan-Stanley és a K&H miatt - csak bank-korzóként szoktam emlegetni a fura zárványt. Figyelem: nem bankárkorzóként, mert nem nagyon tudom elképzelni, hogy a bankárok korzózni akarnának rajta :)

Egyébként már csak azért se tudnának korzózni, mert a partot a csepeli HÉV vágányait szegélyező drótkerítés választja el az irodaházaktól.

Annak idején, úgy 10-12 éve volt a Indexnek egy olyan magazinja/aloldala, hogy Pilóta. Ezt Daka Olga szerkesztette, aki néha egy-egy írásomat is betette - amire elég büszke voltam, hiszen ő mégiscsak egy Nagy Név volt gyerekkorom repülőnapjairól és a Repülés újságból :) Akkoriban nem nagyon foglalkoztam az ilyen, különösebb erőbefektetés nélkül készült írásaimmal, úgyhogy pár évvel később, amikor a magazin megszünt, rájöttem, hogy egy pár közülük nincs is meg már. Most mégis rájuk bukkantam, és nagy hirtelen fel is rakok kettőt közülük. Nem nagy számok, de azért kordokumentumnak jók:

Budaörsi repülőnap, 2001. június 10.

Ez volt az utolsó előtti budaörsi repnap, amin kint jártam, illetve az is lehet, hogy azóta nem is volt már ilyen jellegű rendezvény, pedig sokáig ez volt nekem _a_ repülőnap. Sajnos ekkor már csak a helyszín volt azonos a régivel...

Zilált beszámoló egy zilált repülőnapról: Siófok-Kiliti, 2001. augusztus

Balatoni nyaralás Siófokon (vagy talán Szabadi-Sóstón?), és véletlenül pont van egy repülőnap itt a szomszédban... hát, nem mindig voltam biztos abban, hogy érdemes volt kimenni, de utólag persze sajnáltam volna, ha nem vagyok ott...
 

A héten volt villamos, volt helikopter, itt az ideje némi gumikerekűnek is (bár természetesen tudom, hogy a tegnapelőtti Mi-24-nek is van kereke). A múltkori csilli-villi oldtimerekhez képest most kevésbé csillogó jószágok jönnek, olyanok, melyek gyerekkoromban meglehetősen megszokottnak számítottak, most viszont már felkapom a fejem (no meg a fényképezőgépem), ha látok egyet-egyet.

Régebbi képeim közt keresgélve jöttem rá, hogy a Nagypolszkik megörökítése régebb óta szokásom, mint gondoltam. Ezt a példányt például egy elveszett villamossínes túra közben láttam, két fényképezőgéppel ezelőtt:

Úgy megtetszett, hogy rögtön nem is egy kockát elvesztegettem rá. Persze nem gondolom, hogy elvesztegetés lett volna, a digitális tekercs meg eléggé jóárasított termék volt már akkor is :)

Inkább úgy értem, hogy ha még filmre fotóztok, és az előhívást is fizetni kellett volna, akkor nem biztos, hogy még a műszerfalát is lekaptam volna. Pedig eléggé rendben volt: