HamPLÓ

Mivel nem vagyok nagy sportrajongó, a Puskás Ferenc Stadion egy olyan létesítmény, amit akkor láttam legközelebbről, amikor egyszer a magas lelátó felőli oldal alatti biliárdklubban jártam. De valahogy még a benne rendezett koncertek is elkerültek: nem voltam ott a '86-os Queen-en, sem a '91-es Monsters of Rockon, a többit meg egyenesen direkt elkerültem - az én zenei élményeim a "Népstadion és Intézményei" területén inkább a Kisstadionhoz és a Körcsarnokhoz kötődnek.

Mivel az utóbbi években egyre többször lehetett hallani, hogy az építmény veszélyesen leromlott állapotban van, elkezdett bennem erősödni a vágy, hogy meg kéne végre nézni, még mielőtt újat építenek a helyére. Ez a vágy aztán kicsit gyengült, mivel perpillanat úgy néz ki, hogy nem hogy új építésére, de még a régi lebontására sincs elég pénze az országnak :-/ Szerencsére idén, a Kulturális Örökség Napjain sikerült egy részleges látogatás erejéig bejutni.

A bejáratot a szoborparkon keresztül közelítettük meg. Ide szerintem mindenkit el kéne  egyszer hozni, és megmutatni nekik, hogy ez a szocreál, nem a hatvanas-hetvenes évek kockaházai. Azok "csak" kockaházak, ilyen-olyan igényességgel, ezek a szobrok viszont valami egészen abszurd jelenségek. Vannak itt puskatussal verekedő vidám katonák, öntudatos dolgozó nő, és olyan bedurrant vádlival rendelkező bronzasszonyok, hogy olyat még body building versenyen se lát az ember :)

Az építmény ebből az irányból inkább erődre hasonlít, mint bármi másra - még az ágyúk lőrései is megvannak.

Azért nem semmi hatást bír az emberre gyakorolni egy ilyen homlokzat! Ahogy valamelyik hülye sportreklámban mondják, "ide nem lehet beugrani egy sütire és egy teára". Ez biza gladiátor-feeling, pedig szerintem ez elsősorban a civil dolgozók/vendégek/újságírók bejárata, nem?

A minap arról írtam, hogy nézzünk az ég felé, most a másik irányt javasolnám. Na jó, nem az égből, csak valami átlagnál magasabb helyről tekintsünk lefelé egy kicsit.

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem a nagyvárosi érzethez szükségem van arra, hogy ameddig csak ellátok, minél messzebb tetők legyenek mindenhol. Órákig el bírnám nézegetni a lentebbi panorámaképet (tessék szépen rákattintani, és jobbra-balra scrollozgatni rajta), azt találgatva, melyik magasabb tető vagy torony mihez tartozik:

Lehetnek laposak, lehetnek meredekek, sátortetők, tűzfallal határoltak, saroktornyosak, kéményekkel, parabolantennákkal teliek... Még csak rendezettnek sem kell lenniük (bár azért omladozók ne legyenek). Lehetnek például ilyenek, megújulást/felújítást sugalló toronydaruval:

Valahogy jól esik ezt a káoszt látni, pedig lentről, az utcáról nézve az ember néha szívesen előírná az egyforma párkány-, eresz- és tetőgerincmagasságot... Azt hiszem, a káosz hozzátartozik egy-egy nagyobb városhoz; szinte törvényszerű, hogy felbukkanjanak kivagyi kupolák, pont egy-két emelettel magasabbra "sikerült" épületek, vagy utólag ráépített liftgépházak, kazánházak:

A templomtornyok viszont megnyugvást, hagyománytiszteletet visznek a tetők hullámzásába:

De maguk a belső udvarok is érdekes képet nyújtanak odafentről - mintha maketteket látnánk:

Feriről kiderül, hogy titokban nagy támogatója az alternatív közlekedési módoknak... de aztán az is, hogy igazából mégse, csak nem bírja nem önmagát adni:

(én kérek elnézést!) 

-> Ide kattintva elérheted az összes Égitársaság képregénykockát <-
Kattint. Oda fel. Most.  

Nem szeretném elvenni a "Csak a szépre" blog kenyerét, de korábbi elhatározásomnak megfelelően időről-időre át fogok menni turistába, hogy úgy lássam a várost, mintha először járnék benne. Ez eddigi tapasztalataim szerint egyrészt jó szórakozás, másrészt általában meggyőz arról, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint azt a blog.hu egyes kommentezői gondolják. A jelszó az, hogy nem keresek különleges képkivágásokat, nem mászom fel a másfeledik emeleti párkányra, hogy három óra várakozás után, de csakis a holdtölte utáni negyedik napon, különleges objektívvel, HDR utómunkával művészi produktumot töltsek fel a fotófanyalgós fórumokra, hanem egyszerűen csak megyek, és ha látok valamit, lenyomom a gombot. Mesélni se mesélek, hiszen egy turista csak ritkán azonos az idegenvezetővel: ő csak néz, és keresi azt, ami valamilyen szempontból megfogja :)

Kezdjük mondjuk a Szabadság téren, ami szerintem Budapest legvilágvárosibb (nem világvárosias, hanem világvárosi) tere; Párizsban, Bécsben, Londonban vagy bármilyen metropoliszban is megállná a helyét eme funkciójában (=nem piactér, nem felvonulási tér, hanem reprezentációs, közigazgatási és pénzügyi központ). Sok fotóznivaló van errefelé, most épp ez az épületet választottam ki a körpanorámából, mivel ezt sütötte szépen a nap :)

Ha jól emlékszem, ezt az épületet a Honvéd utcában szúrtam ki. (sajnos nem jegyzetelek járkálás-fotózás közben, megjegyezni pedig süsü vagyok). Nem tudom, kinek a műve, régi-e, vagy csak régi-szerű, de van benne valami szokatlan. Kiugrik a környező házak közül, de szerintem nem rossz értelemben. Mint annyi esetben már, remélem most is lesz valaki a kommentezők közül, aki elhelyezi ezt az épületet kulturális világképemben - előre is köszönöm!

Véletlenül bukkantam rá erre a panoráma-próbálkozomásra ezer évvel ezelőttről. Mivel nem voltam teljesen tisztában azzal, hogyan műxik a panoráma-svenk azon a gépen, csak két kockányi széles lett, és a géphez adott program nem is illesztette valami nagyon szépen össze őket, azóta viszont fejlődött a technika, és szerintem ma összedolgozva a két képet elég jól néz ki:

Semmi különlegesség, semmi poén, semmi sztori nincs a képhez, csak gondoltam egy ilyen szép, napsütéses nap végén talán másnak is tetszeni fog ez a szép, napsütéses fotó egy szép, napsütötte villamosról :)

Biztosan én jártam túl régen erdőben, de a minap egy kirándulás alatt olyan furcsa élmény volt, hogy a turistaúton szembejövő ismeretlen emberek hangosan ránkköszöntek. Először azt gondoltuk, biztos valami klub vagy tábor kirándul, ahol elvileg mindenki összetartozik (mindenféle papírtáblák voltak egyes fákon, ami tényleg úgy nézett ki, mint amikor nekünk akadályversenyeink voltak Kamaraerdőben), aztán rájöttünk, hogy nem, itt ez lehet  a szokás. Tök jó volt, és utólag az a furcsa, hogy furcsának tűnt, amikor már a második -harmadik szembejövő pár köszönt ránk. Mindenesetre kiskoromból, amikor majd' minden hétvégén elmentünk valahova kirándulni, nem rémlik ez a köszöngetősdi. Vagy tényleg új szokásról van szó, vagy mégis valami akadályverseny közepébe sikerült belecsöppennünk :)

Kérdezték páran, miért nem írtam már jó ideje semmit a blogba: nos, fáradt vagyok, kimerült... és még pár szinonímát ide bírnék írni róla. Megmondom, mit csinálnék szívesen: üldögélnék Pest talán leghangulatosabb parkocskájában, a Károlyi-kertben, és olvasnék, vagy nézegetném a felhőket, gyönyörködnék a környező épületek homlokzataiban...

Bár ez a panorámakép nem igazán adja vissza a hangulatot (lévén csak egy körsvenk az egyik padon ülve), ez a park számomra mindig olyan volt, mintha nem is Pesten lenne, hanem mondjuk Párizsban. Már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is, amikor dédi és nagyi először hozott ide, döbbenetként éltem meg, annyira más volt, mint a város többi, háztömbök közé zárt tere. Azóta említett terek még jobban leépültek, de a Károlyi-kert szerencsére virágzik. És ennek fő oka nyilván az, hogy nem teljesen nyílt létesítmény: csak pár kapun közelíthető meg, meghatározott nyitvatartási időben. Nem csak gondozzák, de vigyáznak is rá. Lehet, hogy ezt kéne csinálni többi közparkunkkal is?

Nno, mindenesetre ha óraszámra ülhetnék itt, mondjuk egy wifis notebookkal, lehet, hogy blogot is több kedvem lenne írni :)

PS: Aki szép képeket szeretne látni a kertről, annak a Csak a szépre! blog vonatkozó oldalát ajánlom.

-"Néééééézz, nééééééézz az ééééééég felééé!"-énekli Charlie.
-... aztán meg tisztogasd le a talpadról a kutyapiszkot, amibe beleléptél felfelé bámulás közben!-teszik hozzá a blog cinikusabb olvasói (és írója). Eme valós probléma ellenére azonban mégis érdemes felfelé figyelni városi portyázás közben, mert egész ótvar állapotban levő házak tetején is lehet szépet/furcsát/érdekeset látni. Ezt a homlokzatot például véletlenül vettem észre a Jósika utcában:

Nem tudom pontosan megindokolni, miben és miért, de más hatással van rám, mint az átlagos budapesti bérházak tetődíszítése. Rendes állapotban (és környezetben) egész palotaszerű lehetne!

Egy fan-fiction írás formájában már jeleztem korábban, hogy a valaha volt legszórakoztatóbb tévésorozatok közt nálam a Doctor Who - magyar címén a "Ki vagy, doki?" - igencsak toplistás. Az imént a BBC Prime-on végignéztem, ahogy a kilencedik Doki átváltozik tizedik Dokivá, ettől pedig erős késztetésem lett, hogy mai blogbejegyzésem erről a sorozatról szóljon.

Bár egy időben (ha jól emlékszem)  az RTL Klub, majd a Cool leadta az utolsó előtti előtti és az azelőtti sorozatot, Magyarországon viszonylag kevesen ismerik a Doctor Who-t. Pedig kultikus műről van szó, mely 1963-tól 89-ig folyamatosan forgott, és melyet némi filmes próbálkozás után 2005-ben támasztottak fel, ismét sorozatként. Kultikus mivoltát nagyjából ugyanannak köszönheti, mint a Star Trek: mivel nem telt trükkökre, nagy díszletekre, realisztikus maszkokra és jelmezekre, a készítők inkább a szereplőkre koncentráltak és a történetre.  Bizonyos kreatúrák persze viccesnek tűnnek, például a vélhetően egy sószóró és egy vécépumpa által ihletett ősellenségek, a dalekok, de ez van.

Hogy a Doctor Who személy szerint nekem jobban bejön, mint a Trek, valószínűleg annak köszönhető, hogy a Doki teljesen elmezavarodott alapjában véve angol humorral rendelkezik. Egy időben például egy Douglas Adams nevű illető forgatókönyvíróskodott a stábban, egyes ötleteket később átmentve a Galaxis útikalauz stopposoknak nevű zsenialitás-esszenciába, illetve a Dirk Gently könyvekbe (sőt, az Élet, a világmindenség meg minden című könyv konkrétan egy BBC által el nem fogadott DW történetből alakult ki).

De most nem is annyira a sorozatról szeretnék írni, inkább a főcímzenéről. Szerintem az is teljesen egyedi, és olyan hangulata van, mint nagyon kevés tévésorozaténak (talán az X-akták volt még olyan, ahol a főcím alatt nem csak úgy általában valami, hanem valami olyan szólt, ami előkészítette/fokozta a történet izgalmait). Az első főcímzene még abban az időben készült, amikor nem lehetett csak úgy bemenni a hangszerboltba, hogy az ember magához vegyen egy jó kis szintetizátort, úgyhogy Delia Derbyshire egyenként felvett hangokból (egy magányos zongorahúréból, illetve mindenféle elektronikus zajkeltő egységekéből) rakta össze a Ron Grainer által komponált dallamot. Az összerakás magnószalagok cafatokra vagdosását és összeragasztgatását jelentette, és mivel akkoriban még nem voltak túlzottan elterjedve a többsávos magnók, a kész "sávokat" több magnón egyszerre lejátszva vették fel a végeredményt:

Állítólag a zeneszerző annyira megdöbbent a végeredmény hallatán, hogy megkérdezte: "Ezt tényleg én írtam?". Ahogy az látható, a sorozat még fekete-fehérben indult, és a vizuális effektek egy része is rendhagyó volt (a kilencvenes évek elején konkrétan számítógépes demónak hívtuk a műfajt, és nagyon büszke volt magára, aki ilyet tudott csinálni:).

Elkezdtem átírni annak idején CD-re kiírt képeimet DVD-re (biztonsági okokból, nehogy elvesszenek a CD-k elöregedése miatt - bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a DVD-k tartóssága übereli a CD-két), eközben akadtam rá egy rakat állatkerti képre. A pontos alkalomra nem emlékszem, csak arra, hogy Hanga Zoli vezetett bennünket körbe, aki szerintem még a legkevésbbé érdeklődő közönség érdeklődését is fel tudná kelteni az élővilág iránt, márpedig mi eleve nem tartoztunk ebbe a csoportba... Ergo a cukiságcunami közepette folyamatosan kattogtattam. Ennek eredményeképpen (sok évvel később) álljon most itt pár fotó arról a napról, minden különösebb cél nélkül :)

Sokunk meghatározó filmélménye volt annak idején a Sivatagi show. Az eredeti angol cím szerintem találóbb: "Animals are wonderful people". Ha az állatok állítólagos királyaira nézünk, akkor ez világossá válik: