Egy fan-fiction írás formájában már jeleztem korábban, hogy a valaha volt legszórakoztatóbb tévésorozatok közt nálam a Doctor Who - magyar címén a "Ki vagy, doki?" - igencsak toplistás. Az imént a BBC Prime-on végignéztem, ahogy a kilencedik Doki átváltozik tizedik Dokivá, ettől pedig erős késztetésem lett, hogy mai blogbejegyzésem erről a sorozatról szóljon.
Bár egy időben (ha jól emlékszem) az RTL Klub, majd a Cool leadta az utolsó előtti előtti és az azelőtti sorozatot, Magyarországon viszonylag kevesen ismerik a Doctor Who-t. Pedig kultikus műről van szó, mely 1963-tól 89-ig folyamatosan forgott, és melyet némi filmes próbálkozás után 2005-ben támasztottak fel, ismét sorozatként. Kultikus mivoltát nagyjából ugyanannak köszönheti, mint a Star Trek: mivel nem telt trükkökre, nagy díszletekre, realisztikus maszkokra és jelmezekre, a készítők inkább a szereplőkre koncentráltak és a történetre. Bizonyos kreatúrák persze viccesnek tűnnek, például a vélhetően egy sószóró és egy vécépumpa által ihletett ősellenségek, a dalekok, de ez van.
Hogy a Doctor Who személy szerint nekem jobban bejön, mint a Trek, valószínűleg annak köszönhető, hogy a Doki teljesen elmezavarodott alapjában véve angol humorral rendelkezik. Egy időben például egy Douglas Adams nevű illető forgatókönyvíróskodott a stábban, egyes ötleteket később átmentve a Galaxis útikalauz stopposoknak nevű zsenialitás-esszenciába, illetve a Dirk Gently könyvekbe (sőt, az Élet, a világmindenség meg minden című könyv konkrétan egy BBC által el nem fogadott DW történetből alakult ki).
De most nem is annyira a sorozatról szeretnék írni, inkább a főcímzenéről. Szerintem az is teljesen egyedi, és olyan hangulata van, mint nagyon kevés tévésorozaténak (talán az X-akták volt még olyan, ahol a főcím alatt nem csak úgy általában valami, hanem valami olyan szólt, ami előkészítette/fokozta a történet izgalmait). Az első főcímzene még abban az időben készült, amikor nem lehetett csak úgy bemenni a hangszerboltba, hogy az ember magához vegyen egy jó kis szintetizátort, úgyhogy Delia Derbyshire egyenként felvett hangokból (egy magányos zongorahúréból, illetve mindenféle elektronikus zajkeltő egységekéből) rakta össze a Ron Grainer által komponált dallamot. Az összerakás magnószalagok cafatokra vagdosását és összeragasztgatását jelentette, és mivel akkoriban még nem voltak túlzottan elterjedve a többsávos magnók, a kész "sávokat" több magnón egyszerre lejátszva vették fel a végeredményt:
Állítólag a zeneszerző annyira megdöbbent a végeredmény hallatán, hogy megkérdezte: "Ezt tényleg én írtam?". Ahogy az látható, a sorozat még fekete-fehérben indult, és a vizuális effektek egy része is rendhagyó volt (a kilencvenes évek elején konkrétan számítógépes demónak hívtuk a műfajt, és nagyon büszke volt magára, aki ilyet tudott csinálni:). Pár évvel később, immár színesben még furcsább lett az egész:
A hetvenes évekbeli verzióban (ez itt 1975-ös; bár már egy évvel korábban, még az előző Dokinál megjelent ez a főcím) egészen konkrétan már a "plazma-alagút" c. effektet is láthatjuk, a zene pedig talán még ridegebb összhatású lett. Ez volt az a verzió, amit '88-ban először láttam a Super Channelen, és bár a történetet nem nagyon értettem, a főcímtől teljesen beparáztam, olyan földöntúlinak tűnt:
Az 1982-es változat zeneileg és vizuálisan is komolytalanabb lett (maga az új főcím ezúttal is még az előző Doki utolsó évében jelent meg, de gondoltam nem baj, ha nem ugyanazt az arcot látjuk megint, mint az előbb) - persze a nyolcvanas évek amúgy is elég komolytalan egy hely volt, ezt bármelyik időutazó megerősítheti ;) A zene itt már nem az eredeti felvételek átszerkesztgetésével készült, hanem újra fel lett játszva - ennek köszönhetően a hangszínek erősen emlékeztetnek a gyerekkorom elektronikus/számítógépes zenéiben hallhatóakra:
Volt egy még ennél is "nyolcvanas évekesebb" verzió is, igaz, nem tartott sokáig, hiszen a hetedik Doktor "csak" három évadig szerepelt (bár tegyük hozzá, az eredeti Star Trek is csak három évadot élt meg, mégis milyen lavinát indított el). Akár Jean-Michael Jarre is szerezhette volna :
1996-ban egy film erejéig megpróbálták feléleszteni a legendát, de ez maximum Eric Roberts rajongóit hozhatta lázba, hiszen ő játszotta a rosszfiút. A főcím mindenesetre "filmzenésítve" lett:
Bár a sorozat 2005-ös újraindításakor igyekeztek megfiatalítani a Doctor Who jelenséget, a főcímzenét nem lehetett csak úgy eldobni. Persze kicsit átfazonírozták, de szerintem ügyesen; a dobok és a vonósok SZVSZ nagyon jók az elején. Kicsit talán vicces is, hogy eredetileg teljesen elektronikus zenéről volt szó, amikor még nem az volt a divat, ma, az elektronikus zenék korában viszont egyre több "hagyományos" hangszin jelenik meg a darabban:
Mindezen túl időnként bizonyos részekhez is át-áthangszerelik a "Doktor himnuszát", ami szerintem kifejezetten jó ötlet (azon túl, hogy ezek a részek általában a szokásosnál is izébbek szoktak lenni):
A blogbejegyzés végefelé álljon itt egy kicsit másfajta zene, aminek azért van némi köze a Doctor Who-hoz: 1988-ban a később KLF néven elhíresült trance/house/mittudoménmi banda The Timelords néven kiadott egy számot, melyet több régebbi slágerből raktak össze, többek közt a DW főcíméből. Nos, ez egyátalán nem az én stílusom, de azért csak itt a helye, hiszen egy csomó (barkács-)daleket lezúznak a klipben :)
Bónuszként pedig itt a sorozat 45. szülinapjára összerakott rajongói változat, melyben a különféle főcímverziók szépen fel vannak sorakoztatva, szerintem az átlagosnál is himnikusabb összképpel-összhanggal:
Hopp, ahogy elnézem, a bevezetőben említett "mai blogbejegyzés" az idő teltével már a "holnapi" lett (elmúlt éjfél). Mondjuk egy időutazós sorozat esetében akár tegnapelőttivé is válhatott volna ;)
Ez megy most