Nem tudom, manapság ki hallgat végig teljes lemezeket az elejétől a végéig. Ismerek még ilyen embereket, de a legtöbben valószínűleg egymást véletlenszerűen követő dalokat hallgatnak streamingen, vagy rádióznak. Régebben fontos volt a sorrend, ahogy a dalok egy-egy albumra kerültek: egy igazán jó lemeznek volt felvezetése, volt keményebb és lágy része, és a végén jött a katarzis, a lelki feloldás. Nagyjából úgy, ahogy egy novellában is van bevezetés, bonyoldalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás. És most nem konceptlemezekre gondolok, vagy musicalekre, ahol egy történet részei a dalok, hanem "sima" albumokra. Annak idején talán a Metal Hammerben a "B oldal második szám" volt a balladák eposzi jelzője, mert egy lágy dalt nem lehetett csak úgy bárhova betenni a zúzások közé. Az első számnak viszont ütnie kellett! A CD-korszakban már nem volt ennyire egyértelmű a dolog, ott néha átrendezték a sorrendet a sima lemezhez képest, de egy amerikai, angol vagy japán kiadás közt is lehettek különbségek. Ebben a bejegyzésben azokra a számokra hivatkozom elsőként, melyek a nekem meglevő lemezen, CD-n, kazettán elsőként szerepelnek.
Sokan nem önálló számmal, hanem intróval indítottak, ami a zenés színházból jött megoldás: kell valami átmenet abból, hogy a néző/hallgató bejön az utcáról, a fejében a napi gondokkal, abba, hogy feloldódik a mesében, részévé válik a színpadi történésnek. Mások viszont rögtön a lovak közé csaptak - most néhány ilyet szeretnék mutatni. Persze lehet, hogy ezek csak nekem különlegesek; kommentben mindenki megírhatja, neki mi volt az az indítás, ami azonnal beszippantotta; ami olyan ütős volt, hogy utána végig kellett hallgatnia az egész lemezt!
Metált, vagy legalábbis keményebb rockot játszó együtteseknél a lovak közé csapás általában azt jelentette, hogy valami tempós, rohanó számmal kezdtek, ami levitte az ember fejét. A Faith No More The Real Thingje ilyen: a lemez többi dalánál egyszerűbb, mondhatni tufább döngetéssel indul. Ha ezt a lemezt benyomom a Winampba (ami igen, még létezik), mindig végig kell hallgatnom, úgy elsodor az első dal!
Ha valakit az előző zene sokkolt volna, gyorsan itt egy példa a spektrum másik végéről, amikor egy popzenekar indít hasonló trükkel. A semmiből vonósok törnek ránk, aztán bumm, beindul a funk ezerrel. Nulláról indulva azonnal diszkóhangulatba kerül az ember! Érdekes, hogy bár az ABBA a világ egyik legsikeresebb együttese, ezt a dalt szerintem nem sokan ismerik, pedig az egyik legsikeresebb lemezük indítása.
Gary Moore Wild Frontier című lemeze is úgy indul, mint... mint szódás a lovát! (ma nem vagyok jó hasonlatokban) És az az érdekes, hogy ezt a sodró lüktetést egy dobgép adja! Az élő verziók valódi dobbal talán jobban szólnak, de emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor először nyomtam be a hifibe ezt a CD-t: gépdobbal is nagyot ütött! Az előbb belinkelt élő verzióban a dal kezdete intróvá lett bővítve, bónusz húrtépéssel, de én azt is imádom! Döbbenetesen jól szól a gitár: ez Gary "technikai korszaka" volt, superstrattal, aktív EMG hangszedővel, effekt rackkel. A klassz egyébként az, hogy nem sokkal a halála előtt ugyanezt elő tudta adni egy Les Paullal, egy Marshallal és pár pedállal is...
A Black Sabbath Never Say Die című albuma nem mondható klasszikusnak vagy sikeresnek, de szeretem, ahogy indul. Kifinomultabb ízlésűeknek a néhány évvel későbbi Heaven and Hell indítása, a Neon Knights lehet ugyanez az érzés. Ez már nem a lassú, doomos Sabbath, hanem valami más!
Kevésbé ismert itthon a német Die Krupps zenekar, mely még a - szerintem masszívan túlhájpolt - Rammstein előtt nekiállt Németországban az ipari metált technóval keverni. 1993-as lemezük (mely a kettes számot viseli, mert a második "metálos" lemezük, de messze nem a második úgy általában) első dala a munkanapok indítása volt számomra '96 nyarán: hótt kómásan elindulva teljesen felébredtem tőle, mire kiértem az Örs vezér terére. Annak ellenére, hogy a lemez keverése nem tökéletes, ez a gitárhangzás máig nagy kedvencem.
És hogy ne csak mainstream bandák szerepeljenek: a rákövetkező, '95-ös lemezük indítása talán még jobban passzolt munkába menéshez! Sőt, a rákövetkező is kellően durván kezdődik, de félek, hogy elvesztem az olvasókat, ha a lemezeikkel pakolom tele a bejegyzést :) Szerintem sokat vesztett a kemény zenék világa azzal, hogy ezután feloszlott az együttes, és hogy amikor újrakezdték, már csak sima indusztriális technót (vagy nem is tudom, mi a helyes megnevezése) csináltak.
Amit az elején írtam a "leviszi a fejed" típusú indításról, annak ellentéte a Pull me under a Dream Theater második lemezéről. Lassan indul, egyre rakódnak egymásra a rétegek, aztán hirtelen bekeményedik. Jön az ének, aztán jön minden más, és megkeverik a hagyományos verze + bridge + refrén összeállítást, gyakorlatilag soha nem teljesen ugyanazt halljuk. Ilyen kezdés után egyszerűen tovább kell hallgatni a lemezt!
Valahol a fejlevivős és a lassan beindulós módszer közt félúton jár a Bruce + Baker + Moore lemez, melyre gyakran mondták, hogy "pót-Cream", holott igazából úgy indult, hogy Gary játszott régi haverja, Jack Bruce valamelyik projektjében (talán ebben az oktatóvideóban), amit annyira élveztek, hogy össze akartak egy teljes lemezt dobni. Aztán amikor a projekt dobosának, Gary Husbandnek más dolga akadt, megkérdezték Ginger Bakert, hogy nincs-e kedve beugrani. Szerintem ez egy rendkívül alulértékelt lemez, még akkor is, ha Gary nem teljesen magát adja. De persze lehet, hogy csak én imádom rettentően Jack Bruce hangját.
A Queen harmadik - és szerintem legjobb - lemeze vásári zajokkal indul, aztán meglehetősen beindul. Már biztos meséltem, hogy milliószor indultam ezzel a kazettával a walkmanben gimnáziumba. Általában nem is szálltam buszra, inkább végig gyalog mentem, hogy végighallgathassam :)
Teljesen a másik véglet - olyan, mintha nem is ugyanaz az együttes csinálta volna - a Hot Space című lemezük. Ennek első fele gyakorlatilag diszkó; nehéz eldönteni, hogy ki utálta jobban: a rajongók vagy a zenekar nem kimondottan diszkós fele (Roger Taylor és Brian May). Szintén sokat hallgattam gimnáziumba menetelhez: ha ennek a ritmusára lépkedve indulsz el, egy-két, egy-két, egy-két, akkor jól indul a napod, tök mindegy, hogy hideg őszi idő van, vagy ha odabent dolgozatírás lesz :)
Ugyancsak komolytalan a The Miracle című lemezük első száma, a Party. Egyértelmű, hogy próbatermi hülyülésből rakták össze, de hogy be merték rakni egy kvázi visszatérő lemez elejére, az nem kevés önbizalomra enged következtetni!
Sokkal komolyabban indul kedvenc Pink Floyd lemezem, a Wish You Were Here. Igazából úgy tűnhet, mintha ez csak valami intró lenne, de nem az: megpendül a gitár, és valami sokkal nagyobb dolog lesz belőle. Mágikus!
Elég tempós viszont a Blizzard of Ozz zenekar első lemezének - ami a kiadásakor valahogy Ozzy első szólólemezévé változott - első száma. Szinte primitív ez a riff, az ember nem is számít arra a zsenialitásra, amit Randy Rhoads a későbbiekben előad!
És még egy kis Ozzy: az Ozzmosis valamiért nem lett klasszikus, pedig nekem ez az utolsó lemeze, amit még meg bírok hallgatni - ami utána jött, az már nem az én világom. Kimondottan érdekes számok kerültek az albumra (a kedvencem az I Just Want You), Zakk Wylde gitárja pedig végig úgy dörög, mint... mint ide Nagykáta (tényleg nem mennek a hasonlatok ma). Vicces, hogy ezután kirúgták, mert elment castingolni a Guns N'Roseshoz, ezért a dal klipjében nem ő szerepel! Na, de lényeg a lényeg, hogy a lemez első száma, a Perry Mason a Rick Wakeman által feljátszott Mellotron intróval, meg ahogy utána bejön a basszus (Geezer Butler!), majd a gitár, nagyon odavágott, amikor először hallottam. Meg még utána is sokszor :)
Még iderakhatnám két másik kedvenc lemezem indítását is: a Megadethtől a Holy Wars-t és a Maidentől a Be Quick or Be Deadet, de inkább az érdekelne, hogy másnak mi jut eszébe. És nem csak metálban, bár a bejegyzésben végül ez a műfaj képviselteti magát legnagyobb számban, annak ellenére, hogy nem így terveztem...
Ez megy most