HamPLÓ

Az egyik első jármű, ami nem a Trabantunk volt, és emlékszem rá, a katamarán volt hároméves koromban egy balatonföldvári nyaraláskor. Ugyanebből a nyaralásból emlékszem arra is, hogy állandóan a vonatokat nézzük a fénysorompónál, de konkrét mozdonytípust még nem jegyeztem meg. Ez a szögletes, semmi másra nem hasonlító vízi jármű viszont nagyon mélyre bevésődött! Különjárat lehetett, mert csak az üdülőben velünk levő nénik, bácsik és unokáik utaztak velünk, és bár két évvel ezelőttig meg voltam győződve arról, hogy Tihanyból jöttünk vissza, ma már szinte biztos vagyok abban, hogy nem, csak összekevertem azzal, amikor egy évvel később komppal jártunk ott. Később többször láttam még "a" katamaránt, és csak később derült ki számomra, hogy igazából három is van belőle. Két kisebb: a Siófok és a Badacsony, és egy nagy: a Füred.

A legelső balatoni - ma már réginek mondott - katamarán, a Siófok 1978 óta közlekedik, de a közelmúltban elég felismerhetetlenül átépítették (ami egyébként magunk közt szólva jót tett neki). Egy évvel később készült el a Badacsony, ami gyakorlatilag csak festésében és berendezésében változott azóta, és rá két évre állt forgalomba ezen bejegyzés főszereplője, a Füred.

A három katamarán nem csak formatervezésében különbözött minden korábbi balatoni hajótól: a nagy befogadóképesség (400, később 600 fő) mellett a dupla hajótest körbeforgatható, a hajtást és a kormányzást egyszerre végző dupla Z-hajtást kapott. Ez azt jelenti, hogy sokkal kifinomultabban tudnak manőverezni, gyakorlatilag meg tudnak fordulni egy helyben! Ennek megfelelően a kormányállás is inkább űrhajóra emlékeztet: a kék pulton álló konzolok körbeforgatásával lehet a hajtás irányát, a konzolokból kiálló karok állításával pedig az erősségét állítani. Ez a kép a mostani állapotokat tükrözi, nem teljesen eredeti már a pult, de szerintem még mindig nagyon menő, és el se tudom képzelni, mekkora királyság lehetett új korában!

A hajó irányítását megpróbálhatnám körbeírni, de sokkal egyszerűbb, ha iderakok egy linket egy videóra, amiben a tó celebkapitánya, Peizer Szabolcs nem csak elmagyarázza, hanem meg is mutatja, hogyan működik. 

A motortér teljesen meglepett. Bár ez egy széles látószöggel készült kép, a valóságban is hatalmasnak tűnik, logikusan elrendezettnek, jól átláthatónak, és tisztának. Mert az is. Eredetileg két Rába-MAN D 2156 MT 6 volt a főgép, ezeket néhány éve Cumminsokra cserélték. 

Az úszótestek végén helyezkednek el a hajtások. Ez itt a bal oldali egység: a kiemelhető keret bal felén helyezkedik el a dízelmotor, jobbra pedig a hidraulikusan körbefordítható Z-hajtás. Az íves fekete doboz egy rugalmas tengelykapcsoló, az azon át érkező, vízszintes tengelyű forgást a tőle jobbra látható szerkezet kúpfogaskerekes áttétele függőlegesre alakítja, ...

... és leküldi, majd egy újabb szögáttétellel átadja a hajócsavar vízszintes tengelyére. A Z-hajtás gépi erővel kiemelhető, azaz vízszintesbe állítható, hogy szárazon is javítható legyen; akár menet közben is lehet hajócsavart cserélni! Nekem nagyon tetszik ez a megoldás, bár állítólag hátránya, hogy a függőleges tengely körüli körbeforgás lassú, több tíz másodpercig tart, de feltételezem, hogy ez csak a modernebb hajtásokhoz képest hátrány, nem ahhoz képest, hogy amikor ez a típus idekerült, a nagyhajóknak jellemzően csak egyetlen motorja volt, amit csak leállítás után az ellenkező irányba újraindítva lehetett "rükvercbe" tenni.

Kiskoromban Mátraszentistvánban nyaralva a szüleim azzal szórakoztattak bennünket, hogy megmutatták, mennyire relatív dolog a naplemente, ami egészen addig manipulálhatatlan természetfeletti csodának tűnt. Kimentünk a céges üdülő mögötti utca végébe, megnéztük, ahogy lemegy a Nap, aztán elindultunk felfelé a domboldalra vezető ösvényen, és hirtelen azt láttunk, hogy megint fent van a Nap! Aztán persze onnan nézve is lement. Aztán még feljebb mentünk, és ő megint lement. Szeptember végén valami hasonló élményben volt részem, annyi különbséggel, hogy nem kellett sehova se másznom.

A kimondottan naplementézős hajójáratok szeptember első felében leállnak a Balatonon, én mégis vízről akartam élvezni központi csillagunk látszólagos eltűnését, úgyhogy ki kellett néznem, melyik település közti járatot éri útközben a napnyugta. A Révfülöp - Boglár viszonylatnak idén ez volt az utolsó előtti napja, nem is volt sok utasa, az ég viszont majdnem teljesen tiszta volt. De szerencsére csak majdnem, ami szerintem sokkal szebb látvány, mintha egy felhő se lett volna.

Körülbelül félúton voltunk Boglár felé, amikor a Nap lebukott a Badacsony mögé. Nem teljesen a közepén, de ahhoz képest, hogy nem terveztem, nem centiztem, csak álltam a hajó felső fedélzetén, elég jól sikerült.

Igen ám, de ahogy folytattuk utunkat a déli part felé, elkezdtünk kimenni a Badacsony takarásából, ami úgy nézett ki, mintha újra felkelt volna a Nap - vízszintesen balra!

Aztán pár perccel később újra lement - ha jól tippelem, akkor a Balatongyörök fölötti hegyvonulat mögé.

Fotózni kimondottan nehézkes volt (perceken át fehér korongokat láttam minden pislogáskor, ha túlságosan belefeledkeztem a látványba), de az eltévedt felkeltét és a második lementét nagyrészt végigvideóztam, hátha valamit meg sikerül örökíteni a hangulatból. A felvételhez feliratok is vannak.

Pár napja Kékestetőről meséltem, úgyhogy most kénytelen vagyok másik kedvenc tévétornyomról, a pécsiről írni, hisz ott is jártam mostanában. Gyerekkoromban határozott elképzeléseim voltak arról, hogy milyen egy élhető nagyváros: van neki folyója, régi híddal, fölötte várral. Ennek az elvárásnak Budapest tökéletesen megfelelt, és azóta sem cáfolt meg az élet: ahol nincs ilyen "szentháromság", az nem lehet tökéletes hely :) Egy javítási lehetőség azonban volt: ha áll egy nagy hegy a város fölött, a tetején tévétoronnyal. Ha nagy folyója nincs is Pécsnek, hegyen álló tévétornya nagyon is van:

A torony 1968 és 73 közt épült, először 191 méter magasnak, aztán később tovább magasították 197 méterre. Mivel eleve az 535 méter magas Misina-tetőn áll, a kilátóteraszról nézelődve olyan nagy a szintkülönbség a hegy lábánál fekvő városhoz képest, hogy itthon nem nagyon lehet hasonlót látni.

1984-ben ez volt életem első olyan tévétornya, amibe fel lehetett menni, úgyhogy ma is ehhez viszonyítok mindent. Jártam már magasabban, jártam olyanban, amiben körbeforog az étterem, de még mindig ez az alap.

A lift falába gravírozott ábra az épületet a kékestetői toronnyal hasonlítja össze, ami az itt olvasható értékhez képest rövidült kicsit: már csak 151 méter magas. Persze vannak ennél magasabb építmények itthon, de azok nem bejárhatók (a legmagasabbak jellemzően kémények és antennák).

Az étteremnél csodálkoztam rá arra, hogy a tévétorony liftje fölötti felirat már gyerekkoromban is ugyanez volt, aztán kiderült, hogy a liftesbácsi is, mert azt mondta, hogy már 46 éve dolgozik itt . Nem nulla az esélye, hogy '84-ben az első itteni látogatásomkor is ő nyomta a gombot! Igaz, ma már nem liftkezelőként dolgozik itt, csak azt is csinálnia kell valakinek.

A magyar közterületek minőségének egyik szomorú aspektusa a nyilvános vécék hiánya és/vagy állapota. Gyerekkoromban a belvárosinak mondható területeken általában néhány sarkonként volt valami nyilvános létesítmény: részben az ősidőkből örökölt "zöld villamosok", részben óvóhelyekből kialakított, ezért föld alatti műintézmények. Nem voltak vonzók, de voltak, úgyhogy nagyinak soha nem kellett aggódnia, ha az unokái túl sok málnaszörpöt vagy jaffát ittak :) Aztán a rendszerváltás után üzleti alapokra helyezték a műfajt, és onnantól kezdve normálissá vált, hogy a turisták és helyiek egyaránt kapualjakba vagy bokrok mögé járnak, mert máshova nem tudtak: kevesebb hely lett, azok is hol nyitva voltak, hol csukva, plusz indokolatlanul drágák. A vasúton szintén vegyes élményeim voltak a témában, de a személyzetüket vesztett szolgálati helyekkel kapcsolatban legtöbbször az "inkább kiizzadom, de én oda be nem megyek" elhatározásra jutottam. És a dolgok nem nagyon változtak, például a vasút szerint a metróvégállomássá upgrade-elt Kelenföldön sem kellett vécé az aluljáróba, hisz volt az omladozó állomásépületnek sajátja, még Ferenc József korából, szó szerint a hátsó udvar hátsó fertályán. Amikor pedig a régi épületet bezárták, még mindig ott volt a buszállomás mosdója vagy a pláza...

A Balaton mentén a legtöbb helyen nem túl tiszta, de funkcionális, porcelán helyett általában rozsdamentes acélból készült alkalmatosságokat használó helyiségek jelentek meg valamikor a kétezertízes évek körül. Kivéve Balatonszemesen, ahol megtartották a klasszikus szocmodern stílust. A helyiség skanzen hangulatához a hatvanas évekbeli kivilágított táblán kívül az is sokat hozzátett, hogy szerintem 1980 óta nem takarították ki rendesen. Két éve a férfirészleg ajtajának a kilincse is hiányzott, a helyéből egy nagy csavar állt ki, annál fogva lehetett felrántani az ajtót. Később újra lett kilincs, de a szagok alapján takarításra nem került sor. Aztán idén egyszercsak bezárt ez a remek intézmény. Még 2025-ben hangzott el az ígéret, miszerint felújtják a MÁV-Volán-csoport által üzemeltetett mosdókat, feltételeztem, hogy ebbe a folyamatba illeszkedik a bezárás. A villanyt mondjuk lekapcsolhatták volna a nő részlegben, de lehet, hogy nekik ingyen van az áram. Mindenesetre ki volt táblázva, hogy pótvécé van, kövessük a nyilakat a pótvécéhez. Oké, szóval végig a háziperonon, ...

... hova is? Ja, itt egy újabb tábla! Na jó, nem tábla, hanem A4-es, csak nem az Auditól. Lássuk csak, hova mutat:

Őőő... az utca túloldalán a lángosozóba?

A lángosozós emberek szerintem nem igazán örültek a "csókolom, hol a budi?" jellegű turizmusnak, úgyhogy elvégezték a mávosok munkáját, és kiraktak egy neljonbugyival vízhatlanított újabb A4-est, miszerint nem itt, hanem arra. Sajnos a hatvanfokos hőség és a közvetlen napfény kiszívta az életet a tacepaóból, de azért sejthető volt, hogy a nyíl bal kéz felé mutat, ...

Amióta megnyílt, gondolkoztam azon, hogy milyen lehet a naplemente a MOL-toronyból, de sajnos elég korlátozott a kilátó nyitvatartása. Nyilván az alatta levő étteremből fel lehet menni oda, meg biztos rendezvények számára is elérhető, de nem lehet csak úgy akármikor felliftezni. Aztán rájöttem, hogy októberben már elég korán lemegy a Nap ahhoz, hogy még benne legyen a normál nyitvatartási időben.

A város messze nem a legszebb arcát mutatja a torony felé, de ettől még ez a látvány lefedi életem első kb. két évtizedének nagy részét: kicsit látszik az általános iskolám, meg az uszoda, ahol megtanultam úszni, a BEAC pálya, ahova tornaórákra kijártunk. Ott a Műegyetem, a Schönherz kolesz, néhány ház, ahol osztálytársak laktak, de még egy volt munkahely is belefér ebbe a kivágásba. A konkrét lakásunkat leszámítva én már akkor a "tizenötperces város" elv szerint éltem :) Ezen a fotón már égnek a város fényei, menjünk egy kicsit visszább az időben, amikor még csak sötétedett az ég:

Naszóval az van, hogy a naplementék általában szépek, de azért nem Kelenföld a legszebb előtér hozzájuk! Megjegyzés: a kép jobb szélén a kerek pötty nem gömbvillám, hanem az objektíven belüli csillogás.

Csak képzelem, hogy egy ideje később kapcsolják fel a közvilágítást, mint régen? Nekem határozottan olyan emlékeim vannak, hogy anno hamarabb fellőtték a fényeket, most meg a Nap teljes eltűnése után is még egy ideig sötét van az utcákon. Ha tényleg így van, akkor gondolom az energiatakarékosság miatt csinálják, de érdekelne, hogy a változás érintette-e a baleseti, valamint a mentális egészségi statisztikákat. Én kicsit lehangolónak érzem, hogy az ember majd' egy órán át a szürkeségben botorkál, mire újra látni lehet.

Két dolgot biztosan lehet rólam tudni. Az egyik az, hogy erősen tériszonyos vagyok, a másik pedig az, hogy imádom a magas helyeket és dolgokat. Nem ilyen "önmagam félelmeit legyőzős" módon, egyszerűen csak ha valahova fel lehet menni, akkor oda fel kell menjek - aztán vagy sikerül, vagy nem. Például repülőgépen soha nem volt bajom a magassággal. A tériszonyom öt- vagy hatévesen derült ki a sástói kilátóban, melynek a család többi tagjával ellentétben nem mertem felmenni a tetejére - aztán mégis fel akartam menni, úgyhogy anyunak kétszer kellett fordulnia. Most ugyanide rándultunk ki; nem a torony miatt, hanem mert szép őszi hétvégéken ki kell menni a zöldbe, és a Mátra jutott az eszembe úticélként.

Annyi szárazra került balatoni strandos és dunai sziklás kép után itt van még egy ilyen fotó, a hasonló állapotban levő Sástóról. Ez a víz 507 méter magasan egy lápos területből lett kiszabályozva; a mélysége egy méter szokott lenni, de most finoman szólva nem volt annyi.

A sztrókos kinézetű Popeye hiába próbál csónakázásra rábeszélni, ezen a tavon szerintem rettentő sok spenót elfogyasztása után is nehéz lenne hajókázni :)

Azon gondolkodtam, hogy azokat a vastag nyomokat vajon mi csinálta a sárban, remélhetőleg nem biciklisek.

A sástói szerkezet eredetileg olajfúrótoronynak készült Algyőre, de nem felelt meg a szabványoknak, úgyhogy átkerült ide, ahol kilátóvá építették át. 53 méter magas, csigalépcsőn lehet rá felmászni.

Életem során kétszer biztos fel mertem mászni a tetejéig, még többször viszont nem, és most is csak az első kilátószintig jutottam. Érdekes dolog ez a tériszony: általában azt hiszem, hogy az adott szerkezettől függ, bízom-e benne, hogy elbír, de itt mégse esett volna jó továbbmenni, pedig tudom, hogy nem fog szétesni, ha már ötvenvalahány éve nem tette. Ráadásul sok kilátóval ellentétben ennek a korlátja és a csigalépcsője is jól meg van csinálva, nincs az az érzésem, hogy kieshetek... és mégse bírtam feljebb menni. Hetvenvalahány éves édesanyám azért felment a tetejéig, szóval a tériszonyt biztos nem tőle örököltem.

Másrészt viszont valahol érthető, hogy nem mertem felmenni, hisz ahogy itt látható, a torony a Holdnál is magasabbra nyúlik :)

A következő megálló a Kékestető volt. Itt már jártam másfél hónapja, de pont tűzriadó volt a toronyban, ezért nem engedtek fel.

Most felmehettünk, de nem teljesen, csak a beüvegezett büfészintig. Igaz, az üveg nem sokat zavart a fotózásban, mert eleve elég párás idő volt, nem lehetett túl messze ellátni.

A nyárközepi balatoni életképek a jelek szerint nem sok embert érdekeltek, pedig most tényleg más volt ott lenni, mint máskor, elsősorban az alacsony vízállás miatt. A múltkor megígértem, hogy felrakok képeket és videót arról, hogy mennyit változott a Balaton vízszintje augusztus óta, most itt az ideje ennek:

Szeptember 5-re már elég látványosan pocsolyává apadt a balatonlellei hajóállomás melletti strand, ...

... két héttel később pedig már inkább homokos tengerpartnak tűnt, mint olyan helynek, aminek amúgy víz alatt kellene lennie. Sajnos nem volt annyi eszem, hogy ugyanarról a stégről fotózzak, akkor drámaibb lenne az összehasonlítás, de azért így se szép látvány.

Ugyanez pepitában: már szeptember 13-án is elég kevéssé emlékeztetett strandra a földvári tópart, de a helyzet sajnos fokozódott, és ...

... szeptember 26-án még furcsább volt leereszkedni ezen a lépcsőn. Mert persze le kellett mennem, hiszen vagy 15 éve nem jártam a tóban. Most jártam, csak nem lettem vizes.

Erre a részre az ismerőseim azt mondják, hogy rendes víznél se versenymedence, inkább csak lábáztató, de azért határozottan nem kellemes látvány így. Amúgy a szárazra került iszapon sétálni egyátalán nem olyan, mint homokos tengerparton grasszálni. Igazából annyira nem is száraz, elég sok víz meg lehet kötve benne.

És van még egy szokatlan mellékhatása az alacsony víznek: a legtöbb hajóra normál esetben felfelé kell mászni beszálláskor, most viszont határozottan lefelé mutatnak a beszállóhidak, sőt, mindenféle improvizált megoldást kell alkalmazni, hogy ne lejtsenek túlságosan. Itt például egy zsámolyt tettek alá, ...

Tudom, hogy sokan nem értik, mi a jó az "előző évben balról jött ez a hajó, idén viszont jobbról" jellegű képes beszámolókban, de idén tényleg más volt a Balaton, mint korábban. És nem csak abban, hogy míg régebben felfelé kellett beszállni a hajókra, addig most lefelé lépkedtél a pallón, vagy hogy látványosan iszapszínű csíkot húztak maguk mögött a hajók! Konkrétan egyik szombaton még gond nélkül kikötöttünk Szigligeten a katamaránnal, egy héttel később fura hangokat hallottam továbbindulás után, még egy héttel később pedig már nem álltunk meg ott, mert hát azok a fura hangok bizony a hajótest és a tó fenekének találkozásának voltak köszönhetők. Ezen felül persze azért voltak nyugodtabb pillanatok is, szép vitorlások, szép naplemente, szép tanúhegyek. A mindennapi élményeken túl a két új katamaránt is szidom egy picit, mert két éven át visszafogtam magam, de már nincs kedvem hozzá: azok a hajók bizony nem jók ide, és nem csak azért, mert rondák. Szóval ez most egy szokásosnál színesebb válogatás lett, a szokásosnál több videóval:

Kis víz, nagy hajók, vitorlások, kergetőző katamaránok
2026 június végétől augusztus elejéig a Balatonon

Eddig nem akartam túlzásba vinni a katasztrófaturistáskodást, de azért furcsa lenne nem megemlékeznem arról, hogy csak 2003-ban volt kevesebb víz a Balatonban, mint most:

Bár három évvel ezelőttig nem követtem figyelemmel a tó életét, 2003-ban véletlenül pont láttam, hogy mekkora területek kerültek szárazra, ezért eddig nem izgultam. Csak az elmúlt 2-3 hétben kezdtem azt érezni, hogy ez most akár még csúnyább is lehet, úgyhogy elkezdtem megörökíteni az egyre apadó vizet. Ez a rövid videó viszont még eme fordulat előtt készült, és inkább csak a szokatlan látványt mutatja; az azóta készült felvételeket majd később felrakom. Magyarázó felirat is tartozik hozzá, hogy érthető legyen, éppen mit látunk:

Ahhoz képest, hogy ez a filmecske április közepén készült, a folyó úgy tele volt városnéző hajókkal, mint régen főszezonban se: csak jöttek, jöttek, jöttek! Volt ott minden, a feliratozásban elolvasható, hogy épp mit is látunk. Az információk nagyrészt a hajoregiszter.hu oldalról származnak, ezúton is meg szeretném köszönni a munkájukat!