Felnőttként közlekedési eszközök iránt rajongani alapvetően csodabogárságnak számít, mégis van pár olyan jármű a világban, amit fotózni-videózni nem számít aberrációnak. Ilyen a San Francisco-i cable car vagy a londoni tube. A berlini metró rajongói viszont valamiért még a közlekedésbarátok közt sincsenek túl sokan, pedig egy hatékony, nagy hagyományokkal rendelkező, ugyanakkor folyamatosan korszerűsített, városszervezésileg, technikailag és építészetileg egyaránt érdekes üzemről van szó. Például a legtöbben valószínűleg azt hiszik, hogy csilláros-boltíves metróállomást csak a volt Szovjetunió területén lehet látni... pedig nem:
Vagy hány helyen lehet olyat fotózni, hogy egy folyón hajózva átmegy felettünk a metró, mely épp csak elhaladt egy levegőben lógó DC-3-as repülőgép mellett, miközben a folyó alatt "titokban" egy másik városi gyorsvasút, az S-Bahn robog?
Az érdekes technikai vívmányok mögött gyakran érdekes sztorik rejtőznek. Például az Eiffel-torony mögött az, hogy eredetileg pár év után lebontották volna, amit sokan követeltek is, ma mégis Párizs legfontosabb jelképe. Vagy hogy az Andrássy út alá azért építettük a kontinens első metróját, mert a városvezetés nem engedte, hogy a felszínen villamos járjon. A berlini metróval kapcsolatban is vannak ilyen városi legendák, például hogy Siemens azért foglalkozott a villamos tökéletesítésével, mert városi magasvasutat akart Berlinben építeni, de tudta, hogy gőzerejű vontatással sose fog engedélyt kapni rá. Vagy ami sokkal valóságosabb történet (sajnos), hogy a Berlini Fal fennállása alatt voltak metróvonalak, melyek Kelet-Berlin alatt áthaladva mentek Nyugat-Berlin egyik végéből a másikba. Ezek megállóit lezárták, a lépcsőket lefalazták, a peronon fegyveres őrök álltak, a peron szélét pedig szöges deszkákkal borították, hogy ha valaki a metróból kiugorva akarna keleti területre jutni, az ne jusson messzire. Ha pedig a metró műszaki okból kifolyólag pont "Kelet" alatt robbant le, nem lehetett az utasokat az alagúton keresztül kisétáltatni, hanem ott kellett rostokolniuk, amíg ki nem vontatták őket.
De ha csak esztétikailag nézzük, számos állomás önmagában is turistalátványosság. Például a fentebbi kép készítésének színhelyén, a Klosterstrasse állomáson legalább öt másik embert láttam még fotózni magamon kívül. (Már hogy magamon kívül voltam, mert ez az állomás kimondottan közlekedésmániásoknak lett berendezve;)
És bár a berlini U-Bahn kisebb hálózatot alkot, mint londoni vagy New York-i megfelelője (mert hát Berlin eleve kisebb, mint London vagy New York), azért még így is 140 kilométerről beszélünk - ez körülbelül megegyezik a budapesti villamoshálózat hosszával. És miközben utazgatunk, valami szépet vagy érdekeset mindig láthatunk! Például egy szép felszíni állomásépületet...
... vagy azt, hogy a peron közepén néha ott egy büfé, de ettől mégse olyan mocskos az állomás, mint nálunk némelyik büfé nélkül (sőt, ahogy elnézem, itt biciklit is lehet szállítani):
... vagy, hogy itt nem ismeretlen a vezetett alagútnéző séta, sőt, a kabrió metró sem:
... vagy, hogy a majolika (csempe? kerémia?) borítású állomásokon nem csak megmaradtak a súlyunkat papírfecnire nyomtató pénzbedobós mérlegek, de még működnek is:
Az is igaz persze, hogy bár alapvetően nem szoktam eltévedni, és a berlini metróra eleve nem jellemzők a londoni átszállásokkor megismert hosszú gyaloglások, azért vannak olyan állomások, ahol simán el tudok tévedni, hogy akkor most mi honnan megy hova:
Szóval én azt gondolom, hogy Berlin turistalátványosságaihoz a tévétornyon, a Fal maradványain, az állatkerten és a belvároson kívül hozzátartozik az U-Bahn is. Ez a medve is így gondolja:
:) Persze itt is vannak furcsaságok és hiányosságok (az átszállások kitáblázottságát ugye már említettem, de mondhatnám azt is, hogy sok a sima lépcső, és kevés a mozgólépcső), azért engem kellően fellelkesítettek a látottak ahhoz, hogy egy teljes oldalt szenteljek berlini metrós élményeimnek. Sőt, igazából ez most csak az első oldal, később lesz folytatása is:
Ez megy most