Nem tudom, milyen filmélmény tehet róla, de Berlint gyerekkoromban mindig úgy képzeltem, hogy vashidakon futó vasutak szövik át. És ez tulajdonképpen így is van, hiszen mind a metrójuk, az U-Bahn, mind az S-Bahn bőven rendelkezik magasvezetésű szakaszokkal - bár statisztikailag valószínűleg nem a vashidak dominálnak. A legérdekesebb közülük a Stadtbahn, a belvárost kelet-nyugati irányban átszelő szakasz, melyen két vágányt a kvázi metróként funkcionáló S-Bahn, kettőt pedig a "nagyvasút" használ. Előbbi értelemszerűen több helyen megáll, jellegzetes, íves tetejű csarnokokban, és nem ritka látvány az, hogy elindulás után az ICE "szuperexpressz" és a városi vasút vonatai egymást előzgetik a párhuzamos vágányokon. Mindezt szó szerint a belvárosban:

S-Bahn szerelvény bújik be az Alte Nationalgalerie mögé

Ami viszont igazán megdöbbentett, amikor először utaztam ezen a szakaszon, az az, hogy nem finomkodtak a vonalvezetéssel: oda építették a pályát, ahol éppen meg tudtak venni egy-egy húsz méter széles telket. Van, ahol a várost átjáró folyók és csatornák szélébe építették a töltést, máskor pedig híres múzeumok települtek utólag az 1870-es években építeni kezdett sínek mellé, úgyhogy a környezet igencsak változatosnak mondható. Az érdekességet pedig csak fokozza, hogy sokszor kell hosszabb hidakon keresztezni a már említett folyókat és csatornákat:

Bár Berlin belvárosának komoly részét a második világháború, majd a Berlini Falban testet öltő jéghideg háború leradírozta, azért ma is érdekes az utazás az Ostbahnhoftól Charlottenburgig, elindulva a szocmodern panelházak erdejéből a polgári házak és múzeumok mellett, a főpályaudvar teljes újjáépítés alatt álló környezetén át, végig a Tiergarten mellett, majd el az egykori Nyugat-Berlin hátsó ablaka alatt!

Ajánlott olvasmány: A berlini Stadtbahn / attus.hu /