Lelkendeztem már néhány alkalommal a berliniek főpályaudvaráról - a történetéről és a jelenéről egyaránt -, tavaly augusztusban aztán az eddigiektől eltérő hangulatban is körülnézhettem ott. Már úgy értve, hogy nem én voltam másféle hangulatban, hanem a Hauptbahnhof :) Nem szimpla nyári este volt, hanem Múzeumok Éjszakája, én meg kötöttpályás élményekkel megpakolva érkeztem ide: voltam Woltersdorfban, ahonnan faros Ikarusszal mentem Rüdersdorfba lóvasutat és elveszett síneket látni, utána csattogtam egyet Buckow-ban, majd rohantam vissza a német fővárosba, nosztalgiametrózni. Ezután sétáltam egyet a belvárosban, megvacsoráztam, és megnéztem a Könnyek Palotáját is; a Hauptbahnhofra már csak azért mentem, hogy kivonatozzak a szállásomhoz. Legnagyobb meglepetésemre azonban a pályaudvar se maradt ki az egész városra kiterjedő kulturális mozgolódásból: egy zenekar kakofón zajokkal-zörejekkel szórakoztatta a jelenlevőket a középső szintről. Hogy önmagukban milyenek voltak? Nem akarok senkit megsérteni, hisz ízlések-pofonok, de nem nagyon értettem, hogyan lehetett leülni és hosszabb időn át hallgatni az összevisszaságot (az első jelenet alatt hallható rész volt talán a leghosszabb nem fülsértő szakasz az előadásból) - a funkcionális tereknek azonban egész jópofa hangulatot adott a produkció:
Néha ugyanis nem lehetett megkülönböztetni, melyik hang jön hangszerből, és mikor hallunk fékcsikorgást, motorbúgást. És vajon a fúvós skálázott egyet, vagy az elinduláskor és megálláskor közismerten szolmizáló Siemens mozdony villamosberendezését halljuk villamosféken? Az utolsó snitt szokatlan színezésű TRAXX-a ehhez képest már túl szabályos hangot adott, de záró snittként érdekes színfoltnak gondoltam az ukrán kocsikat. Mindenesetre jópofa késő esti várakozás volt, a sok késő vonat ellenére is...
Ez megy most