Igyekeztem nem azonnal beállni a Bud Spencer haláláról szóló netes írások szerzőinek sorába, de végül csak nem sikerült megállni, hisz mégiscsak gyerekkorom egy része távozott - "Piedóne" ugyanis nem csak egy színész volt néhány könnyed hangvételű filmben...

Az előbb azért írtam Piedónét, mert annak idején a suliban nem Bud Spencer-filmekről, hanem Piedóne-filmekről beszéltünk. Hogy az csak egy konkrét szerep volt 3-4 filmben, nem zavart bennünket, részünkről Piedone tartott sör-virsli versenyt az idegesítő és kék szemű "Terenszhillel", Piedone nem adott pisztáciafagyit az idegesítő (és kék szemű) "Terenszhillnek", Piedonénak adott erőt és mindent lebíró akaratot a Puffin, Piedone járta a seggberúgós táncot az amerikai katonákkal, és így tovább. Jó arc volt, mert mindig csak a rosszakat pofozta szét, és a mai hősökkel ellentétben vele nem kellett tragikus dolgoknak történni ahhoz, hogy előtörjön belőle az igazságosztó - elég volt, ha a rosszfiúk bunkók voltak valakivel. Ugyanakkor mégis katartikus élményt nyújtottak ezek az ártatlan történetek, mert a filmek akkor még nem maguktól "teremtek": el kellett menni értük a moziba, a moziba menésre rá kellett beszélni a nagyit/aput, a moziba menést ki kellett érdemelni. Persze ehhez képest kevés Bud Spencer-filmet láttam így; a csúcsidőszak számomra a nyolcvanas évek közepén következett be, a lakótelepi kábeltévék megjelenésével. A Különben dühbe jövünk például tanítási szünetek idején alapvető műsorszám volt Gazdagréten, míg Vizafogón inkább a spagettiveszterneket adták nyaranta. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor 1988 nyarán másodszorra is (nem vicc) kivették a torokmandulámat: a Madarász utcai gyerekkórházban gyakorlatilag a minden szobában ott villódzó tévé volt az egyetlen szórakozási lehetőség, és amíg ott voltam, végig Bud Spencer filmek mentek a zárt láncú hálózaton. Akit bulldózernek hívtak vagy Bombajó bombázó (ezt a kettőt mindig keverem, nem véletlenül), Seriff az égből, Seriff és az idegenek, meg a többi... A nagy részüket ma már nem tudom egymástól megkülönböztetni, de akkor fontosak voltak, átsegítettek pár szó szerint fájdalmas napon.

Ráadásul "Piedóne" jó embernek tűnt: a Peterdi Pál-féle Kárpáti György könyvek valamelyikében említették sportolói pályafutását, a Füles újságban (azt hiszem) Rátonyi Róbert interjúvolta meg, néha másutt is írtak róla, és ezen infómorzsák mindig egy normális alakról szóltak. Azóta se olvastam, hogy bárkit vagy bármit igazából is szétvert volna, botrányos válásokról, elvonókúráról se lehetett hallani, szóval semmi sem zavarta meg a képet, miszerint van a világon egy nagydarab, szakállas figura, akit ugyan néha felbosszantanak mindenféle kék szemű alakok, de aki a végére mindig helyrerakja a rossz embereket, helyreállítva a világ békéjét. Mivel minden gyerek ilyen embereket szeretett volna a környékén tudni, naná, hogy még akkor is szeretettel gondolunk rá, amikor már rég felnőttünk! Ráadásul neki köszönhetjük életünk egyik legmeghatározóbb reflexét is: ha valaki rákezdett arra, hogy pappa paa, pappa paa, papa paa, valaki más tutira beszállt, hogy lala lala lalla, lala lala lalla, másvalaki pedig bizonyosan hozzátette, hogy blabbla blölő blabbla blölő, HHA! Ha semmi mást nem forgatott volna életében, csak ezt a jelenetet, akkor is örök hála járna neki ezért :) Tudom, nem ő írta a filmet, és nem ő szerezte a zenét, ő "csak" eljátszott egy szerepet, de senki más nem tudta volna így eljátszani, márpedig ettől lesz valaki nagy.

Nyugodj békében, "Piedóne"!