Amikor egy blog vagy youtube csatorna kifogy az ötletekből, általában elkezd toplistákat csinálni: kedvenc énekesem, kedvenc koncertem, kedvenc kajám, kedvenc kedvencem. Az, amit most csinálni fogok, majdnem ennyire fantáziadús: egy kedvenc lemezemet fogom bemutatni*. Nem azért, hogy hátha másnak is meg fog tetszeni, hanem mert mi közötök hozzá ;)
Az IQ egy nyolcvanas évek elején alakult angol banda. Nem nagyon értek a progresszív zenékhez (ami azt jelenti, hogy nagyon nem értek hozzá), de az együttes számomra valahol a régi Genesis és a Yes közt helyezkedik el. Utóbbira leginkább abban hasonlít, hogy az énekes hangjának megszokása némi időbe telt részemről, előbbire meg körülbelül mindenben. A szóban forgó "Ever" 1993-ban jött ki, tehát nem épp korai mű - mi több, az énekes ekkor már túl volt a "kilépek, és magam mögött hagyom az együttest, ááá, inkább mégis visszajövök" című kötelező körön. Korábban már írtam erről a lemezről, és arról, hogy '95-ben, húszéves és egy hetes koromban haverok tukmálták rám a kazettát, hogy ne depizzek azon, hogy ejtett a barátnőm, hallgassam inkább ezt. Azóta is hálás vagyok nekik. Érdekes egy nyár volt az, sok kellemes emléket őrzök róla, de ez a lemez az egyetlen dolog, ami ma is az életem része ezek közül!
Szigligetet tessék elképzelni, egy parasztház padlásterét egy nyári éjszakán, ahogy a teljes csendben megszólal ez a dal a magnóból! De lehet, hogy Budaörs volt, és egy walkman. Mindenesetre a kazettán nem ugyanabban a sorrendben szerepeltek a dalok, mint a később megvásárolt CD-n, sőt, az első szám konkrétan hiányzott róla, úgyhogy a második nótával, a Fading senseszel kezdem a bejegyzést. Ahogy írtam, az énekes hangját kicsit szoknom kellett, de nagyon tetszett, hogy a progresszív jelző ellenére nem fulladt virgázásba minden. Minden korrektül meg volt hangszerelve, minden szépen szólalt meg, de mindig a dal volt a lényeg. Persze 2:56-tól azért elkezdődik a hangszeres bemutató, de nem erőszakosan, csak finoman jelezve, hogy ez itt nem egy háromakkordos punk együttes (amivel amúgy nincs semmi baj, csak ez itt nem az). Mániám, hogy nem mindegy, hogy hol hallasz egy zenét először: milyen körülmények közt, milyen történések közben/után... Azt kell mondjam, hogy ez a darab csodálatosan illeszkedett 1995 nyári estéihez! Remekül lehetett rá buszozás helyett gyalogolni, és közben a világ nagy dolgain elmélkedni. És ez a buszozós dolog nem gúnyolódás: akkoriban a kedvenc zenéimet esténként a városban járkálva hallgattam, ami egyfajta intim kapcsolatot hozott velük létre. Lehet, hogy otthon a HIFI-toronyból is jól szóltak volna, de így jobban oda tudtam figyelni rájuk.
A következő dal (Out of Nowhere) igazi progresszív(nak mondott) ugrálással kezdődik: kevés hang oda-vissza-oda-vissza... aztán elkezdődik a Queentől a Now I'm here. Na jó, csak érintőleg, de egyből az jutott eszembe róla :) A refrén nagyon tetszik, akárcsak a gitár és billentyű összjátéka, de messze nem ez a kedvenc dalom, úgyhogy ugrunk!
A Further Away csilingeléssel kezdődik, fuvolaszót hallunk - remek lemezkezdés lett volna! -, aztán elindul a gitár. A pergődob hangzása nem igazán jön be, de a hangszeresek egyre jobban odateszik magukat, ahogy halad előre a dal. Néha egyszerű dolgokat játszanak, aztán mintha szétesni készülnének, aztán megint összeállnak. Lehetne elemezni a ritmust, de jobb szeretem az egészet inkább átélni! Azt külön imádom, ahogy 7:53 után hirtelen egyfajta mini katarzissal ér véget a szintetizátorszóló. Aztán lelassulunk: egyre messzebbről szól valami orgona, talán egy város hangjait halljunk, és megszólal az akusztikus gitár, a billentyűk pedig megint csilingelnek. Mintha egy napfelkeltét néznénk, legalábbis bennem mindig ezt az érzést keltette. De még mielőtt elaludnál az ébren töltött éjszaka után, egy nagyívű - de szerencsére nem malmsteenkedő - gitárszóló jön. Nagyon szeretem a gitárrészeket ezen a lemezen! Nincsenek tönkrevirgázva; a gitáros sokszor ismétlődő patterneket játszik, és csak ki-kitör belőle egy-egy gyorsabb futamba, de soha nem nyomja el a többi hangszert.
A Leap of Faith nem csak a lemez legjobb dala, hanem úgy általában az egyik kedvenc zeném. A bevezető zongorarész elképesztően hangulatos - nem bonyolult, de hatásos! Az előző számok mindig lefelé húztak hangulatilag, míg ez végre elkezdett felemelni. Még nem érkezett el a boldogság, de már jobban vagy, mint előtte. Talán van értelme az életnek, talán visznek valahova a döntéseid - ez pontosan az a fajta érzés volt, amire akkor, az elég fájdalmas szakítás után szükségem volt! A 3:20-kor kezdődő szintetizátor "patch" hatalmas kedvencem, több saját magamnak barkácsolt zenében használtam valami nagyon hasonlót. A gitár jobban elereszti magát, mint eddig: átmegy kicsit öncélúba, de 4:13 után hirtelen megint a harmónia részévé válik. Utána megint progresszív reszelés következik, de kell is, mert növeli a feszültséget - amit aztán további szólók enyhítenek. Egyfajta húzd meg - ereszd el játékot űznek a zenészek, 6:04-től pedig a kedvenc gitárszólóm kezdődik. És a dal végére hirtelen elkezd minden ellazulni! Te is megnyugszol, kiengedsz, ...
... és már el is kezdődött az utolsó dal, a Came Down. Számomra ez volt az a pont, ahol még emlékeztem arra, hogy mi minden rossz történt velem, hogy hol vagyok lelkileg, de már tudtam, hogy nemsokára jobb lesz, mert tudom, hogy ez az a hely, ahol lennem kell. Nem meglepő módon a szöveg is erről szól, legalábbis én ezt hallottam ki belőle. Van a lemezen pár kisebb zenei katarzis, de ez _az_ igazi, a teljes hangulati megtisztulás! Egyszer már írtam is róla itt a blogban, hogy évtizedek után is ugyanilyen hatással van rám.
Nem tudom másképp leírni: akárhányszor hallgattam meg a kazettát, a végén soha nem ugyanott voltam lelkileg, mint amikor elkezdtem. A jó lemezek ilyenek, és ez nem egyszerűen a számok jól eltalált sorrendjéről szól: egy átlagos konceptalbumnak nem feltétlenül van ilyen hatása rám - és nem is kell, hogy legyen. Vannak lemezek, melyek felkavarni akarnak, vannak, melyek elgondolkoztatni - ez pedig megnyugtatni, megtisztítani. Persze 28 évvel ezelőtt nem tett egymagában és azonnal rendbe, nem ettől lettem mosolygós a magányos depizés helyett, de sokat adott lelkileg. Valószínűleg a bejegyzést olvasóra nincsen ilyen hatással, de mégis, aki épp nincs jó passzban, hallgassa meg néhányszor, hátha segít! De mindenképpen este, mert ez esti zene: nem napközbeni, és nem is háttérben hallgatós!
* Egyébként volt már hasonló bejegyzésem, Vince Neil szólóalbumával kapcsolatban, de míg az "csak" egy nagyon jó lemez, ez itt fontos része volt az életemnek. Volt pár ilyen, nem tudom, érdekel esetleg valakit?
Ez megy most