Annyiszor írtam már a Sky Channel lakótelepi kábeltévén megjelenéséről, hogy aki rendszeresen olvassa a blogot, tudja, hogy (pop)kulturális értelemben mennyire fontos idők voltak számomra '87 utolsó és '88 első hónapjai. Egyrészt akkor tanultam meg angolul, ami  nem volt haszontalan dolog (bár egy csomó alapvető szót már ismertem a ZX81 és a C64 BASIC-jéből), másrészt hihetetlen mennyiségű új zene omlott ránk hirtelen. Akkoriban a rádióban ugyan már bőven játszottak "nyugati" zenéket - és nem csak a Poptarisznyában, a kívánságműsorban, meg a magnósoknak szóló esti adásokban, hiszen nyaranta már Pesten is fogható volt a Danubius Rádió - de mégis, ott általában csak a legnagyobb slágerek mentek, vagy azok, amiket a szerkesztő szeretett. Itt viszont egyre csak jöttek és jöttek az új klipek: ismert nevek, akkoriban ismertté váló nevek, na meg olyanok, akikre már senki nem emlékszik. Nem mintha a zenék többsége tetszett volna (bár akkor még nem voltam rókker, az átlagos pop nagy része nem jött be), egyszerűen csak a tény, hogy valós időben láttuk a nyugati világot, különleges volt.

Akkoriban a Sky-on rengeteg zenei műsor ment, gyakorlatilag az adásidő felét ilyenek tették ki. Két program kiemelkedett ezek közül: szombat délutánonként volt a Nescafe UK Top 40, vasárnap pedig a Coca-Cola Eurochart Top 50. Bár nyilván sok átfedés volt köztük, nem teljesen ugyanazok a zenék mentek bennük: utóbbiban sok volt az europop, a francia és hasonló "kontinentális" zenék (egyszer még Csepregi Éva is felbukkant a "Clap Your Hands for Mikhael Gorbachev" című számmal!), előbbiben viszont inkább brit bandák nyomultak, sokszor mindenféle számunkra ismeretlen stílusban. Ebben a bejegyzésben viszont nem stílusokról szeretnék megemlékezni, hanem olyan dalokról és/vagy előadókról, melyeket/akiket akkoriban nagyon nyomtak, de aztán eltűntek.

Az "Előregyártott Rügy" zenekar eme klipje igazán passzolt abszurd hangzású nevükhöz! Akkor még nem tudtuk, hogy mi az, hogy "WTF", de éreztük :)

Asszem, az Aztec Camerától csak ezt az egyetlen dalt ismerem. Bár tényleg fülbemászó darab, az énekdallamot valószínűleg a zongora billentyűit egyetlen ujjal ütögetve találák ki, kerülve a túl nagy ugrásokat és egyéb komplikációkat.

Ez meg tökre olyan, mint egy Erasure szám, nem? Mondjuk főleg azért, mert az is, csak itt nem ők adják elő. Egy évvel korábban az eredeti nem volt sikeres, ez viszont valamiért bekerült a top 10-be.

'87 végefelé már nem volt ismeretlen a rap itthon, de az európai slágerlistákon még inkább csak érdekességként lehetett találkozni vele, úgyhogy eléggé felkészületlenül ért bennünket a fentebbi darab. Világosnak tűnt, hogy vicceskedésről van szó, de miért, meg kinek? Ma már persze tudom, hogy a Beastie Boys-t parodizálták, csak az amerikai srácokról akkor még nem hallottam. Egyébként érdekes a kék hajú gitáros, akit lelőnek, ő ugyanis John Deacon, a Queen basszusgitárosa! Ami azért vicces, mert Beastie Boys-éknál a nagyhajú gitáros Kerry King volt a Slayerből. Ezek a rockzenészek valahogy mindig jóban voltak a vicces reppes fiúkkal!

Na ragozzuk túl: erre a számra csak azért emlékszem, mert a klipben szerepelt két szép csaj. Az viszont megdöbbentett, amikor az előbb rágugliztam, hogy a nyüzüge szépfiú énekes korábban Aretha Franklinnek és George Michaelnek írt slágert, később pedig Eric Clapton lemezein producerkedett.

Ezt a dalt mindig is tinglitanglinak éreztem (bár a gitárszólója jópofa), de akkoriban sokat játszották. Az azóta eltelt 30+ évben viszont szerintem csak egyszer hallottam a tévében, valami gyógyszerreklám alatt.

A zenei paletta teljesen átellenes oldaláról érkezett a Beat Dis. Monoton elekronikus alap, hangok, zörejek és szövegek összevágva innen-onnan. Brrrr. Ilyesmit talán egyszer hallottam addig: a Pump up the Volume-ot, amit valamiért a magyar tévében is gyakran lehetett látni (talán az űrhajós klip miatt). Egy részét később mégis megszerettem, amikor a világ legjobb C64-es játéka, a Last Ninja 2 egyik szintjéhez, khm... kölcsönvették a dal részleteit.

Ezzel a dallal viszont végképp nem tudtam mit kezdeni. Csak megy, csak megy, csak megy, és semmi nem történik! Oké, van benne gitár- és zongoraszóló, de ez elég karcsú. Bár a korábban divatos italo disco és a Modern Talking se volt egy kimondott Rahmanyinov, úgy éreztem, hogy egyre monotonabbak lesznek a zenék, és nem örültem ennek. 

És egy olyan dallal zárnám a bejegyzést, melynek előadója nem kimondottan tűnt el, sőt, később lett egy igazán hatalmas slágere is (amit Prince írt), de erre a számra szerintem csak kevesen emlékeznek.

Kíváncsi vagyok, hogy ezen dalok közül ki hányat ismert vagy kedvelt! Érdekes, hogy a heti slágerlisták első 3-4 helyén levő számokat (Heaven is a place on Earth, Always on my Mind, Ásót visz a Laci, I think we're alone now) ma is rendszeresen hallani a rádióban, ezeket a fentebbi dalokat viszont alig ismerik az emberek. Pedig lehet, hogy csak pár ezer eladott lemez volt a különbség köztük.