Nem tudom, honnan ered a "tornyos falu" elnevezés, de annak idején apuék Martonvásárt emlegették így, ahonnan a család apai ága származik. Emiatt a családi kapcsolat miatt ez volt az a hely, ahol én, a városi gyerek szembesült a városinál erősebben csordogáló falusi élettel, miszerint baromfiudvar, csirkevágás, kapálás, szüret, házi borokkal teli demizsonok, no és persze pottyantós budai az udvar végében. Imádtam a helyet, persze lehet, hogy elsősorban azért, mert jó volt dédiékhez lemenni, és "Csokis nagypapival" is főleg ott találkoztunk. Dédnagymami ráadásul valami olyan isteni húsleveseket és sütiket csinált, ami bőven megérte a végtelennek tűnő harminckilométeres utat a Trabant hátsó ülésén. És akkor a látogatás végén hazavitt házi málna- és egresszörpről még nem is beszéltünk :) De az érdekes illatú, kicsit szúrós modorú, de nagyon kedves dédik ölelése is hozzátartozott az egészhez, és a látszat-kapálgatás a veteményes környékén (gondolom anyuékat eléggé zavarhattuk a valódi kapálás közben:) vagy a málnaszedés is inkább bulinak tűnt, mint házimunkának.

Naszóval Martont imádtam, inkluzíve Nagypapi vonathoz kísérését a nap vége felé. Így utólag nem tudom, milyen logikával jött vonattal, hiszen volt neki kocsija is, de tény, hogy a mozdonyokat én leginkább ott ismertem meg, miközben vártuk a Fehérvárra menő személyt.

Aztán volt még egy klassz dolog Martonban: a Kastélypark. Ez egy hatalmas, csodálatosan gondozott arborétum, egy kimondottan nem "magyaros" kastéllyal:

Nem is kicsit valószerűtlennek tűnt ez a csodapark egy "faluban", úgyhogy volt bennem egyfajta büszkeség, hogy a családom olyan helyről jön, ahol a település kellős közepén egy ilyen klassz hely van. És amikor énekórán tanultuk, hogy Beethoven is többször időzött itt, szerintem én voltam az egyetlen az osztályban, aki tudta, merre van ez a hely.

Mivel ma nagyon szép időnk volt, azt javasoltam Riannának, nézzünk le ide. Meglepő módon ő még nem hallott a Brunszvik-Dreher kastélyról, úgyhogy duplán örültem a kirándulásnak - imádom a kedvenc helyeimet számomra fontos embereknek megmutatni :)

Mostanában számos csalódás ért, de a martonvásári kastély kertje nem okozott ilyesmit: gyönyörű volt, csatangolásra csábító. Persze a szikrázóan jó idő is hozzátett a hangulathoz, de azért az látszik, hogy erre a kertre az ötvenes évek eleje óta a Tudományos Akadémia vigyáz. Ami megdöbbentő, hogy milyen kevesen tudnak a létezéséről, pedig igazán nincs messze a fővárostól, és a belépő se vágja a földhöz az embert!

Igazából mintha nem is Magyarországon járnánk, hanem valami Jane Austen-regény díszletei közt. Hiszen a kétszázsok éve eredetileg földszintes barokként épült, de a XIX. század végefelé neogótikussá átépített kastély se tipikus magyar földön, és a park közepén levő tavat körbeölelő kert is angolkert. Szerintem napsütéses hétvégéken elsőrangú kirándulási cél, mindenkinek ajánlani tudom!