A napnyugta az elmúlás egyik szinonímája, mégis: valahogy az emberek szeretik a naplementét. Talán mert általában akkor már túlvannak a nap nehezén, talán azért, mert ilyenkor lehet a legszebb színeket az égen látni?
A minap mindenesetre olyan szép volt az ég, hogy a postára menet a buszról leszállva megakadtam, és vagy tíz percig csak felfele bámultam. Közben az iPodból az IQ "Came down" című száma szólt, melynek hangjai valami félelmetesen rímeltek az ég színeire. Vagy talán csak az én hangulatomra?
Mindenesetre a szám végére valami olyan katarzis-érzetem lett, hogy úgy éreztem, rakéta nélkül is ki tudnék lépni a galaxisból. Nem volt semmi közvetlen okom rá, mégis úgy éreztem, hogy van értelme az életnek. Normális esetben ugyanis ez az én nagy problémám: a mindennapok és mindenhónapok zűrzavarában nem találom azt, miért is kell azokat végigcsinálni. Most se találtam meg, de egy olyan megnyugtató érzés kerített hatalmába, mely azt sugallta, hogy valahol, valami igenis van az egész mögött. Ez nem vallásos áhitat volt, nem valamiféle megtérés pillanata; inkább mintha egy pillanatra szinkronba kerültem volna a Világmindenséggel.
Jó érzés volt. Talán mindenkinek gyakrabban kellene naplementét néznie tévé helyett, és talán másnak is ilyen jó zenéket kellene hallgatnia közben?
Ez megy most