A múltkor már írtam arról, hogy Berlint kiskoromban a vasúti viaduktok városának képzeltem, és hogy ebben van is valami. Ennek legszebb példája azonban nem a Stadtbahn, hanem az U1-es metró Möckernbrücke állomás körüli szakasza:

A képet a Landwehrkanal csatornán úszó városnéző hajóról készítettem erről a szokatlan többszintes csomópontról: a víz felett gyaloghíd, felette a metró, alattunk pár méterrel pedig az észak-déli S-Bahn alagút - amit persze nem láthatunk ;) Egy ideig még cifrább volt az összkép, mert a gyalogoshíd helyén az Anhalter Bahnhof pályaudvar nagyvasúti forgalma haladt:

Persze amikor ez a kép készült (valamikor kicsivel 1902 - a metró elindulása - után), akkor ez az S-Bahn még nem létezett, hiszen az alagutat csak 1939 őszén nyitották meg. Az Anhalter Bahnhofot viszont - mivel a terület a nyugati szektorokhoz tartozott, ahonnan csak minimális távolsági forgalom indult ebbe az irányba - 1952-ben bezárták. Sajnos a második világháború a háttérben látható házat is elsöpörte, pedig érdekes megoldás volt, ahogy a metró áthaladt a homlokzatán! A csatorna feletti magasvasúti résznek nem tudtam ellenállni, körülbelül fél órát álltam az esőben, hogy ezt a kétperces videót elkészítsem, a lehető legtöbb szögből megörökítve a hosszú sárga szerelvényeket:

A magasvasút magyar szemnek idegen, nem városba való, de a XIX. század végén még nem volt természetes a földalatti vasutak építése. A dolgokat jelentősen leegyszerűsítve: a század második felében Werner von Siemens elsősorban azért fejlesztette ki a villamosvasutat, mert tudta, hogy a fejlődő Berlin a gőzmozdonyos vontatást el fogja utasítani a városi tömegközlekedésben - márpedig ő ebben komoly gazdasági lehetőséget látott. Ugyanekkor a berlini hatóságok attól tartottak, hogy a földalatti vasutak kárt tehetnek a messze nem tökéletes talaj ellenére létrejött egyensúlyban - és a közművekben, beleértve a csatornákat. Siemens eredetileg az előkelő Leipziger Strasse-ban szerette volna megépíteni magasvasútját, ez  az ötlet viszont a helyieknek nem tetszett, a nyomvonal így végül a városmag hátsó udvarába került (mintha nálunk a 4/6-os a Nagykörút helyett az Orczy és Fiumei úton menne). Ez lett a mai U1 Gleisdreieck - Warschauer Strasse közti szakasza, a berlini keskenyprofilú metróhálózat törzsvonala.

Ironikus módon a vonal folytatása az akkor még önálló Charlottenburg-on haladt át, melynek vezetése viszont a magasvasútról nem akart hallani, úgyhogy ott lementek a föld alá. Ekkora már gyakorlatot szereztek az építők ebben a műfajban is - többek közt a budapesti Kisföldalatti megépítése révén. A fentebbi képen Möckernbrücke állomás látható, feltételezhetően az átadás előtt, előtérben a Landwehrkanallal.

Ma a környék kicsit másképp néz ki: a metróállomást még a 30-as években újjáépítették, a tulajdonképpeni Möckernbrückétől (alul a korlátja látszik) keletebbre. Aztán mégegyszer átépítették, a hatvanas években. Ráadásul a világháború a magasvasútnak ezt a szakaszát sem kímélte, így a pálya sem a régi - akárcsak a házak a háttérben. Szintén új az állomás csarnokától jobbra látható, csatorna feletti fedett gyalogoshíd, ami az U7-es metróvonal 1966-ban megépült állomásához vezet, mely a csatorna másik oldala alatt van.

És ha már a régi és új Berlin különbségeiről szó esett: a Technikai Múzeum (Deutsches Technikmuseum) teraszáról jól látszik, ahogy egy körülbelül 100-120 méter széles zöld "zárvány" halad a belváros felé, párhuzamosan az egykori vasúti híd helyén álló gyalogoshíddal. Ahogy az sejthető, ennek helyén voltak annak idején az Anhalter Bahnhof vágányai és kiszolgáló létesítményei. Mi több, a direkt meghagyott spontán vegetációban még fellelhetők a peronok maradványai: