Régebben külön bejegyzéseket készítettem azokról a sétáimról, melyeken turistaként próbáltam rácsodálkozni a városra. Ezt a dolgot aztán elengedtem, de most megint valami hasonlót csináltunk Mariannal, amikor jegyet vettem egy esti sétakörre az itt nemrég bemutatott Gróf Széchenyi nosztalgiahajóra.
Bár a hajó belülről se csúnya, nem sokat tartózkodtunk az utastérben, hiszen kétoldalt és elöl is volt terasz, ahonnan az alkonyatban gyönyörködhettünk. Ráadásul kivételesen az időjárás is a mi oldalunkon állt.
Régen közvetlen irányítás helyett ilyen telegráfokkal instruálták a hajó mélyén dolgozó gépészeket, hogy mekkora teljesítményt adjanak és melyik irányba. Ez a konkrét telegráf persze szerintem már nincs bekötve, legalábbis a karja sose mozdult el a képen látható állásból - de így is jól nézett ki a naplementében! Ha valakit érdekelne, hogyan működött ez a telegráfos "távirányítás", ennek a videónak az első 25 másodpercében megfigyelheti egy másik hajón.
Gyerekkorom mentális térképén a pesti belváros körülbelül az Erzsébet hídnál ért véget, onnan délre minden szürke volt és omladozott. Már úgy értem, hogy szürkébb volt és jobban omladozott, mint északabbra. A Váci utcában például autók jártak, és a Vásárcsarnokba is vásárolni jártak az emberek - turista leginkább akkor járt ott, ha eltévedt. A Közgáz épülete persze akkor sem volt csúnya, de a Közraktár(ak) kimondottan barátságtalan látvány volt. Most meg akkora benne az élet, hogy egy ideig a NASA központja is ott volt, már, ha a hihetünk a Mentőakció című filmnek :) Épületként nem tetszik a Bálna, de így este azért irtó jól néz ki!
A Közraktárral szemközt a budai oldal a Műegyetem épületei miatt városiasabb volt régen is - a Ch épület (és a mellette álló bérház) viszont igazán visszakaphatná a kupoláját, hogy szebb legyen az összkép!
Közismerten imádom a hidakat, és örülök, hogy esténként ki vannak világítva, bár kicsit furcsa, hogy milyen hamar lekapcsolják a fényeket, múlt pénteken például este 11-kor már sötétek voltak. Szerencsére a hajózáskor még bőven égtek a lámpák. Klassz, ahogy a hidak alatt átérve hirtelen kitárul a látótér!
Két órát voltunk vízen, és a Lánchídhoz érkezés sajnos azt jelentette, hogy az út végéhez értünk. Minden budapestinek alanyi jogon kellene járna, hogy időnként megnézhesse a várost így, innen, ilyen fényviszonyok közt - szerintem utána sokkal jobban megbecsülnék, hogy milyen szép helyen élnek! És mindegy, milyen hajóról, a lényeg, hogy onnan, ahol se autók, se buszok, se biciklik nem járnak...
Mivel a 77 méter hosszú, tehát picinek nem mondható hajó tele volt utasokkal, bent nem nagyon fotóztam, de ezt a lépcsőt meg kellett örökítenem. Mini Titanic érzete volt, a jó értelemben: vártam, hogy mikor bukkan fel Kate és Leo :)
Amikor felszálltunk a hajóra, még csak lefelé ment a nap, a Margit hídnál forduláskor már elbújt a hegyek mögé, aztán ahogy a MüPa mellől elindultunk vissza északnak, megérkezett a "kék óra", és valami elképesztően jól nézett ki a város. Ez csak hajóról láthatja az ember!
Mikor partra szálltunk, már teljesen sötét volt, de rendesen fel voltunk dobva az élménytől - és a városnéző hajók számát nézve aznap este pár ezer további turista is hasonlóan érezhette magát...
Ez megy most