Van az a szokásom, hogy szeretem felkeresni gyerekkorom nyaralásainak színhelyét szezonon kívül. Igaz, egyelőre talán túlzás "szokásnak" nevezni, hiszen összesen kétszer csináltam ilyet: egyszer több mint hat éve Balatonszemesen, egyszer pedig most, Balatonföldváron - de valahol el kell kezdeni, nem?
Meglehetősen kicsi voltam, amikor apai ági nagyimmal itt nyaraltunk a hetvenes évek második felében - még anyuék se teljesen biztosak benne, pontosan mikor volt, csak hogy többször is. Az határozottan rémlik, hogy imádtam a kikötőt, illetve hogy egyszer mise közepén betrappoltam a vasútállomás mögötti templomban az oltárig, ahol hirtelen megilletődtem a sok embertől, és visszafutottam nagyihoz, aki hátul, a bejáratnál állt, majd elmagyaráztam neki, hogy "szól a rádió, az emberek meg énekelnek". Ezen túl valószínűleg itt láttam először lovat élőben (addig csak felvágottként tévében), el is neveztem "nagycsacsinak", mert szamarat már láttam, ez meg nagyobb volt annál. Elsősorban ilyen másodkézből kapott saját élményeim vannak, amiket nagyi és apuék meséltek vissza nekem; ettől még furábbak, meseszerűbbek ezek a régi nyaralások...
A kikötő nagyobbként maradt meg az emlékeimben, mint a többi, amit a Balaton körül láttam, és jogosan, mert akkora, hogy még saját szigete is van. Valahonnan innét indulhattunk hajókirándulásra...
... a túlpartra, a fenti panoráma bal felét kitöltő Tihanyba. Odafelé valami öreg hajóval mentünk, visszafele pedig katamaránnal, ami olyannak tűnt számomra, mintha űrhajó lett volna (bár olyanból akkoriban szerintem még csak az Oriont ismertem). Persze ezek a hajók ma is modernnek néznek ki; sajnos azóta se utaztam velük. A kép jobb szélén a kikötő mólóinak vége látható; már nem emlékszem, melyik oldalon húztak az árbócra piros, fonott kosárra emlékeztető gömböt vihar közeledtekor, de ha megtették, az mindig izgalmas volt, mert rendszerint rakéta fellövése követte: sárga, ha közepes riasztás volt, és piros, ha súlyos. Ez a lövöldözés egy kisgyerek számára maga volt a kaland - de valószínűleg mindenki másnak is hatásos figyelmeztetés lehetett, mert hangja is volt, nem csak vizuálisan tájékoztatott. A mai villogókat vagy nézed, vagy nem, de akkoriban ha durrant valami (körben a parton több helyen), akkor automatikusan felnéztél, és ha esetleg már nem tudtad elkapni a rakéta színét, akkor is megkerested, hol áll a kosár az árbócon. Valószínűleg a rakéta és a villogók együtt lennének igazán hatásosak, csak - gondolom - ma már fontosabb az, hogy semmi zaj ne zavarhassa meg a motorjukat túráztató, esetleg az autórádióból hangos muzsikát üvöltető nyaralókat.
És ezzel el is érkeztünk ahhoz a dologhoz, aminek a bejegyzés címe köszönhető: hogy most semmi ilyen (anti)civilizációs behatás nem ért. Vége a szezonnak, a strandok bezártak, csak fiatalokból álló csoportok, illetve idősebb házaspárok sétáltak a part környékén. A büfék 90%-a és a nyilvános vécé is zárva volt, hajók se érkeztek/indultak, és parkolóhelyből is szinte csak üreset talált az ember. Fura volt mindez a kellemes napsütésben - nyilván teljesen más volt a hangulat, mint nyáron, de a téltől, a befagyott víztükör idejétől is jelentősen különbözött. A képen látható sorompó egyébként kulcsélmény színhelye: itt, illetve az állomás másik végén levő társánál kellett (állítólag) megvárni a vonatot, ha épp erre jártunk nagyival. Itt még csak a fényjelző piros "kacsintgatása" és a "naaagy, zajos valami" átrobogása számított, a Nohabot és a Szergejt egy vagy két évvel később, a szemesi sorompónál tanultam meg megkülönböztetni...
És ha már a parkolóhelyeket említettem: az egyiken állt ez öreg jószág - ha valaki nem ismerné fel, ez egy Warszawa, azaz a jó (?) öreg GAZ M-20 Pobeda/Pabjéda/Победа lengyel licenszváltozata, abból is a lépcsőshátú verzió. Úgyis rég volt oldtimeres bejegyzés, befér ide ez a kép! A bejegyzés konklúziója pedig az, hogy a Balaton ilyenkor is klassz hely, és ha valakit nem zavar, hogy alig van működő étterem, akkor sokkal jobb kikapcsolódásra, mint máskor :)
Ez megy most