A cím nem szimbolikus, hanem egészen konkrét: egyik délután rámjött, hogy vízre szálljak - nem azért, mert dolgom volt a Duna környékén, hanem mert hajóhiányom volt. Erősen borult befelé az ég, de ez nem tántorított el, sőt, reméltem, hogy az időjárás még hozzá is ad az élményhez valamit.

És tényleg adott :) Amikor elkezdtek ennyire összeállni a felhők, gyorsan átültem a fedett részre, így csak kicsit áztam meg, amennyire az eső bevert a sátortető alá.

Biztos volt utastárs, aki nem értette, mit fotózgatok ilyen lelkesen a félhomályban, de nem annyira a panoráma érdekelt, ...

... hanem inkább az a vészjósoló hangulat, ami ráült a városra. Egyébként nem tartott sokáig az egész, visszafele jövet már a napot is látni lehetett.

Rómaifürdőig nem akartam volna felmenni, ezért a Jászainál kiszálltam, és megvártam egy lefelé tartó D12-est. Míg megjött, azon gondolkodtam, vajon szálltam-e itt hajóra a nyolcvanas évek óta; akkoriban egyik nagyinkkal minden nyáron legalább egyszer innen mentünk át a szigetre egy-egy olyan Ikarus-alkatrészekkel szerelt kockahajóval. Az az út persze nem volt olyan izgalmas, mint egy kör a Petőfi gőzössel, de az '83 után már nem járt; élmény-pótlásként néha felmentünk Szentendrére valamelyik Moszkvával, mert ahogy a régiek mondták: hajózni muszáj!

Itt már egy váci vízibusszal csorgok visszafelé: az ablak még nedves az esőtől, de a nap fénye itt-ott már áttöri a felhőket.

És mire a két part közt ide-oda "pattogva" leértünk a Petőfi térre, már alig látszott nyoma annak, milyen csúnya (értsd: vadul gyönyörű) fellegek alatt mentünk felfelé egy órája se...