János bá' öreg bútordarab volt a villamosüzemnél. Kezdő járművezetőként még sokéves tervek mondták meg neki, milyen lesz a szebb jövő, miközben telente halinacsizmában vezette a tuját az ajtó nélküli, nyitott peronon állva. Ilyen teleken csak akkor volt melege, amikor a kalauzlány a végállomáson csókot adott neki. Ugyanez a kalauzlány később a felesége lett. Három gyerekük volt, később nyolc unokájuk is. Aztán hat évvel ezelőtt elvitte az asszonyt a trombózis. János bá' azóta csak munkájának élt, de egy nyugdíj előtt álló villamosvezetőnek ez nem valami fényes távlat, pláne, hogy már semmilyen tervek sem ígértek szebb jövőt neki. Bizonytalannak érezte magát; már nem szeretett utasokat vinni, sokkal jobban élvezte a műszaki hibás, vagy éppen javítás után levő tuják vezetgetését. Most is egy ilyet kellett átvinnie Észak-Pestről Dél-Pestre.

Az újpesti hajnalok nyirkosan csípősek tavasszal; János bá' fázósan húzta szorosabbra a sálat a nyakán. Régen is ugyanebből a remizből indult mindennapi útjára a recsegő-ropogó, faborítású, imbolygó futású kocsikkal. Mennyivel kényelmetlenebbek, primitívebbek voltak azok annál a cseh négytengelyesnél, amivel a lakástól idáig jött! Például nem volt bennük fűtés. Igaz, ebben a villamosban, amit most át kell vinnie Ferencvárosba, sem volt. Öreg csotrogány ez - akárcsak ő. Nem tudta, mit keresett ebben a remizben ez a régiség, de végül is magáról sem tudta ugyanezt.

Gépiesen tekergette a menetszabályzó kart, mellyel ő mondta meg az alatta-mögötte elhelyezkedő sok-sok tonnának, hogyan viselkedjen. Ez még majdnem ugyanolyan érzés volt, mint a fiatalkori villamosokon annak idején. Ez a kocsi egyébként már létezett akkor, amikor villamosvezető lett. Tizenhat éves volt, amikor először láttott ilyet - vidéki gyerekként a Duna-parton -, és rögtön tudta, hogy ez lesz a hivatása. Akkor még valaki volt a villamosvezető, nem köphette le akármilyen kis ágrólszakadt suhanc a kisablakon keresztül, mint manapság. Akkor úgy érezte, ő mozgatja a várost, és ha ezt nem kellően ügyesen teszi, leáll az élet - és az emberek is hasonlóan éreztek: tiszteletben tartották őt, hiszen ő vitte őket iskolába, munkahelyre, temetőbe, kórházba, a rokonokhoz, vagy éppen haza.

Nagyon megváltozott a világ azóta: akkor még bárhonnan el tudott bárhova jutni vaskerekű járművével, most pedig ebből az irányból csak úgy tudott Pesten a megfelelő irányba továbbmenni, hogy előbb átment Budára. Bánfalvy bácsi, hajdani oktatója valószínűleg a földhöz csapta volna szárnyaskerekes tányérsapkáját, ha látta volna, hogy ennyit kell feleslegesen zötyögnie "rossz felé", hogy végre visszafordulhasson a neki tetsző irányba, pusztán azért, mert valahol fent valami közgazdász eldöntötte, hogy spórolni kell a váltókkal. Annak idején a folyamatos közlekedés volt az elsődleges, most viszont néha úgy érezte, a főnöke nem is érti, miért kell két továbbképzés és három meeting közt néha azokkal a "nyavalyás villamosokkal" is foglalkoznia. Mintha nem azért lenne az egész cég, hogy a villamosok elszállíthassák az utasokat! János bá' semmit sem értett a változásokból, de tette a dolgát, mert annak idején erre tanították. Ő csak a villamost irányította, a világ pályájának váltóit más állítgatta.

Közben azon gondolkodott, mit fog majd csinálni két hónap múlva, amikor nyugdíjba küldik. Az egészségével nem volt gond, különben nem is maradhatott volna "tengelyen", ahogy mondani szokták, de mit kezdjen az asszony nélkül? Mit fog csinálni, ha nem köti a szigorú munkarend, mely egész életében megszabta, mikor mit csinálhat?

Megzörrent a rádió. Igen, ma már ilyen is van a villamosokon! Annak idején a kalauz a főbb csomópontoknál elhelyezett tekerős telefonnal tudott beszélni a menetirányítóval, most pedig a diszpécser bármikor rá tudott szólni a központból a vezetőkre.
-Három-kilencvenkettő-nulla, a Thököly kiágazó váltó szabad és járható a Baross tér irányába!-hallotta a távoli hangot. János bá' felvette a beszélőt, és beleszólt:
-Baross tér? Nincs nekem arra semmi dolgom!
Közben azokra az időkre gondolt, amikor a Kelenföldi pályaudvar és a Keleti között ingázott a tizenkilencesen, és csak a Baross téren tudott találkozni feleségével, aki akkoriban legtöbbször a Közvágóhíd felé járó huszonhármason szolgált. Mennyit számolgatták, hogy olyan meneteket járhassanak, hogy egyszerre legyenek a végállomáson, és milyen sokat jelentett kilépni a napközbeni taposómalomból pár perc erejéig!
-Három-kilencvenkettő-nulla, a Thököly kiágazó váltó szabad és járható a Baross tér irányába!-mondta ismét a rádió. János bá' vállat vont. Nem arra volt dolga, de ha a diszpécser azt mondja, hát arra fog menni.

Hangos csikorgással kanyarodott a Thököly útra. Az itteni sínt már hosszú ideje nem használták, így rozsdás volt és koszos, a jármű rángatózva tudott csak haladni. A villamos ugyanis - a közhittel ellentétben - nem csak a felsővezetékhez van kötve, de a sínnek is megfelelő állapotban kell lennie ahhoz, hogy létrejöjjön az áramkör, ami hajtja. Mivel a rozsdás sín nem jó vezető, hatalmas kék és sárga szikrák ugráltak mindenfelé a vaskerekek alól. A még viszonylag üres úton az autósok ijedten próbáltak lemaradni, hogy biztonságos távolságot tudjanak tartani a mennykövet szóró sárga síndöcögénytől. Egy tüzet köpködő villamos - ilyet se láttak még!

János bá' továbbtekerte a kart, és a villamos nekilódult. Nem tudta, mi ütött belé, de valami arra késztette, hogy egyre magasabb fokozatba kapcsoljon. A villamos zörögve ugrált az elhanyagolt vágányon, és hatalmas felhőként verte fel maga köré a sín mellé beragadt port és koszt. Mert hát ebben a városban nem szokták tisztítani a nem használt dolgokat (sem), mert mindig és mindenen spórolnak. Heti két locsolókocsizással tiszta maradhatott volna a villamospálya, de úgy látszik, ez senkinek nem volt fontos.

Egyre gyorsulva robogott el a Cházár András utca sarkán álló templom mellett. Mögötte a Thököly út teljesen eltűnt a porfelhőben, de nem lett sötét, mert a kerekek alól szóródó szikrák kékes fénye bevilágította a környező házak öreg falait. János bá' még feljebb kapcsolt. A motorok sivításától már nem hallott semmit, de ez nem érdekelte, mint ahogy az sem, hogy a felvert por csípte a szemét. Könnyezni kezdett, félig a por miatt, félig azért, mert ifjúsága jutott eszébe. Valószínűleg a fél város megfordult a villamosokon, amiket vezetett, és ez egyfajta fontosságtudatot adott. És ezt nemsokára el fogják venni tőle! Az öreg járgány is, mely kora ellenére meglepően fürgén gyorsult alatta, valószínűleg lángvágó alá fog kerülni néhány hónap múlva, és János bá' most azt kívánta, bárcsak az ő végzete is ilyen egyszerű lenne. Nincsen rá szükség, minek létezzen tovább? Kegyetlen gondolatnak tűnhet ez másnak, de számára az tűnt kegyetlennek, hogy a mindennapjai részét képző villamosokat működőképesen vágták szét ócskavasként a bontóban. Pedig még évekig szállíthatták volna az utasokat, mint ahogy ő is ellenne még a kényelmetlen és fűtetlen fülkében egy ideig... de a dolgok nem így működnek. Senki és semmi nem maga dönti el, meddig végzi azt, ami a dolga az életben!

A kétkocsis szerelvény jókora döccenéssel fordult rá a Thököly út utolsó szakaszára a Dózsa György úti kereszteződés után. János bá' kicsit meg is lepődött, hogy ilyen sebességgel be tudta venni az iránytörést, és tovább tekerte volna a kart, de rájött, hogy már nincsen hova. Végére ért a fokozatoknak. Megtörölte a szemét, de csak még jobban elhomályosult a látása. A kerekek hatalmas szikrát vetettek, és a villamost teljesen ellepte a felvert por.

Fél perc múlva a porfelhő eloszlott. Villamosnak nyoma sem volt. Az egykori Baross téri végállomás hűlt helyéről már hiányoztak a sínek, így oda nem is érkezhetett volna meg a szerelvény. Hogy akkor hová lett? Azt a közlekedési vállalat gazdálkodási vezetője is szerette volna tudni, amikor értesítették a hiányról! A remiz vezetőjének ugyan eszébe jutott felhívni János bá' hozzátartozóit, hogy értesítse őket a szokatlan eltűnésről, de aztán elfeledkezett erről, mert megint továbbképzésre kellett mennie.

Csak a Thököly út és a Cházár András utca sarkán hallották még évekkel később is néha az utolsó villamos csengetését...

©Varga Ákos Endre, 2006. február 13. 00:46