Ne tévesszen meg senkit az első kép, ez a bejegyzés nem hajókról fog szólni, bár kétségtelen, hogy nem gyalog keltünk át a Duna ezen szakaszán:

Alsó-Bajorországban, Ingolstadt és Regensburg közt a Duna szűk szurdokban tör át egy késő jura korból származó mészkőtömegen. Pontosabban ahogy utánaolvastam, eredetileg nem is a Duna tört itt át, mert az akkor még másfele ment. Mi mindenesetre már rajta hajóztunk Kehlheim és a weltenburgi apátság között, mert kedvenc budapesti folyóm valamelyik jégkorszakban irányt változtatott ide.

A neten talált leírások szerint a folyó 110 méter széles a legszűkebb részen, de szerintem most ennél is keskenyebb volt az alacsony vízszint miatt. Némelyik kanyart gyakorlatilag driftelve vették be a sétahajók, melyekről büszkén mondták el az idegenvezetés során, hogy milyen komoly feltételeket kell teljesíteniük ahhoz, hogy itt közlekedhessenek.

A völgyet már 1840-ben természetvédelmi területté nyilvánította I. Lajos bajor király, megakadályozandó, hogy a kőbányászok elhordják a sziklafalakat, és a környezetvédők ma is harcolnak a sétahajók ellen, szerintük ugyanis túl sok van belőlük.  A vizet helyenként 80 méter magas sziklák veszik körül, és természetesen minden tömbhöz és falhoz tartozik valamilyen monda, úgyhogy láttuk a Veszekedő Testvéreket, a Megkövült Szűzlányt, Napóleon kofferjét, meg még számos fantáziadús nevű képződményt. Utunk célja a balra látható weltenburgi bencés apátság volt: 

A párás levegő miatt végig olyan érzésem volt, mintha valami dzsungelen törnénk át, ehhez képest érdekes volt az egyik kanyar után megpillantani ezt az épületet. Hogy a kolostort a hetedik vagy nyolcadik században alapították, arról még vitatkoznak a történészek, de az ismert tény, hogy a magyar kalandozások miatt egy időre elmenekültek lakói. Szerencsére mi békésebb szándékkal jöttünk: csak némi fehér (főtt) kolbászt és sört zsákmányoltunk, és azért is bőségesen megfizettünk :)

Visszafelé gyorsabbak voltunk, mert vitt bennünket a Duna sodrása. És még a nap is kisütött, hogy nehezebb legyen összefotózni (nem hiszek a HDR-ben és a photoshopban) a sötét erdőket a szoros keleti bejáratánál a hegytetőn álló Felszabadítási Csarnokkal, mely a nemrég bemutatott Valhalla rokona. Ide most nem mentünk fel, mert egy napra elég volt egy építészeti giccs. Aki pedig többet akar látni a szorosból, nézze meg az alábbi videót, jobban látszanak rajta a sziklafalak:

Ez a filmecske most csak az útról, a kanyarokról és sziklákról szól, nem szerepel benne se motorhang, se kikötés, mint számos másik hajós videómban. Sőt, igazából azt se tudom, miféle hajóról volt szó, mert nem közlekedésbarátként voltam jelen. Gyönyörű ez a környék, a fehér kolbász pedig nagyon jó volt az édes mustárral és pereccel :)