HamPLÓ

Budai gyerekként úgy nőttem fel, hogy a "Fogas" intézmény volt számomra, aminek lelke van, és amivel mindig izgalmas utazni. Ehhez képest ma borzasztó utazni vele: ráz, ugrál, nem lehet kényelmesen ülni rajta - beszélgetni meg pláne (pontosabban a megállókban, amikor áll, akkor igen). Azt se mondanám, hogy elég gyakran járna, vagy gyors lenne. Egyetlen pozitívum, hogy a kocsik belső terét felújítgatták: kicsit már ki van párnázva az ülés, a belső tér színei kellemesebbek, és van audiovizuális utastájékoztatás.

De ha kiszáll az ember, a megállókban néha már-már gettó-feelinget kap: graffiti,  elhanyagoltság, felrepedt-toldozgatott beton, a kedves közlekedési eszközhöz méltó barátságos környezet teljes hiánya...

A felső végállomáson a kis bódé romja különösen érthetetlen a "vizeletszagú vakolatomlasztóhely" állapotból nemrégiben felújított állomásépület mellett:

A kontraszt különösen éles, ha a másik hegyi csodával, a Gyermekvasúttal hasonlítjuk össze, ami évek óta egyre csak szépül, egyre több turistacsalogató szolgáltatása van, miközben a régi, vidám hangulat se tűnt el. A fogast egyes tervek szerint egyik végén a Moszkva térre vinnék be, a másikon Normafáig hosszabbítanák, de vajon többen utaznának akkor vele? Lenne miért felmenniük a hegyre a nem ott lakóknak is?

Mindez egy több évtizedes jelenség része: a Budai-hegységnek, a budai kirándulóhelyeknek nincs gazdája, funkcióik elveszőben vannak, és amiben nincs extraprofit-lehetőség, az lassan szétrohad. Az egész budai kirándulóövezetet újra ki kellene találni, mert pár pontszerű helyet (pl. a rétes-büfék a Normafa környékén - ha még megvannak) leszámítva alig van élet "odafent". Nem is nagyon tartják karban az erdőket, rendezetlenek az ösvények, a jelzések... Gyerekkoromban is már kicsit furcsának tűnt az a régi képeslap, amin annyian ültek a büfében Ságváriligetnél, mintha a belvárosban lennének, de mára már a gyerekkoromban meglevő embermennyiség is hihetetlennek tűnik. Ugyanezért lehetett kihalt a Libegő, amikor legutóbb próbálkoztam vele... de beszélhetünk a száz éve széthullóban levő, Zugliget környéki kerthelyiséges vendéglőkről is!

Pár hete Ráckevére akartunk menni, de valahogy Miskolcra jutottunk. Nem voltunk ott sokáig, de azalatt is sikerült megfáznom - no meg pár fotót csinálnom...

Megjegyzés: az elkövetkező napokban-hetekben szerverköltöztetés miatt elképzelhető, hogy ideig-óráig nem lesz elérhető a hampage.hu. Remélhetőleg nincs miért izgulni ;)

 
 
Hétvégi villámlátogatás Miskolcon
Piros, villamos, másféle színű villamos, kisvasúti hibridmozdony és mintamegálló

Végre eljutottam oda, hogy vegyek magamnak egy új számítógé... szóval egy új PC-t. Egyetlen dolgot kellett tudnia a régihez képest: lejátszani a HD videóimat (úgy lokálisan, mint Tecsőn). Rábeszéltek egy AMD-s gépre, és bár kicsit fáztam tőle, végülis belementem. Phenom II X4 970, valami ASUS házban. A videókat rendesen lejátssza, de van egy q...a nagy bajom vele: hogy hangos. Nem feltétlenül decibelben, hanem herzben.

Persze ha csak HD-lejátszáskor csinálná (ez az egyetlen proci-intenzív dolog, amit csinálok vele), azt mondanám, értem. Akkor olyan hangja van, mint egy porszívónak, kicsit még vicces is. De hogy alaphangon is sivít, azt utálom. Alacsony fordulatszámon pörög, de szerintem egy ventilátornak több év használat után se kéne ilyen hangjának lenni! Ráadásul intelligensen változtatja a fordulatszámot, ezért változik a sivítás frekvenciája is. A BIOS-ban megkerestem, 49 foknál pörög fel idle-ból, a procihőmérséklet meg folyamatosan 47 és 51 közt ingadozott, amikor néztem. Föhöhöhöl meg lehehe, ahogy a szél lengeti az ágat. Namármost feltenném én ezt az értéket 55-re, csak nem tudom, vajon jót tenne-e neki. (Ha kikapcsolom az intelligencs hűtővezérlést, akkor végig úgy süvít, mint HD rendereléskor se... mintha egy kisebb jet szállna fel mellettem.)

Amit neten találtam, az alapján világos, hogy ezeknek a prociknak a hűtői hangosak. Na de ez pont a fejem sajátfrekvenciáját találja el, és nem bírok semmit csinálni magammal, ha ideülök! Van egy enyhe halláscsökkentő fülzúgásom most már tizenegy éve, az orvosok nem tudtak vele mit csinálni, úgyhogy megszoktam, de ez a ventilátor pont azt a frekvenciát találta el, ami "felerősíti" a zúgást, más hangok rovására...  Nagyon gáz. Mivel eme blogot okos és tájékozott emberek olvassák, abban reménykedem, valaki megírja, mit lehet tenni, milyen másik hűtőt érdemes venni hozzá. Nem "úgy hallottam, azt mondják" alapon, mert úgy lett AMD procim is :) hanem úgy, hogy valaki foglalkozott a témával.

Már csak azért is jó lenne, ha valaki segíteni tudna, mert ilyen hangos gépen nem fogok tudni weboldalt vagy blogot csinálni :(

Ha jól látom, két okom is van elmenni a Crich-i villamosmúzeumba :)

Tudom, hogy a magyar kisvasút-mániások már ismerik ezt a videót, de én csak most kaptam meg a linket - Ausztriából :)

Arrébb tolni egy épületet? Bár elég meredeken hangzik, valószínűleg jóval gyakrabban csinálnak ilyet, mint azt a laikus ember gondolná. Budapesten régi városi legenda, hogy a Belvárosi Plébániatemplomot arrébb rakták, hogy elférjen az Erzsébet híd lehajtója. Ez igazából nem történt meg, de nem sokkal messzebb mégis csináltak ilyesmit: a krisztinavárosi templom szentélyét 1943-ban leválasztották a főhajóról, kicsit hátrébb tolták, a két rész közé pedig bővítést építettek. A dunapataji templommal tíz évvel korábban ugyanezt csinálták, tehát a technika nem ment ritkaságszámba, és a további ismert hazai példákon túl lehet, hogy van még pár, amiről nem is tudok. Mindenesetre ezen tények ismeretében kicsit furcsa, hogy a nyolcvanas években voltak, akik nem hitték el, hogy Nicolae Ceauşescu arrébb rakatott pár bukaresti épületet a saját elképzeléseinek megfelelően kialakítandó román főváros építése kapcsán (amiről persze nem tudom, hogy megtörtént-e, de a technológia megvolt hozzá).

Mindezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy az ilyesmi jó ideje nem megy csodaszámba - viszont drága és bonyolult, ezért csak akkor csinálják, ha nincs más megoldás. Ennek ellenére izgalmas, amikor az ember videón lát egy ilyen mozgatást, pláne gyorsított videón. Valami teljesen mást kerestem a Tecsőn, amikor beleakadtam ebbe:

A lipcsei Főpályaudvar és a Bajor Pályaudvar közé építendő vasúti alagút miatt az utóbbi épületéből megmaradt portikuszt 2006-ban ideiglenesen eltolták a helyéről, majd az építkezés után visszahúzták. Első lépésként kiásták az építmény alapjait, betonzoknit húztak rá, kicsit megemelték, és hidraulikus sajtókkal arrébnyomták harminc méterrel (az építőmérnökök a pontatlan fogalmazás okozta csuklásra igyanak gyorsan egy pohár hideg vizet;).

A résfalas/szádfalas (vagy tudom is én milyen, majd az Építős Blog vagy a PTinfo szakértői megmondják:) alagútépítés után az eljárást megismételték, így a harminc méter széles, húsz méter magas, hat méter vastag épület 2009-ben visszakerült eredeti helyére.

És ha már Németország, itt van még egy "csúszkáló épületes" videó: a berlini régi Esplanade szálloda maradványát, a császári termet 1996-ban tették arrébb, hogy megmaradhasson. Gyorsítva ez is marha jól néz ki :)

A múltkori rockos-heavy összeállítás után essék néhány szó Gary 1990-nel kezdődő blues-os éveiről is - ismétlés nélkül, tehát a Walking by myself és a Still got the blues nem fog itt is szerepelni...

Bevallom, az egyik első dolog, ami a blues-ról eszembe jut, az a "sztenderd" szó, amit gonoszabb napjaimon csak úgy mondanék, hogy "ugyanaz a zene más szöveggel". Ezzel persze a blues-rajongók nagy részét valószínűleg magamra is haragítottam, pedig csak arról van szó, hogy a blues a népzene modern folytatása, illetve hogy nem hallgatok elég sokfajta blues-t :) Mindenesetre Gary első blues-os lemeze (Still got the blues) afféle tribute lemez volt, alig volt rajta saját szerzemény - ehhez képest nem rossz, hogy ezen számok egy részéről manapság sokan azt hiszik, hogy ő írta őket (a legszebb példa a Walking by myself, aminek még soha nem hallottam az eredetijét, és biztos vagyok benne, hogy sok öreg blues-os is így van vele). A nem-standard kategóriában is volt nem saját szerzemény, például George Harrison That kind of Woman-je. Sajnos klip nincs, de a számot érdemes így is meghallgatni:

Blues-klasszikus az All your love című szám is (azon kevés blues-számok egyike, ami gitározásilag is nagyon tetszik), úgyhogy biztosan engem minősít, hogy én itt hallottam először:

Másik nagy kedvencem viszont már Moore-szerzemény. Pedig tényleg olyan, hogy akár Stevie-Ray Vaughan vagy Billy Gibbons is játszhatná - Texas Strut:

Az After Hours című lemez '92-ben jött ki, és igen nagy meglepetésemre a Cold days in Hell-hez készült videoklipet az MTV is elég gyakran játszotta:

Ezt a bejegyzést még Gary halálának napján írtam - de nem akartam ezeket a gondolatokat a gyászolós bejegyzésbe betenni, mert zavarosabb lett volna tőle. A zene gimnazista korom óra fontosabb szerepet játszik az életemben, mint az átlagemberében, és Gary a legnagyobb bálvány volt számomra. Mint gitáros, és mint zenész is - pedig ezt a kettőt nem egyszerű összeegyeztetni. Ráadásul zseniális énekes is volt, bár a hangja csak a nyolcvanas évek közepére érte el azt a színvonalat, ami a dalokhoz dukált (mindig próbált is énekest találni maga mellé, de sose tartott sokáig a munkakapcsolat).

Viszonylag későn ismerkedtem meg a nevével, 15-16 éves koromban: Az első szám, amit már úgy szerettem meg, hogy tudtam, hogy egy Gary Moore nevű fickó játssza, ez volt:

Ez _már_ blues volt - Gary kezdetben is játszott ilyen zenét, de némi rock és fúziós zene után metálba hajló hard rockkal lett híres. Aztán 37-38 éves korában felrúgott mindent, és csinált egy blues lemezt, feldolgozásokkal és sztárvendégekkel. Ennek a lemeznek talán csak kitérőnek kellett volna lennie, de ő élvezte, a közönség is élvezte, így leragadt ennél. Pedig jó dolgokat játszott előtte is - most ezek közül válogatnék.

Most küldte valaki ezt a linket, és nem tudom elhinni, reménykedem, hogy csak tévedés... A gary-moore.com nem elérhető, a Wikipedia-n viszont már azt is írják, hogy álmában érte a halál, spanyolországi nyaralás közben. Igazi ír volt, önromboló, nyughatatlan... Sose ismerték el azon a szinten, ahol megérdemelte volna, de ránézésre ez nem zavarta nagyon... vagy lehet, hogy mégis? Ha egy ilyen kaliberű valaki meghal, az ember óhatatlanul azon kezd gondolkozni, hogy lehet, hogy sose érezte jól magát a bőrében...

Az egyetlen olyan gitáros volt, aki még ha félrenyúlt a gitáron, az is jól tudott szólni. Bár - amennyire az egyetlen alkalommal, amikor élőben láttam (Alsóörsön) megfigyeltem - eleve nem nagyon nyúlt félre. És "nagy emberként" is megmaradt szimpla zenemániásnak: az előzenekari szerepet betöltő Török Ádámékat a színpad széléről nézte-halgatta végig, ritmusra bólogatva-örömködve, a végén gratulált is nekik. Pedig állítólag nagyon hangulatember volt, sokak szerint kiállhatatlan. Nem sok zenész mondhatja el magáról, hogy fellépett a Monsters of Rock-on is, és a Montreux-i jazz fesztiválon is... Ő igen.

Játszott rockot, játszott blues-t, játszott fúziós izét, elszállós feelingezést, dallamos majdnem-metált... Olcsó poén lenne a The Loner című számot belinkelni, hiszen az nem róla szólt, és egyébként is "csak" egy feldolgozás volt (százszor jobb, mint az eredeti, ha engem kérdeztek). Inkább valami tempósat kellene. Mondjuk egy Thin Lizzy számot, amit szintén nem ő írt, és ami mostantól arról szól, hogy a két tékozló fiú, Phil Lynott és Gary újra együtt járják a túlvilági kocsmákat:

Nem tudok csak egy számot kiemelni, nem tudok beágyazni egyetlen videót, hogy "ez a kedvencem tőle". Szerintem a gitárosok is csak egy idő után értik meg, mennyire különleges volt az, ahogy megszólaltatott egy hangot... aztán mögé tette a következőt, majd az arra következőt. És valószínűleg soha nem volt elégedett az eredménnyel, hiszen újra és újra átdolgozta még "saját magát" is. Eleve érzelmes dalokat is úgy újra tudott értelmezni, hogy még érzelmesebbek lettek, és instant gombóc nőtt az ember torkába - itt például egy Roy Buchanan ("a világ leghíresebb ismeretlen gitárosa" - szintén egy észre nem vett zseni) számból hozta ki azt, ami eredetileg tán benne se volt:

Az, hogy Gary Moore mások számait is a tökéletesnél jobban tudta játszani, szerintem azt mutatja, hogy ő nem csak a saját zenéje által definiálta magát, hanem a zene által úgy általában. Ő volt az, aki ki-be lépett a Thin Lizzy-be, akit Ozzy Osbourne is a saját gitárosának akart, és végül csak jobb híján találta Randy Rhoads-t magának (aki pedig szintén akkora zseni volt, hogy arra nincs szó). Akihez bármikor szívesen beugrott zenélni Ian Pace vagy Cozy Powell, aki amikor a rocktól megcsömörlés után a  blues felé fordult, rögtön olyan nevekkel játszhatott együtt, mint Albert Collins, Albert King vagy George Harrison. Tényleg nem tudok választani, mit tegyek ide még videót... Túl nagy a választék, én pedig túl szomorú vagyok :(

PS: Talán sosem lesz vége ennek a bejegyzésnek... Csak böngészem a netetn, és újabb és újabb számokat találok, amiket beillesztenék ide. Most éppen ezt:

Az első U-Bahnos bejegyzésben már utaltam arra, hogy a berlini metró a XX. század második felének egyik legtébolyultabb közlekedési eszköze volt néhány évtizedig, most erről szeretnék egy kicsit mesélni, a történelmi környezetet bemutatva.

Szektorok közti közlekedés

Berlint a győztes hatalmak - akárcsak magát Németországot - megszállási övezetekre, szektorokra osztották fel maguk közt. Az amerikai, angol, és a később kialakított francia zóna hamarosan szembetalálta magát a Sztálin álmai alapján formálódó, egységes szovjet zóna gondolatával. Ez a kedves, bajszos úr ugyanis úgy gondolta, hogy mivel Berlin teljes területe a szovjet megszállási zónán belülre esik, a másik három hadseregnek haza kellene mennie. Közigazgatásilag 1948-ig még egyetlen városról volt szó, melynek szektorai közösen választották a magisztrátust, ez év novemberében azonban a Német Szocialista Egységpárt (SED) elutasította a korábban (közösen) választott testületet, és saját - "keleti" - magisztrátust és főpolgármestert választott.

Persze nem ez volt az első jele a kettészakadásnak: korábban, ugyanezen év júniusában  született meg a "Deutschmark" (Deutsche Mark, DM - lásd itt balra) is, ami a "nyugati" hatalmak területein egyoldalúan leváltotta a birodalmi márkát. Erről a szovjetekkel nem egyeztettek, úgyhogy nem teljesen egyértelmű, ki kezdte a másik bajszát rángatni; mindenesetre a válasz a keleti márka (Deutsche Mark der Deutschen Notenbank) létrehozása volt.

Szovjetunió ezen túlmenően köz- és vasúti zárlat alá vette Berlin nyugati szektorait, elzárva őket az élelmiszer-utánpótlástól, ráadásként pedig az áramtól is. A blokád az angolszász légierők "légihídjának" köszönhetően nem érte el a kívánt hatást, ezért '49 májusában felfüggesztették. Igazából a blokád valószínűleg még segítette is a nyugati oldal összezárását: ekkor jött létre a Német Szövetségi Köztársaság, amit legtöbben simán csak Nyugat-Németországnak hívtak. Pár hónappal később, októberben aztán sor került az NDK megalakítására is. Az NSZK alaptörvénye úgy rendelkezett, hogy az "Nagy-Berlin területén is" érvényes, az NDK viszont úgy rendelkezett, hogy az ő fővárosuk Berlin, ott tehát nem lehet érvényes más állam törvénye. Ebben az a legszebb, hogy jogilag egyik kitétel se volt megalapozott - erről kicsit később még írok.

Bár Nyugat-Berlin nem volt az NSZK része, kezdettől fogva úgy működött, mintha az lenne: '49 márciusától nem fogadták el többé a keleti márkát (amit korábban is csak elég rossz árfolyamon váltottak), így a berlini villamosok kalauzai  a szovjet szektor határán mindig leváltották egymást (a közlekedési vállalatot szintén '49-ben szedték két részre: BVG-Ost és BVG-West - talán nem kell fordítanom). Az S-Bahnt a nyugati oldalon is üzemeltető kelet-német DR (Deutsche Reichsbahn - a magam részéről mindig csodálatosnak tartottam, hogy egy szocialista ország vasútját Birodalmi Vasútnak hívják:) nyugati alkalmazottai nem tudtak mit kezdeni a nyugatinál értéktelenebb keleti pénzzel, ezért sztrájkkal próbálkoztak. Ezt mindkét oldalon megpróbálták rendezni: "kelet felől" elbocsátották vagy megbüntették a sztrájkban részvevőket, a másik oldal viszont a vasút berendezéseinek egy részét kivette a DR kezeléséből (állítólag azért nem volt NDK címer a régi építésű S-Bahn kocsikon, mert azok emiatt az átvétel miatt nem a DR tulajdonában voltak, hanem az egykori birodalmi vasúti vagyont kezelő négyhatalmi szervezetében).

Forrás: Lencer @wikipedia

A helyzet érdekessége, hogy Berlin nem volt se a keleti, se a nyugati területek része, így a fővárosa se lehetett volna semelyiknek. Nyugat-Berlin ugyanemiatt nem lehetett NSZK tagállam (bár törekedett rá, amit eleinte a nyugati hatalmak is elutasítottak!). Úgy hidalták át ezt a problémát, hogy minden NSZK törvényt átvettek; a nyugati hatalmak pedig a szovjet nyomulást látva nem nagyon gördítettek akadályt ennek útjába. Az NDK a nyilvánvaló összefonódást az NSZK-ból Nyugat-Berlinbe tartó tranzitforgalom zaklatásával, lassításával tudta csak megzavarni, és persze állandóan minden rossz okaként a "szocialista állam testébe beékelődött fasiszta szilánkot" jelölték meg. Mindezen túl a keleti oldal neve se volt kőbe vésve: a "Nagy-Berlin demokratikus szektora" elnevezéstől a "Berlin, a DDR fővárosa" szerkezetig sok mindent mondtak magukra, de azt, hogy "Kelet-Berlin", sose tudták megkedvelni.

Mindeközben a háború maradványainak eltakarításával is kellett foglalkozni: itt éppen egy felnyitott metróalagútban közlekedő szerelvényt látunk. (Forrás: Deutsches Bundesarchiv / Wikimedia Commons)

A politikai helyzet ellenére a berliniek még mindig relatíve szabadon mozoghattak a városon belül: kishatárforgalom jelleggel - a megfelelő papírok birtokában - átkelhettek a szektorhatárokon is (bár például még 1952-ben megszűnt a két fél város közti közvetlen telefonkapcsolat, nem meglepő módon az NDK posta "jóvoltából"). Ekkor még elég sok keleti lakos dolgozott nyugaton, és vice versa, a "határjáró" életforma természetesnek számított. Egy dolog persze feltűnő volt: az emberek többnyire Kelet-Berlinből emigráltak Nyugat-Berlinbe, és nem fordítva (persze olyan is volt, de sokkal ritkábban).