HamPLÓ

A kontinens közepén elég kevés olyan nagyváros van, melynek látképén nem ejtett  maradandó sebet a második világháború. Persze azóta már többnyire beállt egyfajta egyensúly ezen városok életében: ami volt - volt, ami van - van. Drezdára - főleg politikai okokból kifolyólag - furcsa kettőség volt a jellemző a háború után: egyrészt az "ezt meg ezt a kerületet bekerítjük, megtartjuk romnak", másrészt az "azt meg azt teljesen ledózeroljuk, és mást építünk a helyére". Az NDK kimúlása után mindkét "irányzat"  eredményeit elkezdték korrigálni, de mindig vannak átmenetek, és emiatt a fentebb említett egyensúly még Budapestnél is kevésbé érezhető (SZVSZ).

Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Drezda nagy része a budai Dísz tér/Palotanegyed építészeti és kognitív státuszának "örvend" (amit én leginkább a "disszonancia" szóval tudnék jellemezni) - csak több a pénz, így a felújítások és újraépítések gyorsabban mennek, látványosabb az eredmény.

Ez a templom (egy panellakóteleppel átellenben) még mindig a világháborús mementó szerepét játssza. Vajon mi a terv vele? Persze ha marad ilyennek, annak is megvan az értelme, hiszen vannak dolgok, amikre emlékezni és emlékeztetni kell - még a nyugati, szerencsésebb Németországhoz tartozó Kölnben is van hasonló romtemplom!

Aztán vannak régi utcák, amiket újjáépítettek a háború után, és melyek ma ennek ellenére elég lehangoló látványt nyújtanak. Ez a ház a képen például egy (új)belvárosi utcában áll, hangulata nem különbözik olyan rettentően Terézvárostól.

A város ipari negyedeiben természetesen nem meglepő romos épületeket látni, ezért inkább egy menőbb, szerepileg inkább a Pasarétre hasonlító helyről mutatnék egy elhagyatott házat. Ránézésileg ez ráadásul nem tűnik rossz állapotúnak, csak hát üres... Felső-Szilézia egykori porosz bányavárosaiban százával állnak ilyenek, hasonló állapotban, de itt sokkal mellbevágóbb ilyesmit látni!

A fenti két elhagyatott ház kapcsán persze jó lenne tudni, hogy azért néznek így ki, mert nincs tulajdonosuk, és azért nincs tulajdonosuk, mert építészetileg borzasztó állapotban vannak, vagy van tulajdonosuk, csak azoknak nincs pénze felújíttatni  őket (esetleg nem foglalkoznak vele).

És hát persze a DDR időszakból is számos elhagyatott építményt látni mindenfelé. Érzésre talán többet is, mint Budapesten. Mindezt csak azért bátorkodtam megmutatni, hogy aki csak a belvárosban turistáskodott, lássa, ott se kolbászból van a kerítés...

Folytatás: a rehabilitált Drezda (MAJD!)

Megint fogtam egy villamost is mutató látványrajzot, ezúttal a Károly körúton, a 47-es és 49-es villamosok régi végállomásának romjaitól pár méterre, a Budapest Kőszíve - lánykori neve Madách Imre, később Deák Ferenc, pedig az kicsit arrébb van - téren:

Namármost két gondom is van ezzel kapcsolatban. Az első, hogy a képen látható végállomási vágányzat nem hasonlít az általam ismert tervekre, azokon ugyanis szélső peronok vannak*.

A másik az, hogy ezeket a sematikus síndöcögényeket kivételesen nem tudom létező járműnek megfeleltetni**. Hasonlítani sokmindenre hasonlítanak: kicsit a Stadtbahn B-re, kicsit a Ganz kisföldalattira, a Manchester Metrolink eredeti kocsijaira... De azért nem teljesen. Pedig úgy sejtem, valami létező alapján készült a modell, de mi lehetett az eredeti? Esetleg valami amerikai LRV?

*Nem kell megijedni, nem arról van szó, hogy komolyan próbálok venni egy olyan látványképet, amit az is lehet, hogy olyan valaki rajzolt, aki azt se tudja, merre van a Deák tér :) csak játszom.

**Továbbra sem kell megijedni, nem arról van szó, hogy komolyan próbálok venni egy olyan látványképet, amit az is lehet, hogy olyan valaki rajzolt, aki sose látott még villamost... csak játszom :)

Tudom, elég idétlen dolog, de amikor megpróbáltam kitalálni, a sorozat harmadik része mi alapján legyen csoportosítva, ugyanaz jutott eszembe, mint ami alapján a bagolyházat és a háromszemű megfigyelőt is megénekeltem e blogban: szemek! Freudista-jungista szakos olvasók elkezdhetnek gondolkodni azon, mi okozza ezt a látószervi fixáltságot nálam, én pedig bemutatnám a mai felhozatalt. Kezdjük a legkönnyebben felismerhetővel, a Fehér Ninjával:

Szerintem világos, hogy a Fehér Ninja rosszallóan néz ránk, vagy legalábbis gondterhelten ráncolja homlokát. Vele ellentétben a Fekete Ninja nyugodtan várakozik, arckifejezése semmit nem árul el gondolatairól (pedig biztos csúnyakat gondol, mert irtó rondán van csévélve):

A Sötétszürke Ninja még autentikusabb - ő olyan, mint a Last Ninja 2-ben a jobb alsó sarokban pislogó figura, melynek animációja néha beragadt; ilyenkor a pislogás féloldalas lett:

Na jó, ez így elég béna, de valahogy el kellett indítanom ezt a bejegyzést így pénteken ;) A továbbiakban megpróbálok nem arcot látni a kazettákba... mondjuk a most következőbe nehéz is lenne:

Az előző részben bemutatott vadonatúj "régi" épületek mellett természetesen vannak olyanok is Drezda belvárosában, melyek egykor nagyon modernnek, újszerűnek épültek, mára viszont elavultnak tekinthetők.

Ezek nagy része lakóház, melyekre szükség van (a rendszerváltással ott se járt együtt, hogy hirtelen mindenki kertesházba költözhessen), ezeknél a megoldás az itthoni panelprogram kinti megfelelője. De mi legyen a középületekkel? Például a Kultúrpalotával, ami félúton fekszik a régi és az új piac közt:

Tipikus szocmodern művház - azaz egy nagy téglatest, sok üveggel burkolva. Tulajdonképpen bárhol állhatna, senki nem venné észre; itt is csak akkor fog kilógni az összképből, ha mögé teljesen visszaépül a barokk óváros. Igazi érdekessége nem is maga az épület, hanem az oldalán látható mozgalmi falikép, melyet 2001-ben kulturális műemlékké nyilvánítottak:

Úgy sejtem, ez a mű nem feltétlenül segíti elő a kultúrház közkedveltségét, bár a jelek szerint a (kelet-)németek nem akarják a szocialista korszak minden jelét eltüntetni; például a gyalogoslámpák figuráinak esetében meg is harcoltak azért, hogy az ő "lámpaemberkéik" megmaradjanak kalaposnak, az európai szabványnak tekinthető kalaptalannal szemben:

Egyesek szerint a zöld figura leginkább dildót cipelő törpére emlékeztet, és hát tényleg :) Egyébként a sétáló figurás, kétlencsés gyalogoslámpa (a képen a harmadik, felső, - "jelzésváltás következik" - egy olyan kiegészítő, ami viszonylag későn került a képbe, akkor is csak opcionálisan) NDK találmány, Kelet-Berlinből indulva terjedt el a világban. Drezdában állítólag copfos kislányos figurájú lámpa is van valahol, de sajnos azzal nem találkoztam.

Most már sajnálom, hogy nem fotóztam őket, de a Zwinger közelében - tehát a legtörténelmibb belvárosban - is állnak tízemeletes panelházak, nem csak arányaikban a régi házakat idéző 2-3-4 emeletesek. Ezek egy része még nem lett felújítva, ennek köszönhetően szemügyre lehet venni, hogy errefelé kavicsok helyett csempével (vagy valami hasonlóval) burkolták a panelokat:

Forrás: X-Weinzar, de.wikipedia.org
 

Ami viszont elég furcsa a régi város újraépítéséhez képest: a Postplatz-on lebontottak pár szocialista kockaépületet, majd a helyükre építettek pár (kapitalista;)) kockaépületet.

Transzformermorfer autóbotok a Postplatz-on:

A hirtelen jött (hogy érted, hogy lassú vagyok, he?:) lámpaváltás miatt annyira belejöttek a képbe az autók, hogy inkább abbahagytam a panoráma készítését, ezért lemaradt a villamosmegálló-komplexum jobboldali ága. Csak azt nem értem, akkor ezeket a rész-képeket miért nem töröltem, hisz akkor több hely maradt volna a memóriakártyákon a normális témáknak...

Itt is félbehagytam a svenkelést, mert hirtelen vége lett a fotohalt-nak, és némi utascsere után a nosztalgia-Tatra elindult. Úgyhogy nem egyedi nyitást látunk a képen, csak az AutoPano Pro így rakta össze a nyitott és a csukott ajtós képeket. Mondjuk itt eleve nem innen kellett volna fotózni, csak körülöttem és a hátam mögött minden tele volt fotósokkal :)

Már hónapok óta írni akartam tavaszi drezdai kirándulásunk nem-villamosos élményeiről, de hol szimplán lusta voltam, hol pedig a Táj-Kert írt a témáról - ráadásul a cikkhez Aesculus elkérte a címötletemet is :) Mivel az ő bejegyzése avatottabban körbejárta a történetet, mint én valaha is tudnám, inkább csak benyomásokról fogok írni. Legalábbis az első bejegyzésben, mert továbbiakat is tervezek.

1987-ben az éppen felújítani kezdett Arany Prágából érkeztünk Drezdába. Az "éppen felújítani kezdett" azt jelenti, hogy ott éppen akkor kezdték el azt az átfogó renovációs programot, ami Budapesten azóta is elmaradt: gyakorlatilag minden fel volt állványozva, alig láttunk valamit abból, amire a képeslapok alapján számítottunk. Ennek ellenére szép volt. Drezda ehhez képest kultúrsokkal fogadott (a kép innen származik):

Oké, a gömbölyű Wartburg helyett valószínűleg szögletesek álltak körülötte, de alapjában véve azt láttuk a Residenzschloss-ból, amit az angolszász légierők meghagytak belőle. "Mementó" - ezt a szót használtuk a jelenségre, amivel az elkövetkező hetek során még többször találkoztunk az NDK-ban. Mivel a romok környezete nem volt elhanyagolva (tessék megnézni az előtérben azt a színes díszkövezetet például), pár száz méterre pedig a kincstárban olyan műkincs-csodákat láttunk, hogy ihajj, elsősorban nem a pénzhiányt sejtettük a "leromboltan meghagyás" mögött, hanem a nevelést-emlékeztetést. 2010-ben aztán rájöttem, tulajdonképpen jól döntöttek, hogy nem állították korábban félig-meddig helyre a palotát, hanem inkább megvárták, amíg normálisan megcsinálhatják (főleg belülről, értelemszerűen):

Alkalmi tériszonyos vagyok. Nem félek repülőgépen, nem félek sziklacsúcson, sem épületen belül, és amióta a hetediken lakom, azóta erkélyen se. A szédülés ugyanis főként megszokás kérdése: amíg a hetediken laktunk a családdal, fel mertem menni a sás-tói kilátóra. Amikor a másodikon laktunk, már nem. Amikor a kilencediken levő albérlet erkélyére először kimentem, nem mertem nekidőlni a korlátnak. Amikor továbbköltöztünk onnan, már nem volt ilyen gondom. Persze állványokon szaladgáló, felhőkarcolókat építő indián sose lesz belőlem, és az ipari alpinistaság is hiányzik karrierterveim közül, de a legtöbb budapesti bérházat kibírom. 

Legszebb ellenpélda valószínűleg az a bérház lenne, ahol régen a "pesti Dédi" lakott. Ilyen - szó szerinti! - függőfolyosót sehol sem láttam addig, és igazából azóta se:

Ugyan mindössze 5-6 méter lehet az udvar, amit alátámasztás nélkül hidal át az a méter széles betoncsík odafent, mégis minden egyes alkalommal bátorságpróbaként gondoltam rá, amikor ott mentem be Dédihez. Volt ugyanis egy másik bejárat is, a cselédlépcső felől - apai nagymamám mindig ott jött be -, de ha ott jöttem volna, akkor gyávának éreztem volna magam :)

Ha jól tévedek, Dédi a másodikon lakott, ami három "régiházas" emeletnyi mélységet jelentett - ugyanis az első szint emlékeim szerint a magasföldszint volt, ott nem volt ilyen átjáró -, efelett volt még egy "híd", a harmadik emeleti. Azt sose próbáltuk ki tesómmal, annyira bátrak nem akartunk lenni :) Amúgy akkor mintha még nem lettek volna azok a gerendák a folyosók alatt, legalábbis nekem úgy rémlik, hogy baromi vékonynak tűnt a szerkezet, és főleg attól féltem, hogy leszakad. Lentről nem is tűnt vészesnek a magasság, aztán ott fent mégis. Ki érti? Azóta is foglalkoztat a kérdés: tériszonyos az, akinek egy ilyen függőfolyosó kapcsán gombóc generálódik a torkában, vagy csak egészséges veszélyérzete van? Főleg azt meggondolva, hogy akkoriban az IKV tartotta karban az épületet ;)

Ma délután elmentem megnézni a Margit hidat; egyrészt érdekelt, hogy áll az új villamospálya építése (az új oszlopok egy része már a helyén van - túl csicsásak az ízlésemnek), másrészt kúszóváltót nézegetni (mindkét hídfőnél ilyenen fordulnak a tujákok). A legjobb az, hogy végre van villamosmegálló a Vígszínház előtt - kár hogy nem marad így :) Utóbbi helyen aztán hirtelen úgy éreztem, figyelnek. És valóban, fentről árgus szemek néztek rám. Rögtön három is:

Biztos nem földi teremtményről van szó - ha nem ilyen hideg hüllőszemei lennének, azt mondanám, a Toy Story kis, zöld, kampó-mániás ufóinak ("úúúÚÚÚÚ") kockafejű tesójáról van szó :)

Csináltam a szokásos életképes oldalt, és közben rájöttem, hogy most van tizedik éve, hogy néha ezzel múlatom az időt. Ez most a negyvenkettedik rész, ami azért jó sok :) Szerintem érdemes a linkeken végigfutni, mi minden történt a tíz év alatt - meg persze a képeken, hogy mi minden történt július vége óta:

 
 
Budapesti tömköz életképek 42/I-II.
Combino a 2-esen, TW6000 a Lánchíd alatt és a Deák téren, Dallamos UV, Kis- és Nagykörúti vágányzárak, városnéző kocsiszíni menetek, kicsi HÉV, sok villamos...

Az első rész után (stílszerűen) továbbtekerünk a papírforma szerint "nyugati" hanghordozók irányába. A képek nagy része szüleim kazettáit ábrázolja, melyeket pár éve nosztalgikus hangulatban kunyiztam el tőlük. Attól tartok, azóta már elfeledkeztek róluk, de ha most meglátják, vissza fogják kérni őket :) 

Furcsa, hogy míg sok gyártó a primitív borítóktól jutott el a látványos, de legalábbis karakteres dizájnokig, addig korai kedvencem, az AGFA mintha fordított utat járt volna be. Igaz, a baloldali, domború ezüst mintás fekete borító igazán jól orsós magnók szalagján nézett ki jól, de azért így kicsiben is prémium jelleget sugallt:

Ehhez képest a jobboldali képen levő - a maga poszt-Tron-i mivoltában - már sima konzumdizájn, előkelősködés nélkül.

Ha magukat a kazettákat nézzük, nem találkozunk nagy változással - főleg azért, mert a "prémium borítós" (fent) is elég egyszerű volt. Az újabb verzión valószínűleg csak a matrica változott:

Mondjuk a az enyhe dombornyomású (sőt: homornyomású) ezüst betűk és számok azért el tudtak bűvölni 8-9 éves koromban :) Az pedig enyhe nosztalgiával tölt el, hogy akkoriban a szabványokat jelző számsorok előtt még a "DIN" karaktersorozat állt, nem pedig az "ISO". Hiába, még épp a globalizáció előtt álltunk: német kazin német szabványra hivatkoztak...