HamPLÓ

Biztosan én jártam túl régen erdőben, de a minap egy kirándulás alatt olyan furcsa élmény volt, hogy a turistaúton szembejövő ismeretlen emberek hangosan ránkköszöntek. Először azt gondoltuk, biztos valami klub vagy tábor kirándul, ahol elvileg mindenki összetartozik (mindenféle papírtáblák voltak egyes fákon, ami tényleg úgy nézett ki, mint amikor nekünk akadályversenyeink voltak Kamaraerdőben), aztán rájöttünk, hogy nem, itt ez lehet  a szokás. Tök jó volt, és utólag az a furcsa, hogy furcsának tűnt, amikor már a második -harmadik szembejövő pár köszönt ránk. Mindenesetre kiskoromból, amikor majd' minden hétvégén elmentünk valahova kirándulni, nem rémlik ez a köszöngetősdi. Vagy tényleg új szokásról van szó, vagy mégis valami akadályverseny közepébe sikerült belecsöppennünk :)

Kérdezték páran, miért nem írtam már jó ideje semmit a blogba: nos, fáradt vagyok, kimerült... és még pár szinonímát ide bírnék írni róla. Megmondom, mit csinálnék szívesen: üldögélnék Pest talán leghangulatosabb parkocskájában, a Károlyi-kertben, és olvasnék, vagy nézegetném a felhőket, gyönyörködnék a környező épületek homlokzataiban...

Bár ez a panorámakép nem igazán adja vissza a hangulatot (lévén csak egy körsvenk az egyik padon ülve), ez a park számomra mindig olyan volt, mintha nem is Pesten lenne, hanem mondjuk Párizsban. Már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján is, amikor dédi és nagyi először hozott ide, döbbenetként éltem meg, annyira más volt, mint a város többi, háztömbök közé zárt tere. Azóta említett terek még jobban leépültek, de a Károlyi-kert szerencsére virágzik. És ennek fő oka nyilván az, hogy nem teljesen nyílt létesítmény: csak pár kapun közelíthető meg, meghatározott nyitvatartási időben. Nem csak gondozzák, de vigyáznak is rá. Lehet, hogy ezt kéne csinálni többi közparkunkkal is?

Nno, mindenesetre ha óraszámra ülhetnék itt, mondjuk egy wifis notebookkal, lehet, hogy blogot is több kedvem lenne írni :)

PS: Aki szép képeket szeretne látni a kertről, annak a Csak a szépre! blog vonatkozó oldalát ajánlom.

-"Néééééézz, nééééééézz az ééééééég felééé!"-énekli Charlie.
-... aztán meg tisztogasd le a talpadról a kutyapiszkot, amibe beleléptél felfelé bámulás közben!-teszik hozzá a blog cinikusabb olvasói (és írója). Eme valós probléma ellenére azonban mégis érdemes felfelé figyelni városi portyázás közben, mert egész ótvar állapotban levő házak tetején is lehet szépet/furcsát/érdekeset látni. Ezt a homlokzatot például véletlenül vettem észre a Jósika utcában:

Nem tudom pontosan megindokolni, miben és miért, de más hatással van rám, mint az átlagos budapesti bérházak tetődíszítése. Rendes állapotban (és környezetben) egész palotaszerű lehetne!

Egy fan-fiction írás formájában már jeleztem korábban, hogy a valaha volt legszórakoztatóbb tévésorozatok közt nálam a Doctor Who - magyar címén a "Ki vagy, doki?" - igencsak toplistás. Az imént a BBC Prime-on végignéztem, ahogy a kilencedik Doki átváltozik tizedik Dokivá, ettől pedig erős késztetésem lett, hogy mai blogbejegyzésem erről a sorozatról szóljon.

Bár egy időben (ha jól emlékszem)  az RTL Klub, majd a Cool leadta az utolsó előtti előtti és az azelőtti sorozatot, Magyarországon viszonylag kevesen ismerik a Doctor Who-t. Pedig kultikus műről van szó, mely 1963-tól 89-ig folyamatosan forgott, és melyet némi filmes próbálkozás után 2005-ben támasztottak fel, ismét sorozatként. Kultikus mivoltát nagyjából ugyanannak köszönheti, mint a Star Trek: mivel nem telt trükkökre, nagy díszletekre, realisztikus maszkokra és jelmezekre, a készítők inkább a szereplőkre koncentráltak és a történetre.  Bizonyos kreatúrák persze viccesnek tűnnek, például a vélhetően egy sószóró és egy vécépumpa által ihletett ősellenségek, a dalekok, de ez van.

Hogy a Doctor Who személy szerint nekem jobban bejön, mint a Trek, valószínűleg annak köszönhető, hogy a Doki teljesen elmezavarodott alapjában véve angol humorral rendelkezik. Egy időben például egy Douglas Adams nevű illető forgatókönyvíróskodott a stábban, egyes ötleteket később átmentve a Galaxis útikalauz stopposoknak nevű zsenialitás-esszenciába, illetve a Dirk Gently könyvekbe (sőt, az Élet, a világmindenség meg minden című könyv konkrétan egy BBC által el nem fogadott DW történetből alakult ki).

De most nem is annyira a sorozatról szeretnék írni, inkább a főcímzenéről. Szerintem az is teljesen egyedi, és olyan hangulata van, mint nagyon kevés tévésorozaténak (talán az X-akták volt még olyan, ahol a főcím alatt nem csak úgy általában valami, hanem valami olyan szólt, ami előkészítette/fokozta a történet izgalmait). Az első főcímzene még abban az időben készült, amikor nem lehetett csak úgy bemenni a hangszerboltba, hogy az ember magához vegyen egy jó kis szintetizátort, úgyhogy Delia Derbyshire egyenként felvett hangokból (egy magányos zongorahúréból, illetve mindenféle elektronikus zajkeltő egységekéből) rakta össze a Ron Grainer által komponált dallamot. Az összerakás magnószalagok cafatokra vagdosását és összeragasztgatását jelentette, és mivel akkoriban még nem voltak túlzottan elterjedve a többsávos magnók, a kész "sávokat" több magnón egyszerre lejátszva vették fel a végeredményt:

Állítólag a zeneszerző annyira megdöbbent a végeredmény hallatán, hogy megkérdezte: "Ezt tényleg én írtam?". Ahogy az látható, a sorozat még fekete-fehérben indult, és a vizuális effektek egy része is rendhagyó volt (a kilencvenes évek elején konkrétan számítógépes demónak hívtuk a műfajt, és nagyon büszke volt magára, aki ilyet tudott csinálni:).

Elkezdtem átírni annak idején CD-re kiírt képeimet DVD-re (biztonsági okokból, nehogy elvesszenek a CD-k elöregedése miatt - bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a DVD-k tartóssága übereli a CD-két), eközben akadtam rá egy rakat állatkerti képre. A pontos alkalomra nem emlékszem, csak arra, hogy Hanga Zoli vezetett bennünket körbe, aki szerintem még a legkevésbbé érdeklődő közönség érdeklődését is fel tudná kelteni az élővilág iránt, márpedig mi eleve nem tartoztunk ebbe a csoportba... Ergo a cukiságcunami közepette folyamatosan kattogtattam. Ennek eredményeképpen (sok évvel később) álljon most itt pár fotó arról a napról, minden különösebb cél nélkül :)

Sokunk meghatározó filmélménye volt annak idején a Sivatagi show. Az eredeti angol cím szerintem találóbb: "Animals are wonderful people". Ha az állatok állítólagos királyaira nézünk, akkor ez világossá válik:

 
 
Zürich, ezúttal röviden
CargoTram-os fotóviszontagságok, füvesített pálya a panellakótelepen, híd az utca felett hosszában, villamossal a reptérre, és egyéb életképek

A Tűzvonalban után a nagytévé a másik műsorát is kidobja, amit rendszeresen néztem: a Beugró-t:

"A Beugró sorsáról senki nem nyilatkozik, az [origo] kérdezte a Cool tévét, a Filmservice-t, de csak az MTV-től kapott egy szűkszavú választ: "A Magyar Televízió őszi struktúráját most készítjük elő. Az MTV az eddig tervezett részeket levetítette. Egyelőre nem sugároz új epizódokat" - jelezték a köztévé felől. Noha ezt nem erősítette meg senki, most nem arról van szó, mint a TV2-nél: az MTV-nél a forráshiány a probléma, azaz drága a közszolgálati csatornának a produkció, míg a TV2-nek akkor még lett volna rá pénze, de nem voltak elégedettek a nézőszámmal - a jó kritika meg a kedvező reakciók pedig nem számítanak annyira egy profitmaximalizálásban érdekelt kereskedelmi cégnél." / origo /

Azt még csak-csak értem, hogy egy kereskedelmi csatorna nézettségben utazik, és sajnos azt is, hogy a nézői közül többen kíváncsiak egymást anyázó celebekre, mint némi értelmes szórakozásra, de hogy az ún. közszolgálatin is így vannak vele..? Mondjuk ezt a műsort is talán nem péntek estére kellett volna tenni, amikor a műsorra fogékony fiatalabb közönség igen kis eséllyel tartózkodik otthon... Kivéve, ha az a cél, hogy a királyi tévében semmi más nem legyen két hiradó közt, mint a tévé saját archívumából bármikor összevagdosható Önök kérték. Mert ha pont a saját tartalom gyártásának kizárása a cél, akkor jelentem, jó úton vannak, az én szemszögemből megint megszűnt létezni a királyi csatorna, mint figyelemmel követendő tévéadó :(

Szünetjelzés helyett (piszkosul ki vagyok merülve, nincs erőm hosszabban írni) ismét képmutogatok. Figyelem: ennek megfelelően ez nem elemzés, nem "cikk", csak egy benyomás rögzítése naplóbejegyzés formájában egy egyszeri látogatás alapján; mittudomén, mi van amögött, amit ott és akkor láttunk :)

Naszóval, nem akarom "túldemagogizálni" a témakört, de a Nyírség környékét a nem-nyíri ember könnyen lebecsüli, mondván, hogy "az az ország Európától legmesszebb levő csücske". Ehhez képest mondjuk Nyíregyháza szerintem teljesen rendben van.

Valaki írta kommentben, hogy "na de csak pár ház az egész belváros", és tény, hogy nem túl nagy (azért "pár háznál" nagyobb; az egy másik kérdés, hogy a Kossuth téren álltam le fotózni), de legalább ezt a kis területet megbecsülik.

Az imént néztem végig újabb négy részt az Így jártam anyátokkal-ból, és mivel ez elég sok reklámszünettel járt, végignéztem egy csomó identet, wish-t, vagy tudom is én, minek nevezik az ajánlók, reklámok, műsorok közti, állítólag figyelemfelkeltőnek és/vagy viccesnek szánt animációkat.

Van köztük olyan, amiben egy disznó - gondolom moslékot - eszik, és Comedy Centralt pukizik tőle. Van egy ló, amelyik kalimpál, közben csillagok jönnek a hátsófeléből. Vannak robotok, akik szado-mazót játszanak Comedy Central alakú kloffolóval. Van rajzfilmfigura, akivel mindenféle baleset történik, de amikor végre a fejére esik egy üllő, akkor Comedy Central logókat lát csillagok helyett, és így végre boldogan ájul el. Egy másik rajzfilmfigurát (talán egy majmot) villamosszékbe ültet egy röfi, és miután szegénykém (már hogy a majom) meghal, a mennyben Comedy Central-lantot penget. De persze a "a műsor megtekintését csak nagykorú felügyeletében ajánljuk"-spotban is torz figurák gubbasztanak, körülbelül olyanok, amilyenektől a gyerekek nagy eséllyel rosszat álmodnak (bár itt lehet, hogy ez volt a cél). Ráadásul olyan humorosak ezek a filmecskék, hogy mellettük egy Adam Sandler mozi is Kurt Vonnegut-i fekete humornak tűnik.

Namármost tudom, hogy nem kell mindenben értelmet keresni, ráadásul a sajátom sem esik egybe a széles tömegek úgynevezett humorérzékével, de azért érdekelne, miért nyomják ezeket a vizuális hasmenéseket (eme csatorna esetében - lásd csatornalogót pukizó malac és ló - szó szerint) az arcomba legritkább esetben is negyed óránként? Ilyen rossz véleménnyel vannak a saját csatornájukról és nézőközönségükről a szerkesztők? Nem vagyok megbotránykozva, vagy ilyesmi, csak nem értem, milyen kereskedő az, aki ilyen cégért választ magának. Tudom, a Music Television már húsz éve is ilyen modoros, ámde értelmetlen rajzfilmekkel reklámozta saját magát (saját magán), de ettől még nem lett értelme ennek a műfajnak...

Még zenében járatos ismerőseim egy része is rosszul tudja, hogy volt ez, úgyhogy mai rövid Zenebutikunkban egy igen hangulatos instrumentális darab kapcsán "szolgáltatok igazságot" :) Róla van szó:

Az előadót, Mike Oldfieldet ismerve legtöbben meg vannak győződve arról, hogy a diszkóbandaként ismert ABBA csak feldolgozta ezt a számot, hiszen ez egy olyan "keltás", sőt: "oldfieldes" szám, holott az igazság az, hogy a darabot négy évvel korábban bizony az ABBA két B betűje, Björn Ulvaeus és Benny Andersson írta:

Amikor elmagyarázom az embereknek, hogy ennek megfelelően Oldfield volt az, aki feldolgozott, valamiért meg szoktak lepődni. Szerintem több ABBA-t kellett volna hallgatniuk, vagy legalábbis alaposabban, akkor tudnák, hogy a vikingek (főleg Benny) mekkora zenei zsenik voltak (szerintem nagyobbak, mint Oldfield, bár ez nyilván izlés kérdése, úgyhogy a demokrácia jegyében aki mást írna kommentként, azt törölni fogom;))). Itt épp a csúcson voltak, kicsit elengedték magukat két megasláger közt (ugyanezen az albumon - az Arrival címűn - szerepelt a Money, money, money, a Knowing me, knowning you és a Dancing queen is, szóval nem kicsit sikeres lemezről beszélünk!) a stúdióban, és ez is jól ment nekik.

Nekem ez a szám amúgy gyerekkorom augusztus huszadiki vizi- és légiparádéit idézi fel: valamiért úgy emlékszem, a bemutatók elkezdése előtt ez a szám többször is lement a hangosbemondóban, talán több egymást követő augusztus huszadikán is. Ha becsukom a szemem a hallgatása közben, még most is visszajön az a feeling, ahogy állunk a tömegben, és várjuk, hogy jöjjenek a repülők :)

És hogy valami poén (még ha nem is az enyém) is legyen eme bejegyzésben, rakjuk egymás mellé a '76-os ABBA és a '80-as Oldfield (kis)lemezborítót:

 Vicces fiú ez a Májk gyerek :)