HamPLÓ

Várakozás közben jött vonatok 2022-ből. Tehervonat, Cirmos, Railjet, Szili, ilyesmik. Néhány jelenetben (nem mind egyszerre készült) látszik, hogy a 15. vágány (a Sas-hegy sziklái felé nézve a bal oldali) fölött áramtalanítva volt a felsővezeték, ezért a villanyos dolgok a 14-esen (a perontól jobbra) mentek dél felé. Ferencváros felől nem volt áram egy darabon ott se, ezért lendületből gurultak fel, alaposan lelassulva, mire megint tudtak vontatni. Érdekes volt, először nem is tudtam, mit látok :)

Igazság szerint nyár elején még nem akartam a Balaton összes közforgalmú hajójával utazni, inkább csak kellemes környezetben akartam kedvenc helyeimet kivételesen nem autóval vagy vonattal elérni. Aztán úgy esett, hogy nosztalgiahajóztunk egyet Almádiban, és akkor rámjött, hogy ki akarom próbálni a Bahart összes többi sétahajóját is.

A Csobánc a sokadik volt a listámon, pedig őt láttam a leggyakrabban a Bahart sétahajói közül, ugyanis Balatonfüredről indult, én meg arra jártam a legtöbbet. Ez azt jelentette, hogy amikor Siófokról Füredre mentem, Füredről Földvárra mentem, Tihanyrévtől Füredre mentem, Alsóörsről Tihanyrévre mentem, illetve amikor Füredről Siófokra mentem, a Csobánc mindig elúszott mellettem legalább egyszer.

Egyedül ugyan kicsit hülye érzés egy alapvetően családok és szerelmespárok által használt járatra felszállni, de egy forró szombaton végül csak elindultam Mariann nélkül a füredi kikötő felé :)

A hajót 1927-ben Újpesten építették, majd Siófokon szerelték össze. '45-ben őt is a vízbe robbantották a németek, de a háború után a Balatoni Hajózási Rt. feltámasztotta. Egyébként ahogy a Csongornak ott a Tünde, a Csobáncnak is van testvére, a Szigliget:

Ebben a borús, hideg időben talán másnak is jól fog esni egy kis napsütéses Balaton: az első rész után itt a folytatás! Utazunk veterán korú nem-veteránnal, nosztalgiahajóval, katamaránnal, szinte-modern hajóval (ez nem kritika: a vízi járműveknél negyvennél kezdődik az élet!), és közben vetünk pár pillantást arra is, ami mellett elúszunk, vagy ami elúszik mellettünk:

Balatoni nyár, első felvonás, második rész
Keresztül-kasul a Balatonon

Már jeleztem, hogy a régi villamosokon kívül gőzöst nézni is voltam Pozsonyban, most pedig dízelmozdonyokat mutogatnék ugyanonnan, mert olyan szépen álltak libasorban a vasúti múzeumban:

Igazából mindegyiket ismerheti az, aki rendszeresen jár itt a blogban: leghátul - vagy legelöl, attól függően, hogy honnan nézzük - két csehszlovák klasszikus: egy 1973-as gyártású Búvár és egy 1966-os Bardotka állt. Előbbi különösen szépen csillogott a napfényben.

Az előbb látott Bardotka az első verzió (T 478.1) elősorozatából származik, úgyhogy kellett mellé egy későbbi, kicsit szögletesebb példány a második verzióból (T 478.2) - ami viszont szemérmesen elbújt a mi 001-es Nohabunk mögött.

Tegyük hozzá, hogy jogosan, mert szépségben a legtöbb dízelmozdony elbújhat az amerikai gyökerű svéd vasak mögött. Igyekszem nyitott szemmel nézni a világot, de a Nohab annyira más, mint a felhozatal többi része, hogy nehéz nem szépnek látnom. Másrészt viszont a Bardotka sorhatosának motorhangja szerintem szebb gyorsítás közben.

Az utóbbi pár évben újra felfedeztem magamnak a fogaskerekűt, de a 2021-ben fénnyel feldíszített karácsonyi verzió kimaradt. Tavaly meg az egész vasút téli álmot aludt, úgyhogy sima fogas se volt, nem hogy feldíszített.

Most viszont nemcsak hogy újraindult a vonal, de az első délutánon rögtön a fényfogas is útra kelt. Az előző hét havazásai a városból már teljesen eltűntek, de itt minél feljebb másztunk, annál több volt a fehér áldásból. Ráadásul köd is volt, amitől még mesebelibb volt a látvány.

A 2009-ben mindenkit meglepetésként érő fényvillamos kicsit vesztett az értékéből azáltal, hogy már nem csak egy van belőle, hanem sok (ICS, KCSV, hannoveri, Tatra, Combino, buszok, trolik), de azért nem baj, hogy valamivel megpróbálják feldobni az év végét. Kicsit biztos giccses, de ilyenkor karácsony környékén immunis vagyok az ilyesmire, tőlem akár plüssmacik is boríthatnák a járműveket :) A felnőttek pedig forraltborozhatnának.

A magyar tengeren lehet azért hajózni, hogy eljussunk valahova, lehet azért, hogy nézelődjünk, kikapcsolódjunk, és lehet azért, mert az ember szereti a naaaaagy pöfögő masinákat. Én mindhármat kipipálhatom, mert mindhárom szempont fontos számomra.

Amikor idén az első pár alkalommal levonatoztam a tóhoz, még csak azt tudtam, hogy van hajózás a Balatonon: vannak települések közti járatok, sétahajók, rendezvényhajók, és persze van a tihanyi komp. Aztán ahogy egyre többször és többször mentem le, rájöttem, hogy nem egyszerűen csak "van" hajózás a Balatonon, hanem egyenesen virágzik! Vannak kis hajók, vannak nagy hajók, vannak régimódi hajók, vannak modernek, és vannak tényleg régiek. És még a nem nagyon régiek közt is vannak szerethetők, bár persze egy közlekedésbarát mindig könnyen mond ilyeneket. Már írtam itt a blogban arról, hogy nem értem, miért ujjonganak a nem-közlekedésbarátok, ha Nohabot vagy farmotoros Ikarust látnak, és miért nem örülnek ugyanennyire a hajók láttán, de el kell fogadnom, hogy nem mindenkinek lehet olyan jó ízlése, mint nekem :) Mindenesetre idén nagyon megszerettem a balatoni személyhajózást: a hajókat, az útvonalakat, a kikötőket, és persze a mindig változó, de mindig szépséges tájakat. A vízről végignézett naplementék emléke és az utolsó menetrendszerinti fonyódi járat hangulata valószínűleg örökké el fog kísérni! Ezen az oldalon ezek mondjuk még pont nem szerepelnek, de már az első néhány út alatt éreztem, hogy ez egy komoly szerelem lesz...

Balatoni nyár, első felvonás
Keresztül-kasul a Balatonon

Nem tudom, hogy a tegnapi bejegyzésből miért maradt ki ez a két dolog. Lehet, hogy azért, mert túl korán felébredve (és visszaaludni nem tudva) dobtam össze nagy hirtelenjében? :) Gyorsan pótlom:

Ez itt ugyanaz a hajó, csak májusban, még Balatonfüreden. Nem volt jól fotózható helyen, gondoltam is, hogy nem kell erőltetni, majd máskor elkapom, de végül egyet azért kattintottam rá. Pár héttel később meg olvasom, hogy jön át a Dunára...

A 2014-ben épített Kisfaludy egy Kisfaludy nevű lapátkerekest idéz kinézetével: az első balatoni gőzöst 1846-ból. Dízel-villamos hajtású, és hajócsavarja is van, de azért majdnem olyan a lapátkerekek forgásának élménye (látványa és hangja), mint a Petőfi gőzösön volt a nyolcvanas évek elején. Vicces, hogy májusban még Balatonfüreden fotóztam, augusztusban meg már Budapesten sétahajóztunk vele.

A vízen úszó sárga buszt már megszoktuk, most ezt bámulja mindenki a hidakról :)

Ez a kép akkor készült, amikor a sétakör felső csücskéhez értünk: nem haladtunk előre, nem sodródtunk visszafele, hanem egy helyben állva gyönyörködtünk a panorámában.

Nem a Petőfi gőzös, még csak nem is váci vízibusz ;) de azért aranyos! Kíváncsi lennék arra, hogy a dunai üzem mennyivel veszi jobban igénybe, mint a balatoni, hisz végülis eredetileg oda tervezték...

Mintha csak most lett volna a szegedi villamosok 100. születésnapja... de nem most volt, hanem 15 évvel ezelőtt! Az évfordulót két régi jármű közlekedtetésével ünnepelték meg: járt a volt budapesti ikerkocsi, és járt a nosztalgia Bengáli is. Mivel az elmúlt pár alkalommal állandóan leragadtam a tram-trainnél, most igyekeztem csak a villamosokra koncentrálni, de egy kis vízibuszozás így is becsúszott. Jól sikerült a kirándulás: sikerült összehozni, hogy nem utaztam mással, csak az ikerrel, a Bengálival, és kétszer pár megállót Tatrával - tisztára olyan volt, mintha 2012 márciusa előtt jártunk volna!

115 éves volt a szegedi villamosközlekedés
Születésnap régi villamosokkal és bónusz vízibusszal

Nem tudom, manapság ki hallgat végig teljes lemezeket az elejétől a végéig. Ismerek még ilyen embereket, de a legtöbben valószínűleg egymást véletlenszerűen követő dalokat hallgatnak streamingen, vagy rádióznak. Régebben fontos volt a sorrend, ahogy a dalok egy-egy albumra kerültek: egy igazán jó lemeznek volt felvezetése, volt keményebb és lágy része, és a végén jött a katarzis, a lelki feloldás. Nagyjából úgy, ahogy egy novellában is van bevezetés, bonyoldalom,  kibontakozás, tetőpont, megoldás. És most nem konceptlemezekre gondolok, vagy musicalekre, ahol egy történet részei a dalok, hanem "sima" albumokra. Annak idején talán a Metal Hammerben  a "B oldal második szám" volt a balladák eposzi jelzője, mert egy lágy dalt nem lehetett csak úgy bárhova betenni a zúzások közé. Az első számnak viszont ütnie kellett! A CD-korszakban már nem volt ennyire egyértelmű a dolog, ott néha átrendezték a sorrendet a sima lemezhez képest, de egy amerikai, angol vagy japán kiadás közt is lehettek különbségek. Ebben a bejegyzésben azokra a számokra hivatkozom elsőként, melyek a nekem meglevő lemezen, CD-n, kazettán elsőként szerepelnek.

Sokan nem önálló számmal, hanem intróval indítottak, ami a zenés színházból jött megoldás: kell valami átmenet abból, hogy a néző/hallgató bejön az utcáról, a fejében a napi gondokkal, abba, hogy feloldódik a mesében, részévé válik a színpadi történésnek. Mások viszont rögtön a lovak közé csaptak - most néhány ilyet szeretnék mutatni. Persze lehet, hogy ezek csak nekem különlegesek; kommentben mindenki megírhatja, neki mi volt az az indítás, ami azonnal beszippantotta; ami olyan ütős volt, hogy utána végig kellett hallgatnia az egész lemezt!

Metált, vagy legalábbis keményebb rockot játszó együtteseknél a lovak közé csapás általában azt jelentette, hogy valami tempós, rohanó számmal kezdtek, ami levitte az ember fejét. A Faith No More The Real Thingje ilyen: a lemez többi dalánál egyszerűbb, mondhatni tufább döngetéssel indul. Ha ezt a lemezt benyomom a Winampba (ami igen, még létezik), mindig végig kell hallgatnom, úgy elsodor az első dal!

Ha valakit az előző zene sokkolt volna, gyorsan itt egy példa a spektrum másik végéről, amikor egy popzenekar indít hasonló trükkel. A semmiből vonósok törnek ránk, aztán bumm, beindul a funk ezerrel. Nulláról indulva azonnal diszkóhangulatba kerül az ember! Érdekes, hogy bár az ABBA a világ egyik legsikeresebb együttese, ezt a dalt szerintem nem sokan ismerik, pedig az egyik legsikeresebb lemezük indítása.

Gary Moore Wild Frontier című lemeze is úgy indul, mint... mint szódás a lovát! (ma nem vagyok jó hasonlatokban) És az az érdekes, hogy ezt a sodró lüktetést egy dobgép adja! Az élő verziók valódi dobbal talán jobban szólnak, de emlékszem, hogy milyen érzés volt, amikor először nyomtam be a hifibe ezt a CD-t: gépdobbal is nagyot ütött! Az előbb belinkelt élő verzióban a dal kezdete intróvá lett bővítve, bónusz húrtépéssel, de én azt is imádom! Döbbenetesen jól szól a gitár: ez Gary "technikai korszaka" volt, superstrattal, aktív EMG hangszedővel, effekt rackkel. A klassz egyébként az, hogy nem sokkal a halála előtt ugyanezt elő tudta adni egy Les Paullal, egy Marshallal és pár pedállal is...