HamPLÓ

Gyerekkoromban a szárnyashajók a több fényévnyinek érződő távolságban levő Bécsbe vitték a szerencséseket, és nem nagyon gondoltam, hogy valaha is utazni fogok ilyennel. Aztán évtizedekkel később egy egész napos túra során mégis eljutottam az egyikkel Bajára és vissza. Ezután újabb kihagyás következett, majd megint rámjött a szárnyasozhatnék, úgyhogy tavaly a Dunakanyarba menet elkaptuk azt a példányt, amivel '86-ban a Queen együttes Pestre érkezett. Levezetésként pedig mentünk még egyet, ezúttal csak Vácig. Azt hittem, hogy ennél rövidebb utat nem lehet megtenni ilyen járművel.

Két hete aztán egy internetes fórumon olvastam, hogy szárnyashajós városnéző járatot indítottak, ami a Széchenyi utca vonalában álló pontontól a Széchenyi utca vonalában álló pontonig visz, csak közben felmegy az Árpád híd fölé és a Rákóczi híd alá, mindezt kb. 25 perc alatt. Naná, hogy ki kellett próbálnunk Mariannal! Tavaly még Vöcsök is volt a flottában, idén csak a négy (?) Bíbic került vízre, úgyhogy addig kell kergetni őket, amíg még megvannak!

Ráadásul így egy újabb hajót kipipálhattam a négy hajó közül, mert most a kettes jött. Kettő megvan, kettő még hátravan! Mivel ezek a gépek voltak a legfiatalabbak a szárnyas flottában, tavaly felújították őket: kívülről szerintem kimondottan csinosan néznek ki.

Mivel hamar odaértünk, indulásra várakozás közben megengedték, hogy bekukucskáljak a kormányállásra. Maga a gép nem régi, hisz '92-ben érkezett Magyarországra, harminc év pedig még bejáratósnak számít a hajóknál, a vezetőfülkéje viszont ennél régimódibbnak tűnt. Persze én pont szeretem a kerek műszereket és a sok kapcsolót, de valamiért "glass cockpitre" számítottam :)

Nehéz lett volna végig megörökíteni az utat, hiszen olyan hamar megvan a kör, hogy vagy nézelődök, vagy videózok, de egy kicsit azért nyomtam a gombot. Hagyományos hajóval nagynak tűnik ez a város, ezzel a masinával viszont durván gyorsan leér az ember a Rákos-patak torkolatától a nemzeti atlétikai stadionig. Pedig szerintem nem is mentünk teljes gázzal.

Ne tévesszen meg senkit az első kép, ez a bejegyzés nem hajókról fog szólni, bár kétségtelen, hogy nem gyalog keltünk át a Duna ezen szakaszán:

Alsó-Bajorországban, Ingolstadt és Regensburg közt a Duna szűk szurdokban tör át egy késő jura korból származó mészkőtömegen. Pontosabban ahogy utánaolvastam, eredetileg nem is a Duna tört itt át, mert az akkor még másfele ment. Mi mindenesetre már rajta hajóztunk Kehlheim és a weltenburgi apátság között, mert kedvenc budapesti folyóm valamelyik jégkorszakban irányt változtatott ide.

A neten talált leírások szerint a folyó 110 méter széles a legszűkebb részen, de szerintem most ennél is keskenyebb volt az alacsony vízszint miatt. Némelyik kanyart gyakorlatilag driftelve vették be a sétahajók, melyekről büszkén mondták el az idegenvezetés során, hogy milyen komoly feltételeket kell teljesíteniük ahhoz, hogy itt közlekedhessenek.

A völgyet már 1840-ben természetvédelmi területté nyilvánította I. Lajos bajor király, megakadályozandó, hogy a kőbányászok elhordják a sziklafalakat, és a környezetvédők ma is harcolnak a sétahajók ellen, szerintük ugyanis túl sok van belőlük.  A vizet helyenként 80 méter magas sziklák veszik körül, és természetesen minden tömbhöz és falhoz tartozik valamilyen monda, úgyhogy láttuk a Veszekedő Testvéreket, a Megkövült Szűzlányt, Napóleon kofferjét, meg még számos fantáziadús nevű képződményt. Utunk célja a balra látható weltenburgi bencés apátság volt: 

2023 a Balaton újrafelfedezését jelentette számomra, ami nem ért véget a nyárral, bár augusztusban még azt hittem. A meglepően kellemes időjárás viszont azt jelentette, hogy érdemes volt néhányszor visszatérnem! Az utolsó menetrend szerinti Fonyód - Badacsony - Fonyód járat olyan élmény volt, amit szerintem soha nem fogok elfelejteni: az időjárás, a fények, a hajósok és utasok viselkedése semmihez nem hasonlító hangulatot eredményezett. Egy nappal később pedig egyetlen lendülettel hatvan kilométert hajóztam a tavon a két bahartos ex-gőzös egyikével, ami szintén egyedi élmény volt: érdekes volt a záróra utáni Balatont látni! Az év utolsó hajózása a Füredre ezúttal nem szárazföldi diszkóként visszatérő Helkával történt. Bár ekkor már november volt, az időjárás újfent remek volt (akárcsak a büfében kapható forró csokoládé), és nagyon szép vitorlásokat is láttunk. Ha minden ősz ilyen lenne, kfejezetten várnám, hogy eljöjjön :)

Ősz a tavon: 2023 szeptember-október-november, második oldal
Felejthetetlen élmények október végén, november elején

Zsilipeltem már hajóval, de csak pár métereket, Berlinben. Ausztriában egy rakat erőmű van a Dunán, ahol ennél komolyabbat kell lépcsőzniük a hajóknak, de ezek valahogy kimaradtak az életemből. Egészen mostanáig:

Az aschachi erőmű 1959 és 64 közt épült. Körülbelül negyven kilométer hosszan duzzasztja vissza a folyót, az alatta és felette levő vízszint közt 15 méter magasságkülönbség van. Ehhez képest a zsilipelés gyorsabban ment, mint gondoltam, kb. negyed óra alatt meg is volt.

Fentről érkeztünk egy kis vízibusszal. Útközben két "kabinos" (=szállodahajó) is kielőzött, az volt az érzésem, hogy előttünk oda akartak érni a zsiliphez. Ez sikerült is nekik, de így is meg kellett várniuk bennünket :)

Miután behajóztunk a zsilipkamrába, felhúzták mögöttünk a hátsó támkaput. Azt hittem, hogy magasabbra fog menni, de csak annyira látszott ki a vízből, amennyi itt látható.

Maga a zsilipkamra jó nagy, a két kabinos kényelmesen elfért egymás mellett. Ami persze logikus, hiszen egymás mellé vett bárkákból álló tolt kötelékeknek (és hajóvontáknak, bár olyanok már nem nagyon vannak) is el kell férniük benne.

A hátsó kapu becsukása után irtó gyorsan elkezdett eltűnni alólunk a víz. Nem tudom, hogyan működik a dolog, hogy ilyenkor a szomszéd kamrába engedik át a vizet, vagy kieresztik a "völgy felé", de komoly szerkezet lehet mögötte.

Az előző évekkel ellentétben most csak egyetlen hétvége erejéig közlekedtek régimódi vonatok a balaton északi partján. Azért így írom, mert igazán régi jármű viszonylag kevés volt - de azért unatkozni így is nehéz lett volna:

A 2024-es balatoni retró hétvége, első oldal
Dízelek ipari mennyiségben, plusz egy gőzös. Meg egy faros Ikarus!

Tavaly írtam valami olyasmit, hogy nyáron bárhol és bármikor bele lehet futni oldtimer találkozókba, és mivel ez tényleg így van, most is szembejött egy, a változatosság kedvéért Deggendorf főterén:

A Vespáról nagyjából azt tudom, amit valami filmben láttam - egy olyanban, ami annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy Mariann emlékeztett arra, hogy volt egy ilyen, és ez elég is nekem. Szóval nem nagyon mozgat meg ez a robogó - ugyanakkor amikor meglátok egyet, el szoktam mosolyodni, mert aranyos kis prücsök.

A képeken sztenderre állított robogókat látunk, de ők a kisebbséghez tartoztak: a többség vidáman pöfögve várta az ehhez hasonló találkozók lezárásaként szokásos körmenet indulását. Olyannyira pöfögve, hogy pár perc után be kellett menekülnünk a starthely melletti templomba, mert ha maradunk, rosszul lettünk volna. Közép-európaiként igazán nem rózsaillatú lopakodók közt nőttem fel, de ez azért sok volt a jóból :)

... a Kelén, ami 1891-ben még gőzösként épült. Jellemzően Siófokról sétahajózik; a videó elején épp visszaérkezett egy körről, én meg elmentem vele a következőre, majd kiszálltam, ő pedig elment egy újabbra. A kikötés közben a kellemetlen hang az orrsugárkormány. Hangos, de hasznos!

Gyerek- és ifjúkoromban sokszor megtettem családdal/ismerősökkel/iskolatársakkal (mikor épp kivel) a Köln - Budapest távot. Nem rögtön a legelső alkalommal, de valamikor feltűnt Bajorország közepén az A3-as autópályán robogva, hogy "jé, ott van a Parthenón a hegyoldalban!". A sokadik alkalommal mondta valaki felnőtt, hogy az ott a Valhalla, és ennyiben maradtunk. Az 1200 kilométeres út egy részén akkoriban még nem volt autópálya (nem csak nálunk, hanem Ausztriában is hiányzott egy szakasz), úgyhogy nem volt idő itt, félúton megállni és felmenni. Harminc-harmincöt évvel később aztán végre eljött az ideje:

Az épület természetesen nem Odin trónterme, már csak azért sem, mert az eredeti Parthenón Pallasz Athéné temploma volt :) Ezt a változatot I. Lajos bajor király építtette 1830 és 1842 közt a német szellem dicsőségére, a belsejében - érdekes módon nem csak német - művészek és uralkodók mellszobraival és emléktábláival.

A bajor Valhalla igazából nem az athéni templom másolata, de nehéz másra asszociálni, ha ránézünk. Számos hasonlóan monumentális építményt köszönhetünk a XIX. században átalakuló német nemzettudatnak, a Porta Westfalicánál levő császárszobortól a Népek csatája emlékművéig, és ez a legrégebbi köztük.

Az épület 66 x 31 méter alapterületű és 20 méter magas, de ha a lépcsős talapzatot is hozzászámítjuk, akkor még monumentálisabb.

Tényleg hatásos építmény, az ember törpének érzi magát az oszlopsorok és a tulajdonképpeni csarnok falai közt sétálva. Kicsit mindig is furcsák voltak nekem ezek a német emlékművek hegyoldalakon és hegytetőkön elszórva, valószínűleg nem gondoltak arra, hogy emberek látogassák őket, inkább csak a hatalom és gazdagság szimbólumai voltak - most viszont remek úticélok turisták számára! Bajorország sokat köszönhet művészetpártoló uralkodóinak; például a neuschwansteini kastélynak se sok értelme volt akkor, amikor építették, most meg odajár a fél világ.

A kilátás tulajdonképpen nem rossz, bár igazából nincs néznivaló: a hegy lábánál a Duna folyik, azon túl síkság húzódik:

Múltkor írtam egy hosszabbat kedvenc déli parti vasúti megállóhelyemről, és az élet (na meg a Bahart menetrendje) úgy hozta, hogy nemrég megint Balatonföldváron szálltam vonatra. Most is jó volt a fák közt bolyongani, de továbbra se értem, hogy a restiben miért nincs fagyi. Itt mindenki sörözik? :)

By the way, a kezdő snitten a sorompónál még mindig nem látom az "Itt trainspottolt először a hároméves Hamszterke 1978-ban" táblát :(

Miután két bejegyzésben is mutogattam különböző kéregjegyeket (itt és itt), az egyikben pedig egy reformjegyet is láthattunk, jöjjön néhány további fajta! A képek megmutatása előtt gyorsan megkérném, hogy senki ne keressen meg cserélgetési céllal, hogy neki van egy ilyenje, én meg adjam oda ezt meg azt cserébe: már felhagytam az aktív gyűjtéssel, és időm sincs ilyesmivel foglalkozni. Ezek a papírfecnik nem tárgyak számomra, hanem emlékek, melyektől nem akarok megválni :)

A maihoz hasonló nyomtatott jegyeket a nyolcvanas évek közepétől kezdték bevezetni. Eleinte még célelektronika volt a mátrixnyomtatóval teleírt, vécépapír hosszúságú fecnik mögött; ma már PC-ket használnak. A fentebbi két cetli azért ilyen rövid, mert mindkettő egyetlen embernek készült, sima személyvonatra. Ha négy embernek vásárolt az ember, helyfoglalással, azt már tényleg össze kellett tekerni ahhoz, hogy el tudjuk rakni a hátizsákba :) A mai jegyek ennek formátumnak a továbbfejlesztései, csak hőnyomtatóval készülnek - aminek eredményeként néhány hónap alatt eltűnik róluk az összes felirat. Százéves kérgek, vagy ez a két, közel harmincéves cetli is tökéletesen olvasható, de az idén áprilisban vett jegyeimen már csak szürke pacák láthatók...

Egyébként nem ezek a nyolcvanas évek elejétől fejlesztett masinák voltak az első gépesített jegykiadók a MÁV-nál, mert már az 1910-es években kísérletezeztek külföldi berendezésekkel, majd az '50-es és a '70-es években is vásároltak néhányat; ezekkel a Keletiben és talán a Déliben lehetett találkozni, legalábbis szerintem nekem van valahol egy olyan Délis kéregjegyem, ami tutira nem nyomdában készült.

A fentebbi, körülbelül A3 méretű, indigó használatával több példányban kitöltött lapot űrjegynek hívják. Különleges, pl. csoportos utazásokkor szokták használni (talán még most is) - vagy ha mást nem tudnak kiadni. Ez itt a kalocsai vasútvonal utolsó utasforgalmi napján készült: lehet, hogy a vasútbarátok már üresre vásárolták a kiskőrösi pénztárakat, és csak ilyen volt kéznél?

Óriási fejlődésként éltem meg, amikor a kétezes évek közepétől a jegyvizsgálók maguk is tudtak jegyet nyomtatni utazás közben, ilyeneket: