HamPLÓ

Bár a tapolcai találkozó sztárjai az igazán régi járművek: a Farosok, 31-esek és a Fakarusz voltak, számomra a legnosztalgikusabb élményt ez a 280-as jelentette:

Nem azért, mintha valaha is utaztam volna vele (szerintem soha nem ültem Vas megyei buszon), hanem mert ennek még az utóbbi évtizedekben megszokott háromrészeshez képest keskenyebb, "egyenes" műszerfala volt:

Mint az közismert, a buszok soha nem tartoztak elsődleges érdeklődési körömbe, de azért gyerekkoromban odafigyeltem rájuk, mert többet utaztam velük, mint villamossal. Az alapélmény pedig egy időben az volt, hogy voltak buszok, melyeknek "nagy" műszerfaluk volt, és voltak, amelyikeknek ilyen "kicsi". Ekkor még bőven a bolygóajtós, fekete kapaszkodós, elhúzható vezetőfülkeajtós korszak előtt jártunk; a másik dolog, ami feltűnt, az az volt, hogy bizonyos buszoknak keskeny, másoknak pedig nagy elhúzható ablakai vannak.

Ez a gép ugyan nem BKV kivitelű (lévén volános volt), de a cs*csgombok sora, meg úgy általában az egész visszavitt gyerekkoromba.

Jártam már párszor télen a Balatonnál, de akkor inkább a befagyott tó vagy a pihenés volt az út célja, nem a vasút. 2018 februárjában aztán KZsoci megkérdezte, ki akar hóban dízelmozdonyokat fotózni, én meg jelentkeztem. Az apropó az volt, hogy a 29-es vonal egy részét (Fehérvár és Balatonfüred közt) villamosítani tervezik, így ki tudja, lesz-e még felsővezeték nélküli tél itt.

Tél az északi parton
Csörgők és Bézék a hóban

Egy ideje már nem követem úgy az SNL-t, mint pár éve, de ez a videó nagyon megtetszett: egy 360 fokos panorámát adó kamera képét láthatjuk a 40. évfordulós adás egyik jelenetének felvétele közben. Ha menet közben tekergetjük a látómezőt, érdekes betekintést kaphatunk abba, hogy néz ki az elő adás a helyszínen:

Meglepő, hogy a közönség (ami itt tele van régi SNL-esekkel) milyen keveset lát a jelenetből, és az is, hogy még mindig kartonlapokra kézzel felírt súgószövegeket használnak, nem súgógépet. Igaz, az SNL beszédpartner helyett a "cue card"-okat bámuló szereplői már-már legendásak, de érdekelne, hogy milyen technikai oka lehet annak, hogy megmaradtak eme ősinek tűnő megoldásnál. A másik érdekesség, hogy hogyan cserélődnek a szereplők, hogyan adogatják be a kellékeket, és hogyan ugranak be a "súgók" akkor, amikor a kamera éppen mást mutat - elég feszes meló lehet itt dolgozni!  Aki pedig nem látta az eredetit, annak itt a végeredmény, ahogy a tévében lement:

Azon a bizonyos Ikarusos szombaton - velünk ellentétben - nem mindenki kocsival ment Tapolcára, ugyanis a MÁV Nosztalgia Kft. különvonatot indított az érdeklődőknek. Ráadásul a szokásostól eltérően nem Nohab vontatta, hanem egy Púpos:

Sőt, nem csak úgy általában egy Púpos, hanem a cég legújabb nevezetessége, a hetvenes évek közepi átmeneti színtervet viselő M40-es, amit nemrég állítottak talpra.

Ezt a festést a kezdeti tervek változása miatt végül csak a 213-as pályaszámú gép kapta meg, amely néhány évvel később balesetet szenvedett. A kinézetét most az eredetileg 225-ös számot viselő 209-es kapta meg, múltidézésként. Nekem tetszik, hogy nem csak egyfajta festésű Púpost lehet látni különvonatok élén, szó szerint színfolt így a masina!

Tavaly júniusban azt hittem, hogy a kassai nyílt nap után már eléggé ismerem a szlovák mozdonyokat ahhoz, hogy ne lelkesedjem túl a témát, aztán a ruttkai vasutas gyereknap mégis kihozta belőlem a mindenre felmászni akaró óvodást :)

Nyílt nap a ruttkai fűtőházban I-II.
Kis vasak, nagy vasak, csühögős vasak, áramszedős vasak

Már tizenközepesensok éve járom a külföldi városokat, hogy megismerkedjek az ottani közlekedési múzeumokkal, illetve nosztalgia szolgáltatásokkal, úgyhogy ideje volt, hogy a földrajzilag egyik legközelebbi ilyen helyen, Pozsonyban is menjek egyet valami régi tujával!

A premier a pozsonyi villamosvasút 31-es pályaszámú járműve képében gördült be elém. Ez a kocsi egy 1938 és 1956 közt a közlekedési vállalat saját műhelyében épített sorozat részét képzi, konkrétan az első volt közülük. A nem túl elegáns homlokfal mellett ami még azonnal feltűnt, az az volt, hogy milyen magas építésű. Érdemes megnézni, hogy fölétornyosul a mögé kapcsolt pótkocsinak!

A légfék nélküli, de még közvetlen kapcsolású jármű a budapesti ezerötszázasok kortársa, de valahogy mégis jóval idősebbnek tűnik azoknál, konkrétan inkább a századforduló jutott róla eszembe, mint a harmincas évek (a kocsiszekrény is még favázas).

Az elmúlt hetem lehetett volna sokkal jobb is, de a szombat délután némileg kárpótolt ezzel a buszos felvonulással:

A Bécs és Pozsony közti, részben nyílegyenes vonalról már írtam korábban, de szerintem megérdemel egy külön oldalt is, kicsit bővebb lére eresztve:

A marcheggi vonal 2017-ben
Bécs és Pozsony közt, majdnem nyílegyenesen

Most egy olyan zenészről szeretnék írni, aki sokkal többet tett hozzá az egyetemes rocktörténelemhez, mint a hangszeréből származó hangok. Pontosabban nem is annyira írni szeretnék róla, mint inkább bemutatni pár számomra kedves számot, melyeken kedvenc zenészeimmel együtt játszik :)

Bob Daisley 1950-ben született Sydney-ben, de híres zenésszé a hetvenes évek Angliájában vált. Játszott blues együttesekben és Mungo Jerry mellett, majd '77-ben a Rainbow tagja lett.

A '78-ban kiadott Long Live Rock'n'Roll-on csak néhány számban játszott, majd turnéra ment velük, de a következő nagylemeznél a Deep Purple-ös Roger Gloverre "cserélték".

Szerencsére nem csüggedt: ekkoriban ismerkedett össze Ozzy Osbourne-nal, aki épp otthagyta a Black Sabbathot, és új bandát próbált összehozni. Rögtön jelentkezett is. Az együttes neve eredetileg Blizzard of Ozz lett volna, de a végén valahogy mégis Ozzy neve alatt futott a projekt, a nevet pedig a lemez kapta meg. És nem ez volt az egyetlen kellemetlen meglepetés: Daisley a számok írásában is részt vett, illetve a szövegeket is nagyrészt ő írta, de ez a royaltin nem látszott, ráadásul a második albumon, a Diary of a Madmanen eredetileg fel se tüntették, hogy játszott.

Ennek ellenére a következő lemezre (Bark at the Moon) visszatért szerzőként és zenészként is, az arra következőn (Ultimate Sin) viszont csak szerzőként van feltüntetve, a basszusgitárt más kezelte. Érdekes, hogy közben pereskedett is az első két lemez részleges szerzői jogaiért, amit meg is nyert, de ez nem hatott ki Ozzy-val való munkakapcsolatára, így ő játszotta fel a következő két lemez (No Rest for the Wicked és No More Tears) basszusát, bár utóbbira nem írt se szöveget, se dalt, sőt: a lemezborítón és promóciós anyagokon Mike Inez szerepelt helyette.

Ozzy-val való kapcsolata végül egy újabb perrel végződött, mely után az első két lemez basszus és dobsávjait újravették Daisley és a dobos Lee Kerslake helyett Robert Trujillóval és Mike Bordinnal :(

Egyébként két Ozzy-lemez közt se unatkozott: először az újjáalakított Uriah Heep tagja volt, majd összehaverkodott Gary Moore-ral, akinek ezután több lemezén és turnéján is besegített.