Ezt a bejegyzést még Gary halálának napján írtam - de nem akartam ezeket a gondolatokat a gyászolós bejegyzésbe betenni, mert zavarosabb lett volna tőle. A zene gimnazista korom óra fontosabb szerepet játszik az életemben, mint az átlagemberében, és Gary a legnagyobb bálvány volt számomra. Mint gitáros, és mint zenész is - pedig ezt a kettőt nem egyszerű összeegyeztetni. Ráadásul zseniális énekes is volt, bár a hangja csak a nyolcvanas évek közepére érte el azt a színvonalat, ami a dalokhoz dukált (mindig próbált is énekest találni maga mellé, de sose tartott sokáig a munkakapcsolat).

Viszonylag későn ismerkedtem meg a nevével, 15-16 éves koromban: Az első szám, amit már úgy szerettem meg, hogy tudtam, hogy egy Gary Moore nevű fickó játssza, ez volt:

Ez _már_ blues volt - Gary kezdetben is játszott ilyen zenét, de némi rock és fúziós zene után metálba hajló hard rockkal lett híres. Aztán 37-38 éves korában felrúgott mindent, és csinált egy blues lemezt, feldolgozásokkal és sztárvendégekkel. Ennek a lemeznek talán csak kitérőnek kellett volna lennie, de ő élvezte, a közönség is élvezte, így leragadt ennél. Pedig jó dolgokat játszott előtte is - most ezek közül válogatnék.

Csodagyerekként kezdte: tizenéves korától játszott egy Skid Row nevű bandában, melynek két lemeze is megjelent, és mely természetesen nem volt azonos Sebastian Bach későbbi zenekarával. Phil Lynott nevű haverja elhívta újonnan alapítandó együttesébe, de Gary nem bírt nyugton maradni, úgyhogy kimaradt belőle, pedig ez lett a Thin Lizzy. Sebaj, '74-ben azért kicsit beugrott oda, majd továbbment (olyan gyorsan, hogy még a szerzőlistára se került fel, pedig a Still in love with you című szám sokak szerint leginkább az övé volt). Helyette a Colosseum II nevű formációval progresszívkodott:

'78-ban aztán megint visszament a Lizzy-be, körülbelül egy évre. El lehet képzelni, Lynott hogy szerethette Gary-t, ha ezek után még mindig szóba állt vele... És szóba állt, hiszen később is zenéltek együtt! Valószínűleg a legjobb ír zenész-felállás voltak ők ketten, csak sajnos sose bírtak sokáig megmaradni együtt. Itt egy példa arra, hogy milyen volt, amikor Phil hozott egy zenei alapot, amit Gary meghangszerelt, és olyan szólót kerített hozzá, amit azóta is tanítanak:

A hetvenes évek végére Gary a világ egyik legjobb és leggyorsabb gitárosának számított (utóbbi ekkor nagyon fontos volt) - Malmsteen volt évekkel Malmsteen előtt. Hallgassuk csak ezt meg (felvéve 1981-ben, kiadva csak évekkel később):

Ezek bizony teljesen hasonló futamok, csak kipengetve ott, ahol Yngwie legátózott meg sweep pickelt volna :) De azért a tekerés szerencsére csak attrakció volt Garynél, nem a teljes program! Ez a bizonyos, 1981-ben felvett, de évekre bedobozolt album nekem hatalmas kedvencem. Nem szól olyan jól, mint szólhatna (a hangmérnök talán elaludt?), de igazi klasszikus a dallamos metál és a hard rock vékony határvonaláról:

Ráadásul a Garynél szinte kötelező feldolgozás is jópofán sikerült - egy Animals nóta:

Szerencsére a rákövetkező években nagyobb teret kapott Gary kreativitása, ki tudott törni a "kemény és gyors" c. kliséből. Ezeken a lemezeken a nyolcvanas évek popzenéjének hatását is fel lehet fedezni, de szerintem egyátalán nem gáz:

"Empty rooms, where we learn to live without love" - bevallom, ezer éve előfordult, hogy ennek a dalnak a szövegét írtam meg a lánynak, aki szakított velem... A gitárszólója pedig rövid és frappáns - pedig ekkoriban Gary még inkább gitárhősnek számított elsősorban. Az 1985-ös Run for Cover számomra a Gary Moore "rock szentháromságának" első darabja: szenzációs riffek, dallamok és vendégek. Úgy "gitárbuzis" a lemez, hogy nincsenek rajta többperces szólók! És Phil Lynottal megint bemutatták, mit tudnak együtt:

A másik közös szám nem lett ennyire híres, pedig az egy szívhez szólóbb darab volt - hasonló háborúellenes mondanivalóval:

Sajnos Phil Lynott tipikus ír életmódot folytatott, emiatt 1986 első napjaiban - 36 évesen - itthagyta ezt a világot. Gary rákövetkező lemeze (Wild Frontier) az élmény hatására befelé fordulóbb lett. A híressé vált feldolgozás, a The Loner is ezen szerepel, bár szerintem a "feldolgozás" szó nem illik rá, mert az igazi zsenialitás Gary játékával került a darabba:

Ez a fajta pengetést és nyújtást azóta is tanítják a gitáriskolákban, de ilyen szinten nagyon nehéz elsajátítani - a gitárt nem lehet csak technikával ilyen sírásra bírni! Az ír düh megmaradt a lemezen, de pluszban egyfajta kelta zenei hatás is megjelent. Ez egy élő verzió, tessék megvárni, míg beindul:

A "szentháromság" csúcsa szerintem az After the War volt. Persze lehet, hogy azért mondom ezt, mert ez volt az első teljes Gary Moore lemez, amit hallottam (csak ez volt csak meg az árusnak, akire rászabadultam, miután rájöttem, hogy nagyon tetszik a bejegyzés elején hallható Walking by myself). Letisztult heavy rock volt- szerintem Gary korábbi korszakaiból a legjobb dolgok fonódtak egybe:

Ezen a lemezen szerepelt egyik legnagyobb zenei poénja, amikor megkérte haverját, Ozzy Osbourne-t, énekeljen vele a Led clones című számban, mely a Led Zeppelint nyíltan nyúló bandákról szólt (szerintem elsősorban a Whitesnake-ről és a Kingdom Come-ról lehetett szó, bár elsőt én magam speciel szeretem, amikor nem akar túlságosan zeppes lenni). Ha Ozzy jelenléte nem lenne önmagában is különleges, a zenei utalgatások is jópofává teszik a számot:

A komolyabb hangvételű számok közül kedvencem a Blood of Emeralds, egy igazi ír rock-költemény, olyan gitárral, hogy a fejem leszakad tőle:

Vagy itt van a Running from the storm: egy dal olyan hangszereléssel, ami számomra mindig etalon lesz... a gitár állandóan variációkat játszik, még a ritmus-rész is változik, de van harmonizáló ikergitár és igazi tekerés is benne. Tizenhét évesen ilyen zenét akartam volna játszani - ha elég jó lettem volna hozzá :)

A Speak for yourself pedig olyan kemény, hogy egy metállemezre is bőven felférne:

Az album lezárása sejtelmesre sikerült: sírnak a húrok, aztán pedig dühöngenek, vádolnak:

Ezek voltak a legutolsó modern rock hangok tőle lemezen - bár később is kísérletezett mindenfélével, azok inkább kísérletek maradtak. Csak élete végefelé, 2010 körül tűnt úgy, hogy visszatér a keményebb dallamokhoz: egyre több koncerten játszotta "középrégi" számait, és néhány demót is hallottunk, ami nem igazán a blues-os irányba mutatott. Sajnálom, hogy már nem fogjuk megtudni, mit játszott volna! Persze mindezt úgy mondom, hogy a blues-lemezeit is szeretem. Nehéz is lenne nem szeretni, hiszen nála érzelmesebben senki sem tudta a hathúros hangszert megszólaltatni, csak hát önmagához képest mindig kicsit egyhelyben járásnak éreztem, hogy újra és újra blues-lemezeket adott ki. Ha abból ítélek, amit koncerten láttam, akkor persze világos, hogy imádta ezt játszani. Életem legjobb koncertje volt a 2008 júniusi alsóörsi fellépése, melyből rendes kamera híján csak pillanatokat tudtam megörökíteni, azt is olyan minőségben, amilyenben:

Végtelenül boldog vagyok, hogy sikerült ezt a zsenit élőben látnom-hallanom! Olyan élmény volt, amit nem lehet elmondani - pedig ki tudta akkor, hogy nem lesz alkalmam megismételni? (a budapesti koncertjére nem jutottam el, de azt gondoltam, hogy jön még ő ide...) Végülis mindegy, milyen zenét játszott éppen, milyen számokat nem játszott éppen, olyan szintű tisztelet jött le a zene iránt a színpadról, amit ritkán látni. Amikor színpadon volt, nem egy ember állt ott, hanem a megtestesült zene...

Az, hogy pár órán belül a második bejegyzést írom a témában, szerintem elárulja, hogy érzek a témával kapcsolatban, ezért most inkább abbahagyom. Nyugodj békében, Gary!