Természetesen koncert előtti beállásról, soundcheckről van szó - Gary-re a másik fajta nem is volt jellemző :) 2003-ban történt, hogy hősünk úgy döntött, a Montreaux-i Jazz Fesztivál helyett inkább a Whitesnake nevével fémjelzett Monsters of Rock turnéra megy el. Szerény véleményem szerint bár örvendetes döntés volt, hogy a blues helyett egy turné erejéig visszatért a rockhoz, a hármas felállás (dob-basszus-gitár/ének) szerintem kevés volt: hiányzott a billentyű és a második gitár, hiányzott a háttérvokál, és még konkrétabban hiányzott Neil Carter. Persze nem állítanám, hogy vékonyan szólt volna Gary gitárja, mert megdörrent rendesen, ahogy ezen a videón is hallhatjuk:
Az első jelenetben egy Les Paullal (ahogy elnézem, egy Gary Moore Signature modellel) próbálja ki a Parisienne Walkways "örökké szóló" hangját, majd előkerül egy fehér/krém Explorer, és azon próbálgatja a különböző hangzásokat. Érdekes, hogy egy Explorert választott "fegyvernek", hiszen az se nem Stratocaster, se nem Les Paul, márpedig egész karrierje során ez a kettő volt a legjellemzőbb rá (pár évnyi Charvelt leszámítva - persze volt egy rakás egyéb gitárja is akkoriban). A basszus beállás után végighallgathatjuk a Shape of things-t, ami SZVSZ a valaha volt egyik legjobb feldolgozás - még Jeff Beckénél is jobb, pedig az is mennyivel jobb volt, mint az eredeti Yardbirds (ezen a videón a híres Timmy Page is szerepel:).
A három részből álló szóló meg az egyik legjobb gitárszóló a nyolcvanas évekből - nem teljesen értem, Gary miért tagadta meg sokáig ezt a korszakát. Az énekhangja ugyan megy fel annyira, mint régen, de azért élő felvételnek így is marha jó. 6:08 után pár másodpercig az a gitárhangzás annyira metál, hogy lepattannak róla a golyók - az igazi poén viszont ezután jön, amikor 6:32 körül elkezd kamu reggae-t játszani, jamaikai akcentussal :)
Ezután megint előkerül a Les Paul, és egy kis hülyéskedés után 7:09-től jön a Thin Lizzy-féle Don't believe a word Gary-féle verziója - az, amelyik csak a végén gyorsul be. Egyébként ez tulajdonképpen pont annyira Thin Lizzy, mint a gyors változat, hiszen demóként felvették egy embrionális verzióját akkor, amikor Gary épp a bandában volt; végül aztán mégis inkább Gary első szólólemezére (ami persze igazából a második volt), a Back on the Streetsre került fel. Egy kis erősítő-állítgatás is belefér - külön érdekesség, ahogy a gyors részben az ikergitáros hangzást egyetlen hangszeren emulálja. Viszont kicsit rozsdásnak tűnik a játéka, van pár hamis hang, ami elég meglepő tőle.
Legalább ennyire érdekes az interjú, amit valószínűleg az előbb látott beállás után készített vele Neville Marten, aki a próba során ott állt mellette a színpadon. Róla azt kell tudni, hogy eredetileg gitárokat javított előbb a Gibsonnál, majd a Fendernél, aztán elkezdett gitáros újságokba írni, '89/90 körül pedig összehaverkodott Gary-vel. Valószínűleg ezen előélet miatt az interjú jobb az átlagosnál: a kérdések érdekesek, Gary pedig nem sieti el a válaszokat, rendesen kifejt mindent.
Talán meglepő, talán nem, hogy Gary mennyire lépést tartott a kortárs rockzenével: ismerte a Linkin Parkot, a Kornt, a fia ajánlása nyomán SOAD-ot hallgatott, csípte a White Stripest... ötven évesen nyitottabb volt az új dolgokra, mint én harmincasként :)
Csak összehasonlításként két szám az 1987-es Wild Frontier turnéról - itt volt billentyű a háttérben, vokál/ének is (meg a kiállásnál magnóról szóló refrén), a már említett Neil Carter jóvoltából. Ez a tekerős gitárosok fénykora volt, de bevallom, ez számomra nem negatívum :) A ritmusszekció sem piskóta: basszuson Bob Daisley, dobokon Eric Singer.
Most pedig minden ok nélkül: a Loner ugyanerről a koncertről. Bob Daisley erre a számra mondta, hogy sose tudták, hány percig fog tartani, így biccentésekkel kommunikáltak, hogy mikor "mennek még egy kört", és mikor haladnak tovább. Kár, hogy Gary később nem játszotta ezt a dalt! Az iménti és a mostani videóban látott, erősen moddolt (pl. egyetlen aktív pickup a több helyett, plusz egyetlen - hangerő - poti) Charvel gitárokat meg bármikor elfogadnám - sose érettem, miért nem gyártották őket legalább kis szériában. (Tényleg, vannak itt gitármániások, akik ilyenkor értik, miről van szó?:)
Tudom, fura ugyanazt a számot kétszer is betenni ugyanabba a bejegyzésbe, most mégis ez következik: 2010-ben újra összeállt Gary és Neil, és Montreaux-ben megidézték többek közt az Over the Hills and Far Away-t is. A billentyűs-énekes megkopaszodott, Gary meghízott, és a Floyd Rose tremolós szupergitár helyett is "csak" egy Les Paul szól... de még hogy! A szintén az imént látott Thunder rising is megdörrent ugyanakkor - jobban, mint bármi a bejegyzés elején mutatott Monsters of Rockon. Még hogy ezen az öreg gitáron nem lehet tekerni, meg magas hangokat gyorsan lefogni! Meg állandóan el is hangolódik, ahogy az internetes fórumokban fikázzák. Hát... lehet, hogy így van, de aki király, az Les Paulon is király :)
Ez megy most