Biztosan mindenki ismeri az érzést: amikor olyan valaki halálhírét hallja az ember, akit nem ismert igazából, mégis úgy keseríti el a veszteség, mintha régi jó ismerős ment volna el. Nyomorult dolog, mert nem lehet mit tenni ellene: a rossz már megtörtént, az eltávozottat pedig már nem fogod jobban megismerni. Muggli alias L.Gyula is így ment el, és így hallottam róla: épp hazaértünk egy napfényes, vízközeli kirándulásról, amikor olvastam a halálhírét az Index egyik fórumában.
Eleinte nem tudtam, hogy ismerem őt, de ő tudta, hogy én ki vagyok: pár éve jósorsom hajósok közé vitt, ráadásul valószínűleg a legjobb fejek közé. Velem született tesze-toszaságom miatt mégis ott feszengtem a számomra jórészt ismeretlen társaságban olyan komolyságú hajózási tudással, amelytől maximum azt lehet elmondani, hogy 70%-os valószínűséggel meg tudom különböztetni egy hajó elejét a végétől. Aztán odajött ő, megszólított. Tudta, ki vagyok, tudott a villamosmániámról. Kiderült, hogy már maileztünk régebben, annak az apropóján, hogy fiatalabb korában egy ideig tekergette az öreg kéttengelyesek kurbliját, például az én kedvenc Váci úti villamosvonalaimon. Küldött pár athéni tömegközlekedési képet, de hogy az (egyik) igazi szenvedélye a hajózás volt (a másik pedig a családja), azt csak ott, a Sopron motoroson álldigálva tudtam meg. Mindenesetre itt, ebben a számomra kicsit idegen közegben olyan barátságosan bánt velem, hogy lassan feloldódtam. Félreértés ne essék: mindenki jófej volt azon a hajón, de ő volt az, akivel történetesen egynél több közös nyelven tudtunk beszélgetni. Néha még találkoztunk később is, hajózásos eseményeken, és akkor is ugyanilyen barátságos volt. És most meghalt, balesetben.
Tudom, a fentebbi montázs nem igazán találó, hiszen mindig brummogó-dübörgő, füstöt köpő acéldarabok környékén találkoztam vele, ez pedig itt egy vitorlás, de valamiért úgy érzem, ehhez a hangulathoz ez illik leginkább.
Nyugodjék békében!
Ez megy most