Kiskorom meghatározó élménye volt, amikor a családdal a Hármashatárhegyre kirándultunk. Nem az erdő miatt, hanem mert időnként megálltunk, és a hegyoldalból néztük, ahogy a völgyben a vitorlázóreptéren zajlik az élet. Felszálltak, leszálltak, vásznakból betűket formáltak, amikkel jelezték a rendet a fent levőknek... Nem tudom, hányszor mentünk ilyen reptérnézésre, nem tudom, mennyi ideig néztük a repülőket, és még csak elképzelésem sincs arról, hány éves lehettem, de nagyon bevésődött a dolog. Aztán hosszú évekig csak Ferihegy (akkor még nem "1", hanem "a" Ferihegy) terasza jelentette a viszonylagos közelséget a repüléshez, majd '87 körül apuval megint elkezdtünk repülős helyek környékén kilukadni, ekkor már általában a placc szélén, a starthoz közel.
A vitorlázórepülés ennek ellenére nem érdekelt soha annyira, hogy kipróbáljam, talán részben amiatt is, mert annak idején színtévesztésem miatt alaposan elmagyarázták, hogy ne álmodozzak ilyesmiről. Később pedig végképp a benzinmotoros kisgépek mániása lettem, továbbra is gyalogbékai minőségben. De azért napsütéses időben marha jól esik nézegetni, ahogy a mindenféle vitorlák suhognak-forognak a kék égen:
A remegős, és a szélzaj-szűrő ellenére szélzajos (legközelebb majd zenélek alá valamit inkább) videón pár fahegyi (farkashegyi) pillanatot láthatunk: Góbét és valami Ka-akármit (majd Walter Melone megmondja) csőrölnek fel, illetve ugyanők szállnak le különböző hatékonysággal.
És hogy azért némi virtuális benzinszag is legyen a bejegyzésben, következzék egy snittsorozat a klasszikus cseh csoda, a Zlin Tréner család utolsó tagjának egy átlagos munkanapjáról - vitorlázóvontatás előtt, közben és után. Ne vakargasd a monitort, nem az koszos, hanem a lencse volt az:
Ettől a motorhangtól mindig elérzékenyülök! Amúgy meg remélem, Walter Melone-on kívül más is rákattint a videókra ;)
Ez megy most