Alkalmi tériszonyos vagyok. Nem félek repülőgépen, nem félek sziklacsúcson, sem épületen belül, és amióta a hetediken lakom, azóta erkélyen se. A szédülés ugyanis főként megszokás kérdése: amíg a hetediken laktunk a családdal, fel mertem menni a sás-tói kilátóra. Amikor a másodikon laktunk, már nem. Amikor a kilencediken levő albérlet erkélyére először kimentem, nem mertem nekidőlni a korlátnak. Amikor továbbköltöztünk onnan, már nem volt ilyen gondom. Persze állványokon szaladgáló, felhőkarcolókat építő indián sose lesz belőlem, és az ipari alpinistaság is hiányzik karrierterveim közül, de a legtöbb budapesti bérházat kibírom. 

Legszebb ellenpélda valószínűleg az a bérház lenne, ahol régen a "pesti Dédi" lakott. Ilyen - szó szerinti! - függőfolyosót sehol sem láttam addig, és igazából azóta se:

Ugyan mindössze 5-6 méter lehet az udvar, amit alátámasztás nélkül hidal át az a méter széles betoncsík odafent, mégis minden egyes alkalommal bátorságpróbaként gondoltam rá, amikor ott mentem be Dédihez. Volt ugyanis egy másik bejárat is, a cselédlépcső felől - apai nagymamám mindig ott jött be -, de ha ott jöttem volna, akkor gyávának éreztem volna magam :)

Ha jól tévedek, Dédi a másodikon lakott, ami három "régiházas" emeletnyi mélységet jelentett - ugyanis az első szint emlékeim szerint a magasföldszint volt, ott nem volt ilyen átjáró -, efelett volt még egy "híd", a harmadik emeleti. Azt sose próbáltuk ki tesómmal, annyira bátrak nem akartunk lenni :) Amúgy akkor mintha még nem lettek volna azok a gerendák a folyosók alatt, legalábbis nekem úgy rémlik, hogy baromi vékonynak tűnt a szerkezet, és főleg attól féltem, hogy leszakad. Lentről nem is tűnt vészesnek a magasság, aztán ott fent mégis. Ki érti? Azóta is foglalkoztat a kérdés: tériszonyos az, akinek egy ilyen függőfolyosó kapcsán gombóc generálódik a torkában, vagy csak egészséges veszélyérzete van? Főleg azt meggondolva, hogy akkoriban az IKV tartotta karban az épületet ;)