HamPLÓ

Már nem tudom, aznap mondták-e be, vagy csak másnap, mire ideért a hír, de mivel ma van az évfordulója, ma írok róla...

Azt hiszem, szüleimnek kicsit kevésbé volt fontos a zene, mint nekem, de azért az átlagembernél többet foglalkoztak vele. Ennek gyerekkoromban egy halom magnószalag, és vagy egy méternyi lemez volt a bizonyítéka. Ezek közt ott volt az összes Beatles lemez, úgyhogy öt éves koromban már tudtam, ki az a fura hajú, kerek szemüveges fickó, akiről a tévéhiradóban bemondták, hogy meghalt. Sőt, nem csak "simán" meghalt: a háza előtt odamentek hozzá, és lelőtték.

Parkban álló, gyászoló tömeget mutattak, és talán még egy kliprészletet is leadtak a hiradóban, ami egyébként nem volt jellemző, anyuék meg olyan furcsák voltak. Mintha nem tudták volna, mi a teendő. És bár lehet, hogy nem így volt, nekem ötéves koromból körülbelül ilyen emlékeim voltak arról, ahogy mindenütt róla beszéltek, vagy ahogy a filmbevágásokon a gyászoló rajongók látszottak: nem tudtak mit kezdeni az egésszel. Volt ez az extravagáns fickó, aki legalább másfél generáció hőse volt, aki az én kedvenc zenészeimnek is hőse volt, aki mindig a békéről énekelt, és aki évekkel korábban visszavonult, majd amikor éppen visszatért, egyszercsak odamegy valaki hozzá, és lepuffantja?! Az biztos, hogy utána évekig nem az jutott az eszembe New Yorkról, hogy "oda el akarok menni, mert milyen jó hely lehet". Ahol legendákat lőnek le az utcán, az nem lehet jó hely - ezt még egy ötéves is meg tudta mondani.

A magam részéről sose voltam Lennon-rajongó: a Beatles munkásságának nagy részét kicsit tingli-tanglinak találom (ez korszakos probléma lehet, hisz nem éltem akkor, amikor az újnak, vadnak és érdekesnek számított), zeneileg és emberileg pedig George Harrison szimpatikusabbnak tűnt. Ennek ellenére az tuti, hogy a második világháború után kevés ember volt akkora hatással az emberekre, mint Lennon, és hogy a rá eső dicsfény nem véletlenül "esett rá".

Mivel nem szeretnék se "rockzenei nyugodj békében" bloggá, se túl szirupossá válni, nem az Imagine-t ágyaztam be első megemlékezésnek, hanem 1980-as, visszatérő lemezének első számát. Állítólag ő afféle Roy Orbison/Elvis paródiának szánta zeneileg (a középrész énekmódjából ez le is jön), de én bírom, és idetartozónak érzem. A második videó egy Queen szám; nekik is hősük volt Lennon, a Life is Real című balladát az ő emlékére vették fel az amúgy teljesen más hangulatú Hot Space albumra. Sajnos nincs valódi klipje, de talán így is illik ide...

John Winston Lennon, nyugodj békében!