A céges menzán az elmúlt hónapokban fontos újítást vezettek be. Nem, nem lettek ehetőbbek a kajáik, nem kapok ritkábban hasmenést tőlük, illetve sótartóból is még mindig csak minden negyedik asztalra jut - viszont zeneszóra étkezhetünk. Pontosabban hangok szólnak a terem sarkaiban elhelyezett hangszórókból. Egyetlen ok jut eszembe, hogy ezt miért találták ki: hogy zenés felárat számíthassanak fel, mert egyébként nem sok hála van benne...

A zeneszerű hangminták - ha jól sejtem -, megegyeznek azzal, amit lounge music-nak neveznek - de lehet, hogy smooth jazz, vagy valami hasonló parasztvakító névvel kellene illetni. Szétfolyó, különösebb tempóval nem rendelkező, jórészt hagyományos jazz-hangszerekkel előadott, néha elektronikus zajkeltéssel kiegészített, 90%-ban női énekhanggal kísért unalom. Mivel én a konkrét tempóval és/vagy lüktetéssel rendelkező, valahonnan valahová tartó, valamiről szóló zenéket szeretem (ez a leírása a jobbfajta rockzenéknek), az ilyenfajta semmitmondó muzsikáktól falra tudnék mászni!

Külön idegesítő, hogy a magyar zenei élet tele van ilyesmit, illetve hasonló tingli-tanglit játszó formációkkal, melyek összeállítása jellemzően a következő: aranyos énekes csajszi, képzett zenészek (esetleg egy önjelölt zseni elektronikussal, mint zenekarvezetővel kiegészítve), plusz egy hülye hangzású (de legalább értelmetlen) együttesnév. Egy bizonyos rétegben e recept alapján a siker garantált, hiszen a jazz a kifinomult zenei ízlést jelenti, tehát ha valaki jazzes zenék iránt rajong, akkor az illető biztosan kifinomult ember - még akkor is, ha nem ;)

Namármost az a legrosszabb, amikor más stílusú slágereket herélnek ki. A minap például Nancy Sinatra These boots are made for walkin' című darabját sóhajtozta valaki, aki vagy Michael Jackson volt leszedálva, vagy pontosan olyan hangja van, mint Michael Jacksonnak lehetett leszedálva. A maga stílusában szinte dinamikusnak mondható szám le volt lassítva, gitáron pöntyögték a kíséretet, és olyan unalmas volt, hogy  szinte még a dobos horkolását is hallani lehetett a háttérben. Borzasztó volt. De a döbbenet csak ezután jött: a rákövetkező szám teljesen szétfolyó swing jellegű klisé volt, a dobost pedig egy 1930-akárhanyas jazzlemezről kivágott hangminta ismételgetése pótolta. Csak pár szó tűnt ismerősnek, és vagy egy percig oda kellett figyelnem, mire rájöttem, hogy a Grease című film főcímdalát hallom (a kvázi-Bee Gees szerzemény, ami alatt a rajzfilmes stáblista megy). Pontosabban a szövegét, mert a zenének semmi köze sem volt hozzá. Unalmas volt, és semmi pluszt nem adott az eredetihez - viszont minden jót elvett belőle. Az remélem sejthető, hogy ezek a zenék amúgy nem kifejezetten a kedvenceim, de attól még a saját koordinátarendszerükben korrekt darabok. Miért jó az, ha megpróbálnak szenvedős balladát csinálni belőlük?

Az igazán rossz egyébként nem is az, hogy ezt kell naponta húsz percig hallgatnom - mert azt ki lehet bírni -, hanem hogy magukat zenésznek való emberek ezért pénzt kapnak. Remélem, azért titokban érzik, hogy ez a valóságban nem komolyabb zene, mint a mulatós vagy a grindcore. Ha már a rajongóik nem veszik ezt észre :)

Persze ez csak 1 azaz egy darab magánvélemény...